11/6g. Zsidó Tudományok Szabadegyeteme 6. kötet – A zsidó vallás tizenhárom hitelve

7. fejezet: Miért olyan fontos a judaizmusban a jutalom és büntetés elve?

  1. fejezet

Miért olyan fontos a judaizmusban a
jutalom és büntetés elve?

Jutalom vagy önfeláldozás?

Az előző fejezetekben tárgyaltak után most visszatérhetünk az eredeti kérdéshez, mely a jutalmazás és büntetés természetével foglalkozott. A legfontosabb kérdés, amit feltettünk (és ez a zsidó világlátás megértése szempontjából alapvető fontosságú), az volt, vajon miért olyan hangsúlyos a judaizmusban a jutalmazás és büntetés témája, miért foglal el központi helyet a zsidó hitben. Nagyon nem tűnik jellemzőnek. Egy olyan vallás, mely tisztességet, őszinteséget és megkérdőjelezhetetlen odaadást kíván az embertől az Isten szolgálatában, ugyanakkor azt sugallja, hogy ne aggodalmaskodjon az áldozatok miatt, melyeket azért hozott, hogy istenfélő zsidó lehessen, mert az Isten minden erőfeszítését meg fogja jutalmazni. Másrészt viszont azt is mondjuk az embernek, hogy ha nem hoz áldozatokat, megfogyatkozik a vagyona, sőt halál is fenyegetheti. Hogyan létezhet egymás mellett e két ellentmondásosnak látszó tantétel?

Miféle helye marad az önzetlen áldozatnak, ha a Tórában annyiszor van hangsúlyozva, hogy az erőfeszítéseink elnyerik a jutalmukat?

Vegyük példának a cödáká (jótékonyság) parancsolatát. Bizonyára az egyik legnehezebb dolog ebben az életben fognunk azt, amiért verejtékkel és küszködéssel megdolgoztunk, és csak úgy odaadni. Ezért is olyan kívánatos ez a micva. Az egyik legnagyobb dicséret, amiben ember részesülhet, ha „nagylelkű adakozónak” minősül. S a Tóra mégis azt mondja, hogy az adakozás jutalma gazdagság lesz és vagyon, amint a Talmud magyarázza az ászár teászár („tizedet adj”)[1] szavakat. A Talmud hozzáteszi: „ászár bisvil setitáser” („tizedet adj, hogy gazdaggá legyél”). Ha tehát ezek az ígéretek adattak annak, aki hisz a Tóra igazságában, miért számíthat még erénynek, ha valaki adokozó természetű? Hát nem azért teszi, hogy nyerjen valamit? Miért jutalmazza meg az Isten az embert, ha egyszer már ennek ígérete is – úgy látszik –, azt, aminek istenfélő cselekménynek kellene lennie, az önmegvalósítás és az érdekérvényesítés eszközévé tette?

Azt is vizsgáltuk, miért jár jutalom az embernek, ha az Isten szolgálatával egyszerűen csak a célját tölti be, amiért teremtetett? Nem mond-e ellent a jutalmazás elve más, univerzális zsidó tanításoknak, melyek nem győzik hangsúlyozni, hogy az embernek az Istent mindenféle hátsó szándék nélkül kell szolgálnia?

Azután azt a kérdést is feltettük, ugyan miért tartozna jutalommal az Isten az embernek, aki az Ő parancsolatait beteljesíti? A Tóra számos helyen mondja a zsidó népet Isten szolgájának, de nem alkalmazottjának. Ha így van, nem érdemelnek jutalmat, minthogy nem bérbe vették őket a Mindenhatónak végzendő munkára, hanem egyenesen erre a célra lettek teremtve.

