21. 📖 XVI.- Antiszemitizmus, gazdasági válság, Izrael

Zsidó ünnepek – A Napszentelés: A sokféleség újragondolása

Zsidó ünnepek

 A Napszentelés: A sokféleség újragondolása

 

Simon Jacobson rabbi

2009. április 8-án, szerda reggel – ahogy minden 28 évben egyszer – a zsidók világszerte összegyülekeztek a szabad ég alatt, hogy a Nap felé tekintve elmondták: „Áldott az, aki újra és újra bevégzi a teremtés munkáját.”

 

A Napszentelés minden 28 évben egyszer

A Napszentelés, Birkát Háchámá különleges, 28 évenként egy­szer elmondott ima, amely azon a bibliai hagyományon alapul, amely szerint az Örökkévaló a teremtés negyedik napjának elején te­remtette a Napot[1]. Figyelembe véve, hogy a zsidó naptárban a napok este kezdődnek, ekkor kedd este volt. Akkor mondjuk a Napszentelés imáját, amikor ismát kedd estére tér vissza a Nap akörüli helyzetébe, ahol a teremtéskor volt. ‎Az imát az ezt követő reggelen, azaz szerda reggel mondjuk el, amikor látni és élvezni is lehet a Nap fényét.

A Nap évenként tér vissza korábbi helyzetébe. A talmudi bölcs, Már Smuél (Smuél a csillagász, i. sz. 177?–257.) a napév hosszát 365 nap és 6 órában állapította meg, ami kis kerekítéssel meg is felel a csillagászat mai álláspontjának. Ez azt jelenti, hogy Teremtés utáni második évben körülbelül 365 nap és 6 óra után került vissza a Nap újra abba a pozícióba, ahová a Teremtő az első évben el­he­lyez­te, de ez már nem kedd este, hanem egy és negyed nappal később volt. Még egy évvel később péntek reggel 6 órakor került ugyanoda a Nap. 28 évnek kellett eltelnie, amíg újra kedd este került a Nap a teremtéskori helyzetébe, és 28 évente kerül újra és újra keddi nap estéjén oda. A 28-as szám (héberül írva כח, jelentése erő, képesség) a misztikában is nagy jelentőséggel bír.

A Napszentelésben a hangsúly az állandóságon van, hiszen éle­tünk legbiztosabb pontjának Isten a Napot teremtette, – úgy rendelte, hogy napról napra, hónapról hónapra, évről évre minden reggel feljöjjön, megtegye útját az égbolton, és este lenyugodjon.

Ennek a 28 éves ciklusnak most 206. alkalommal érünk a vé­gére a Teremtés óta, ugyanis a zsidó bibliai hagyomány szerint, a vi­lág teremtésének 5769. évében járunk. Idén ez a szertartás különleges jelentőséget nyer, hiszen a 28 éves ciklus vége pont a Peszách ün­nepe előtti napra esik.

 

Nem lenne jobb a 364 napos év?

Fontos kérdés merülhet fel a 28 éves ciklusszámítás alapjaival kapcsolatban. A szoláris év 365.25 (hogy egészen pontosak legyünk: 365.24219) napból áll. Ha a ciklus 364 teljes napot számlálna, a nap az év ugyanazon pillanatában mindig pontosan ugyanott állana. A 1.25 napos többletnek köszönhetően azonban 28 évbe telik, mire a nap megint ugyanabban az állásban található ugyanazon nap ugyanazon órájában.

Óhatatlanul adódik a kérdés: e világban, mely hasonlíthatatlanul ékesen szóló szimmetriával van megalkotva, vajon az isteni tervezés miért nem kiegyenlített szoláris ciklussal „dolgozik” – 364 teljes nappal? Az élet sokkal egyszerűbb lenne.

 

Az égitestek energiája a mi életünk szimbiózisa

A válasz a Teremtés könyvének abban a versében található, ahol először esik szó a Nap teremtéséről és annak céljáról: „Legyenek világító testek az égboltozaton, hogy elválasszák a nappalt az éjjeltől, és szolgáljanak jelekül és időjelzőkül a napok és az évek számára. És legyenek világítók az égboltozaton, hogy világítsanak a földre.” (1Mózes 1:14–15.)

A nap létezésének célja, hogy „világítson a földre” (ez kétszer is megerősítést nyer e két versben). A héber szintagma így hangzik: leháir ál háárec. A leháir az or szó származéka, mely utóbbi sokkal többet jelent a puszta „fény”-nél. Az or energia, sokféle összetevővel: fénnyel, világossággal, meleggel, radioaktív hullámokkal és a napsugarak ezer más földi hatásával együtt (ezek egy része szemmel látható, mások nem). Pontosabb volna így fordítani versünket: „…hogy energiával lássa el a földet”.

Azaz a Nap és a Hold nem két magában álló „világítótest”, a földi élettől mintegy elválasztva. Mindkettő integráns, egymást föltételező része az emberi létfeltételeknek. Sőt, mi több, a létezésük puszta célja is az, hogy a földet szolgálják. Hatással vannak ránk, és mi is hatással vagyunk rájuk.

A Nap és a Hold létezésében tehát – és ezzel mi, földlakók is így vagyunk – nincsenek tökéletes ciklusok. A mozgásuk a mi életünk egyenetlenségének tükröződése – állhatatlanságunk és tökéletlenségünk, fogyatkozásaink és különbözőségünk mása. A törés, ami bennünk a szellemi és az anyagi alkotóelemet elválasztja, látható a Nap és a Hold egyenetlen ciklusában.