Végül azt is megkérdeztük, vajon miért függ össze ilyen szorosan a parancsolatok megtartásáért járó jutalom, amit a Mindenható ígér, magukkal a parancsolatokkal? Miért van az, hogy „szechár micvá micvá”, azaz a parancsolat jutalma magában a parancsolatban rejlik? Nem adhatott volna-e az Isten úgy általában jutalmat a parancsolatok megtartásáért, anélkül, hogy az magának a micvának közvetlen gyümölcse lenne? Miért van ilyen szoros belső összefüggésben a parancsolat és a jutalom, olyannyira, hogy a jutalom voltaképpen egyenes következménye a parancsolat megtartásának?

 

Isten és a világ egyesülése

A korábbi fejezetekben hosszasan foglalkoztunk a teremtés céljával. Kifejtettük, hogy a Mindenható lakóhelyet kívánt magának a legalacsonyabb rendű világban, a mi fizikai világunkban. De nem elégedett volna meg pusztán lakóhellyel a földön, meg akarta magát mutatni, megismertetni itt, e világban. Nem csak jelen szeretne lenni a világban, hanem láthatóan és felismerhetően lenni benne.

Azaz másképpen mondva, az Isten kívánsága az, hogy legyen nyilvánvalóvá, láthatóvá: e világ a lényege szerint isteni alkotás, legyen bármi a látszat. Bár úgy tűnhet, hogy tisztátalan, anyagias, profán világban élünk, mely mintha spontán módon fejlődött volna ki önnön belső folyamatainak köszönhetően, ettől még bizony az Isten teremtette a földet, és Ő lakja is e földet, még inkább, mint a spirituális világokat. Az ember feladata, hogy nyilvánvalóvá legyen, hogy az Isten itt lakozik, ebben a világban, és hogy a világ isteni lényegű létező.

Az emberi történelem egyetlen véget nem érő kísérletezése az embernek, hogy megmutassa az istenfélelme, istenszolgálata ereje által, hogy nem csak az isteni természetű létező, ami nyíltan az, mint a spirituális világok, az angyalok, a szeretet, az ima, hanem hogy a fizikai világ is magában rejti a szentség és isteniség rétegeit. Az Isten itt lakozik, a mi világunkban, ott rejtezik a mögött, amit természetnek nevezünk. De a kívánsága az, hogy nyilvánvalóvá legyen a világunkban, és a mi feladatunk az, hogy kinyilatkoztassuk Őt, amint ebben a könyvben már kifejtettük.

Tehát, amint fentebb elmagyaráztuk, az embernek nemcsak alá kell rendelnie magát az Isten akaratának, és ezzel megteremtenie az Isten otthonát a földön a parancsolatok beteljesítésével, hanem ezt saját elhatározásból kell tennie, hogy az Isten úgy érezhesse, hogy meghívták Őt a mi világunkba. Ez a meghívás teszi lehetővé, hogy az Isten jól érezze magát, hogy úgy mondjuk, és nem úgy, mintha az akaratát „ránk erőltette” volna, és mintegy meghódította volna. Így válik lehetővé, hogy az isteni megnyilvánulhasson, az isteni fény a mi világunkban láthatóvá váljék, és hogy átalakítsa azt puszta fizikai világból isteni világgá.

Ha az embert erővel vennék rá az Isten szolgálatára, a parancsolatok isteni világosságát nem venné magába se az ember, se a világ. Az embert erőszak hajtaná a cselekvésre, és így a parancsolatok isteni világossága érintetlenül hagyná. A kényszer folytán nem volna valódi része a dologban. Nem hatással volna az ő akaratára az Isten akarata, hanem az erőszak beszélne, a maga hangján: „Nem veszünk tudomást a te akaratodról, nekünk az nem számít semmit.” De létfontosságú, hogy az isteni világosság nyilvánvalóvá legyen a fizikai világban, és hogy az Isten lakozása a mi világunkban láthatóvá legyen. Ehhez a világnak át kell alakulnia isteni lakóhellyé, és ez csak úgy lehetséges, ha a Tóra és a parancsolatok világossága átjárja az egész teremtést. Az Isten tehát eggyé akar válni a világgal, hogy úgy mondjuk. Nem akarja, hogy a teremtés azt a képet mutassa magáról, mintha valami tőle független létező volna, kívül a vele való egységen. De csak úgy valósulhat meg ez az egység, 1. ha a világ aláveti magát az Isten akaratának, 2. ha önként teszi ezt, hogy az ember maga hozza a világba az Istent, saját kezdeményezése erejével. Ez az egység a maga teljes formájában csak a messiási korszakban valósul majd meg, amikor mindenki számára nyilvánvalóvá lesz a teremtésben rejlő isteni, ahogyan azt Jesájá próféta mondja: „Mert [abban az időben] tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert elborítja a víz.”[2]

De a mi időnkben is képesek vagyunk nyilvánvalóvá tenni, még ha csak bizonyos mértékig is, hogy a fizikai föld is isteni természetű, azzal, hogy fizikai eszközöket használunk spirituális cselekedetek végrehajtására, azaz röviden úgy, hogy teljesítjük a parancsolatokat. Az a tény, hogy egy fizikai tárgy, amilyen a marhabőr például, alkalmazható olyan fontos parancsolat teljesítésében, mint ami a tefilinre vonatkozik, annak a bizonysága, hogy a marhabőrben is van rejtett isteni vonás. Ez az oka annak, hogy annyira fontos az Isten szolgálatában való fizikai részvételünk is. Ha nem volna fizikai dimenziója az Isten szolgálatának, az azt jelentené, hogy a fizikai világ méltatlan az Isten imádására, és hogy nincs rejtett isteni tulajdonságuk a fizikai dolgoknak. Ha az ember a reggeli imát elvégezhetné tefilin nélkül, például, az megerősítené azt a benyomásunkat, hogy az olyan magasabb rendű dolgok, mint az ima, tartoznak az Istenhez, de az anyagi természetűek, mint a világ, mint a marhabőr vagy más állatok bőre, nem.

 

A személyiség és a fizikai lét, mint az Isteni létezés megnyilvánulása

Ezért van az is, hogy az istenfélelem és az önfeladás nem elégségesek. Ha a zsidó vallásgyakorlás csak azt írná elő, hogy az embernek alá kell rendelnie az akaratát az Isten akaratának, és mindenféle személyes indíttatást mellőznie, mondjuk, ez annak bizonyságául szolgálna, hogy nincs isteni tulajdonság az emberben, és hogy csak úgy válhat istenivé, ha anyagi vonatkozásait levetkőzi.

De az a kötelem, mely szerint az Isten szolgálatában szeretettel és személyes odaszántsággal kell részt vennünk, annak a bizonysága, hogy minden emberi lényben van valami az Istenből. Az a tény, hogy a judaizmus megkívánja az embertől, hogy használja az értelmét és ítélőképességét, tetszését és érzelmeit az Isten szolgálatában, annak megerősítése, hogy az ember ember volta nem akadály az isteni dolgokban, és hogy a fizikai világ az istenség kiterjesztése, nem pedig akadály előtte.

Ha csak a parancsolatok volnának, melyek, mint fentebb kifejtettük, leginkább az önfeladással és az Isten Igéjének való önalávetéssel kapcsolatosak, és nem volna a Tóra, amely leginkább képviseli az emberi részvételét az Isten szolgálatában, nem volna útja vagy módja a fizikai világnak, hogy benne rejlő isteni volta megnyilvánulhasson. A fizikai világ magára volna hagyva.