 

Minden szabálytalanság gyökere az egyenetlenség

Mi a gyökere ennek a szabálytalanságnak? Annak a titokzatos igazságnak a kifejeződése, hogy minden létezésnek az egység az alapja. De hogy az életünknek értelme legyen, sőt hogy az egyedi, független létezésünk elkülönülhessen az esszenciális egység állapotától, jókora cimcum – kolosszális „összehúzódás” – volt szükséges, mely az egyesítő isteni fényt, ami „betöltötte” és átjárta a létezést, elrejtse. Amint a látható fény „visszavonult” (azaz elrejtőzött), független öntudatunk a felszínre törhetett, megengedve a létezésnek azt a formáját, amit ismerünk.

Ez a cimcum a gyökere a létezés e disszonanciájának – azaz az egyenetlenség minden formájának. Ez tette lehetővé a létezés két állapotát, mintegy kétféle valóságot, s a két létfelfogás elkülönülését: az egyik az igazi, a fenntről való létfelfogás, mely mindent az egyetlen erő működési terepének lát. A másik, a pluralisztikus létfelfogás, mely alulnézetből tekint a dolgokra, ettől érezhetjük úgy, hogy mi minden más létezőtől függetlenül létezünk.

A dualitás minden formája, amit megtapasztalunk az életben – az anyagi és szellemi, a formai és a funkcionális, a testi és a lelki dimenziók közti titokzatos válaszfal, a pszichénket és hétköznapi életünket nyomasztó konfliktusok, az elménk és a szívünk közti csatározás, a családtagok és barátok közti viszályok, véleményütközések, eltérő származásból eredő konfliktusok – mind-mind a kozmikus cimcum, a „fekete lyuk” szülöttei, ami rejtve tartja a mindenben jelenlévő harmóniát.

 

A sokféleség szépsége

A diverzitás, a sokféleség önmagában véve áldás; szükség van rá, hogy a szépséget felfedezhetővé tegye közös létezésünk szövetének százféle színében és árnyalatában. Sőt mi több: a cimcumnak éppen ez volt az elsődleges célja: nem az elrejtőzés – hanem a felfedés. Nem a megosztás – hanem az egyesítés. Hogy lehetőségünk, erőnk és alkalmunk legyen a kárpit mögé tekinteni, és a látszólag töredezett részleteket egymással újra összekapcsolni.

A nem tudatosított sokféleség azonban megosztottsághoz vezet. Ha a köz­tünk lévő különbségek valós okát félreértjük, és ehhez még bi­zony­ta­lan­ság és félelem is járul, a viszály máris ott terem. A megosztottságot, az egyet nem értést csupán egy lépés választja el a nyílt ellenségeskedéstől, az előítéletektől, a háborútól és végül a kölcsönös pusztulástól.

Mestereink, tanítóink és misztikusaink minden időben nyomatékosan figyelmeztettek arra, hogy egyvalamit sosem szabad elfelejtenünk: mindannyian egyetlen egésznek vagyunk a részei. Szükségünk van egymásra, úgy egészítjük ki egymást. Ha az egyik résznek fáj, mindenkinek fáj. Hásém Echád – az egység legvégső kifejezője minden idők legfontosabb imájában, a S’mában – nem pusztán a monoteizmus mellett hitet tevő kijelentés. Nem csak azt jelenti, hogy egyetlen az Isten, és nem létezik több istenség – a végső jelentése az, hogy valóságból is csak egy van, nem pedig sok. Amikor bőszen üzletelsz egy szerdai hétköznapon, ugyanahhoz az egyetlen Istenhez vagy kapcsolva, mint amikor buzgón imádkozol a zsinagógában Jom Kipurkor. Ha ezt az egységet elfeledjük, akkor az egyenlőtlenség és bizonytalanság mindenféle formája kerül felszínre.

Minthogy a disszonancia (azaz a különbözőség) ugyancsak alkotóeleme a létezésünknek (mégpedig a végső egyesülés céljával), a Napnak és a Holdnak, melyek a föld „energiaellátására” lettek teremtve, és így részei a nekünk rendelt világnak, ugyancsak tükrözniük kell a bennünk rejlő egyenetlenségeket a tökéletlen ciklusukkal.

Ha ezt észben tartjuk, könnyebben felfoghatjuk a Napra mondandó áldás igazi jelentőségét a következő szerda reggelén.

Gondoljunk erre: mi, emberek képesek vagyunk megoldani a „szoláris traumát” – és az élet egyenetlenségeiből eredő sokféle feszültséget feloldani – pusztán azzal, hogy egybegyülekezünk, felismerjük a Nap eredeti rendeltetését, áldássá tesszük ezt az eseményt, és a harmóniáját az életünk részévé igyekszünk tenni.

A Nap ezerféleképpen van hatással ránk. Azért élhetünk, mert van napfény. Ha ki vagyunk téve a hatásának, lebarnulunk (sőt le is éghetünk…), sütkérezünk a melegében, megérint bennünket az ereje, láthatjuk nagyszerű fölkelését és lenyugvását. A 28 éves nagyciklus, amit most ünneplünk, arról regél nekünk, hogy ennél sokkal több van a Napban. Sokkal-sokkal több.

Megvan bennünk a képesség arra, hogy helyreállítsuk az egyensúlyt, amire oly nagyon vágyunk személyes és közösségi életünkben.

Ha engem kérdeznek, azt mondanám, kimondottan jó ötlet a jövő szerdán kora reggel fölkelni, és üdvözölni a Napot az égbolt peremén.

[1] 1Mózes 1:14-19.

  • Küldés emailben

Fejezetek