De a fizikai dimenzió is isteni lényegű. Ez a tény a Tóra teológiájában négy fontos területen nyer kifejezést:

  1. Annak szükségességével, hogy az ember a szabad akaratát gyakorolja az Isten akaratának teljesítésekor is. Az intellektus és a racionális gondolkodás – a szabad akarattal hozott döntésben megnyilvánuló – használatának ez a bátorítása az Isten szolgálatában (szemben a pusztán az emberi akaratnak az isteni akarat előtti meghódolása révén teljesítendő parancsolatokkal) jól mutatja, mennyire természetes az emberi képességek részvétele a spiritualitás világában, és hogy ezek megkönnyítik az isteni akarat végrehajtását, nem pedig akadályul szolgálnak azelőtt. Mert az emberi elme isteni alkotás.
  2. Abban a kötelemben, mely előírja, hogy az Isten szolgálatában minden cselekedetet az Isten szeretetével párosítsunk, ne csak istenfélelemmel. Az emberi érzelmeknek ez a részvétele annak a ténynek a tanúsága, hogy az Isten munkája az emberi szenvedély és lelkesedés által előmozdíttatik, nem pedig hátráltatik. Ha csak az istenfélelmet hangsúlyozná a Tóra, az azt jelentené, hogy az ember spirituális dimenziókban csak a személyes indíttatás legteljesebb háttérbe szorításával működhet. De az Isten szeretetére vonatkozó előírás megerősíti, hogy az ember érzelmi érintettsége az isteni befogadásának eszközeként szolgálhat. Mert az ember szíve is isteni alkotás.
  3. Abban a tényben, hogy a judaizmusnak nemcsak a parancsolatok az alkotóelemei, melyek az embert az Isten parancsának való önalárendelésre, azaz az önfeladásra utasítják, hanem a parancsolatok ellentételezése is – a Tóra. A Tóra, melyet az emberi értelemnek is be kell fogadnia, és ez az emberi értelem teljességének részvételét igényli, az emberi képességek spirituális voltának igazi bizonysága: a gondolkodásénak, a beszédének és a cselekvésének. Az ember nem csak megérteni köteles a Tórát, hanem szólni is, és teljesíteni a parancsolatokat. Mert az ember teste is szent.
  4. Abban a tényben, hogy szinte a teljes Tóra és minden parancsolat közvetlen összefüggésben áll fizikai tényezőkkel és a mindennapi élettel. Szinte nincs olyan parancsolat, amit valamiféle fizikai tényező bevonása vagy segítsége nélkül lehetne teljesíteni, s ez annak a bizonysága, hogy a fizikai létezésben rejtett szentség van. És gyakran e fizikai tényező nem pusztán megkönnyíti az isteni cselekedetet, vagy eszközül szolgál ahhoz, hanem önmagában hordozza a cselekedet lényegét. Ezt legvilágosabban abban a tényben szemlélhetjük, hogy egy fizikai tárgy használata, mint amilyen mondjuk a marhabőr szíj, a tefilinnel kapcsolatos micva teljesítésében azt eredményezi, hogy az illető fizikai tárgy megtartja szent voltát a cselekmény végrehajtása után is, ezért tekintjük chefcá sel micvá-nak, azaz szent tárgynak. Mert az egész fizikai világ is szent.

 

A jutalom és a büntetés a fizikai világ isteni mivoltának kifejezői

Eljutottunk a jutalmazás és büntetés tanának okához, hogy miért élvez olyan központi helyet a judaizmusban, sőt a tizenhárom alapvető hitelv közé tartozik. Az, hogy minden alkalommal, valahányszor teljesítünk egy parancsolatot, fizikai jutalmát is vesszük, azt mutatja, hogy a Tóra és a parancsolatok nem csupán spirituális, de fizikai dimenzióval is bírnak. Az istenség átjárja a világot, olyan mértékben, hogy minden isteni cselekedet végrehajtásának fizikai, természeti következménye is van. Valahányszor végrehajt valaki egy micvát, annak közvetlen eredménye van a fizikai világban, és egyben minden spirituális eseménynek van fizikai vetülete. A spirituális cselekménynek nem csak fizikai kísérőjelenségei vannak, hanem annál több: közvetlen hatása a fizikai világra, minthogy e két dimenzió teljesen összefügg.

Miképpen nyilvánul meg ez a gyümölcs? Hogyan van hatással a világunkra? Vagy úgy, hogy közelebb hozza az Istent, és nyilvánvalóbbá teszi a jelenlétét, vagy úgy, hogy eltávolítja tőlünk, és ezzel elvesz valamit a világból. Amint fentebb elmagyaráztuk, valahányszor valaki teljesít egy parancsolatot, az Istent hozza közelebb a világhoz. Egységet teremt a fizikai világ és a szellemi világ között. Ez az egység pedig a fizikai világban bőség és gyarapodás formájában nyilvánul meg.

Például vegyük, hogy valahányszor az ember cedákát ad, az ígéret úgy szól, hogy az ő vagyona gyarapodik. De mi az összefüggés a szent, spirituális cselekedet és az annak eredményeképpen kapott vagyongyarapodás között? A következő: az adakozással az ember közelebb hozza az Istent e világhoz, és ennek az anyagi világban a nagyobb bőség a megnyilvánulási formája; a vagyona, pénze gyarapodik. A közvetlen eredménye annak, hogy az Istent közelebb hozta e világhoz, hogy az ő anyagi javai is gyarapodnak.

Bárki megértheti, hogy a parancsolatok, azaz az isteni cselekmények teljesítésével spirituális növekedés jár, nagyobb isteni világosság. Ezt felismerjük és könnyen elfogadjuk. Az viszont tévedés, ha azt gondoljuk, hogy csak a spirituális világra van hatása! Hisszük, hogy a parancsolat teljesítésével a spirituális világosság kiáradását idézzük elő. De igazság szerint, mint fentebb elmagyaráztuk, minthogy a fizikai világ is isteni eredetű, bár ez nem nyilvánvaló róla egészen, a fizikai dimenziókban ugyancsak kiáradást idézünk elő. Amint az ember szentebbé lesz a parancsolat teljesítése által, úgy bizony gazdagabbá is lesz, mert a micva egyformán hatással van fizikai és szellemi dimenziókra – e kettő nem különböző, és nem választható szét. Mindkettő isteni, mindkettő egy.

A bűn elkövetésével hasonlóképpen áll a helyzet. Amikor valaki bűnt követ el, eltávolítja Istent az Ő világától. A bűn kisebbíti Isten jelenlétét az Ő világában, és ennek is megvan a maga közvetlen kapcsolata az ember életére a bűn nagyságának megfelelően. Az ember földi jelenlétét is kisebbíti, kisebbíti a javait. Ahogy a bűn elkövetése kisebbíti az isteni világosságot a spirituális dimenziókban, úgy kisebbíti Isten jelenlétét a földünkön, és így kisebbíti az anyagi javak bőségét. Tehát ha valaki elköveti azt, ami a leginkább eltávolítja Istent az Ő világától, és ez a vérontás, amiről Isten azt mondja, hogy Ő gyűlöli azt, ennek eredményeképpen nem csak ártatlanságából és spirituális javaiból veszít el valamit büntetésképpen, hanem a fizikai életét is. Az a szakadék, amit az ilyen ember hozott létre Isten és a fizikai világ között, abban nyilvánul meg, aki létrehozta azt, ő maga is távolabb kerül a fizikai világtól, lazul az összeköttetése azzal. Ez nem a „szemet szemért” esete, hanem közvetlen eredménye saját tettének, aminek nem csak kísérőjelensége van a földön, hanem direkt hatása a fizikai valóságra.

Másik példa: minden áldott nap háromszor elmondjuk a Smában az isteni intést:[3]

„És lészen, hogyha hallgatva hallgattok parancsolataimra, amelyeket ma nektek parancsolok, hogy szeressétek az Örökkévalót, a ti Isteneteket, és szolgáljátok Őt egész szívetekkel és egész lelketekkel, akkor megadom országotok esőjét a maga idejében… és begyűjtöd gabonádat, mustodat és olajodat. És adok füvet meződön barmod számára, és enni fogsz, és jól fogsz lakni. Óvakodjatok, nehogy csábításnak engedjen szívetek, és eltérjetek, és szolgáljatok más isteneket és leboruljatok előttük; és föllobbanjon az Örökkévaló haragja ellenetek, és elzárja az eget, hogy ne legyen eső, és a föld ne adja meg termését, és elvesszetek csakhamar a jó ország színéről, amelyet az Örökkévaló nektek ad.”

Miért marad el az eső, és miért vesznek ki Izraelből a zsidók bűneik eredményeképpen? A válasz úgy hangzik, hogy bűneik folytán az Isten egyre kevésbé lehet jelen, egyre kevésbé kötődik a világhoz. És ha Isten jelenléte csökken valahol, azzal a fizikai világ automatikusan kárt szenved. Amint kevesebb a spiritualitás és a szentség, ha Isten eltávozik a világból, úgy csökken a fizikai dimenzió is, minthogy az is isteni eredetű. Kevesebb tehát a termékenyítő eső, és kevesebb a termés is. Tehát voltaképpen a parancsolatszegő nem egy külön aktussal van megbüntetve, hanem a tette hatásai által. Minthogy miattuk távolodott el az Isten a földtől, ennek egyenes következményeként ők maguk is elveszítik kapcsolatukat a földdel. El fognak veszni az Izrael földjéről.

Ugyanígy, ha követik az Isten törvényét, és ezzel közelebb hozzák az Istent az Ő világához, azzal az Isten jelenléte gyarapodik a világon, és ennek egyenes eredménye az anyagi gyarapodás, azaz a fizikai előrehaladás és bőség – több gabona, több must, több olaj.

Összegzésképpen: ha tehát közelebb hozzuk az Istent az Ő világához a parancsolatok teljesítésével, annak nyomában jár a fizikai bőség. A fizikai dimenzió közvetlen gyarapodást élvez, ha közelebb kerülhet a Teremtőhöz, ha több az isteni benne. És minél messzebbre vonul vissza az Isten a világtól, annál inkább csökken a fizikai bőség és gyarapodás – egyszerűen azért, mert ezek is egyek. Mind része az Istennek. Tehát minél több a spiritualitás és a szentség, annál nagyobb bőségben van a fizikai világ. És viszont: ha a spiritualitás és a szentség szintje csökken, a fizikai világ is vele fogyatkozik.

 

Az isteni mindenhatóság végső kifejeződése a messiási korban

Nem csoda hát, hogy a messiási korszakhoz, melyben a szentség és az isteniség vesz uralmat az egész földön, a túláradó anyagi bőséggel kapcsolatos ígéretek kötődnek, a halál, a háború és a betegség vége, az öröm, a béke és a bővelkedés áradása. E két dolog szoros belső kapcsolatban áll. A messiási korszakban, amikor az Isten egysége a világgal eléri majd a zenitjét, mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, hogy a világ valójában az Isten önnön kiterjeszkedése, az anyagi világ is eléri a tökéletességet. Amint az Isten spirituális világossága eléri teljességét, leginkább kendőzetlen intenzitását, ugyanúgy a fizikai világ is, mely szintén az Isten része, tökéletessé lesz.

 

Jákob vágya a békére

A megnövekedett isteni jelenlét és a vele együtt járó fizikai gyarapodás közti kapcsolat megértése alapján magyarázza meg a lubavicsi rebe Rási Tóra-kommentárjának egy rejtélyes szakaszát, melyben a Brésithez fűzött midrási magyarázatokkal foglalkozik. Az „és Jákob lakott atyja tartózkodásának országában, Kanaán földjén”[4] szavakat Rási a következőképpen kommentálja: „Jákób békében kívánt lakozni (lésév), de jöttek a Józseffel kapcsolatos megpróbáltatások. Az igaz ember békében kíván élni; az egyedüli Szent, áldassék, azt mondta: »Nem elegendő az igaz embernek, ami az eljövendő világon van elkészítve a számára, már ezen a világon (is) békében akarnak élni!«”

A néhai lubavicsi rebbe, Menáchem Schneershon rabbi felteszi a kérdést: hogyan lehetséges, hogy Jákob, aki annyira odaszánt volt az Isten akaratának teljesítésében, hogy a többi ősatyával együtt a „harci szekér” nevet kapta, hirtelen azzal foglalkozzék, hogy béke legyen a jutalma, és vége legyen a megpróbáltatásainak? Ha valaki ennyire odaszentelte magát az Istennek, ne tudná, hogy ha valami fontos ebben az életben, az a kemény munka és az Isten akaratának teljesítésére való szüntelen igyekezet, nem pedig a béke és a könnyű élet?

A Rebbe elmagyarázza, hogy ezzel együtt Jákob – elődeitől, Ábrahámtól és Izsáktól eltérően – messzebbre jutott bárki másnál a spirituális és a fizikai világ közötti egység megteremtésében. Ábrahám és Izsák erőfeszítései első helyen az Ácilut, a kiáradások magasabb, spirituális világát célozták meg, de Jákób, aki a maradandó isteni nép alapítója a földön, igen messzire jutott az anyagi és szellemi világok egyesítésében.         Tehát az volt az ő vágya, hogy ennek az egyesülésnek a hatása legyen olyan teljes, hogy az ő szellemi cselekedetei és Isten iránti hűsége nyissa meg az útját a fizikai gyarapodásnak és áldásnak.

Jákob boldogsággal és békességgel kapcsolatos kívánsága tehát nem az volt, hogy az Isten iránti hűségéért cserébe „ellenszolgáltatást” kapjon. A kívánsága inkább az, hogy még közelebb kerüljön az Istenhez, még szorosabb kapcsolatban lehessen vele. Jákob azt kívánta, hogy ő és az általa beteljesített parancsolatok olyan fokú egységet teremtsenek Istennel, hogy annak közvetlen hatása legyen a fizikai világra általánosságban, és az ő életére különösen is. Ha ő hűségesen szolgálta a Teremtőjét, annak gyümölcse szükségszerűen béke és gyarapodó élet.

Tehát a „jutalomban részesülni” nem valamiféle „ellenszolgáltatást” jelent az Istentől az embernek, aki teljesíti a parancsát. Minden spirituális cselekménynek van fizikai vetülete is, és ezt látjuk mi jutalomként. És ha valaki spirituális tettet hajt végre, annak kihatása van a fizikai, természeti síkon is. Minden spirituális cselekedetnek van spontán, tapasztalható kifejeződése és utóhatása, azaz az isteni tett megnyilvánulása a fizikai világban.

 

A jutalom bizonyossága a világ és Isten egységének

Tehát az a tény, hogy van fizikai jutalmazás és büntetés, nem „von le” a judaizmus értékéből, és nem csökkenti az emberi motiváció értékét. Nem is rontja meg az ember őszinteségét, elszántságát, Isten iránti odaadását. Éppen ellenkezőleg: az, hogy van fizikai jutalom, a Tóra és a parancsolatok igazságának bizonysága a fizikai világban. Mert megmutatja, hogy a Tóra és a parancsolatok megtartásának fizikai hatása is van a világra, közvetlen gyümölcse, megnyilvánulása a fizikai síkon: jutalmazás vagy büntetés formájában, ami megnöveli vagy csökkenti az ember jelenlétét a fizikai világban. A javai gyarapodnak, vagy megfogyatkoznak. Ez egy közvetlen bizonysága a Tóra igazságának a fizikai világban. Megmutatja, hogy a Tóra nem csupán „a mennyei világé”, hanem szilárdan kötődik a földhöz is. Megmutatja, hogy a Tórának nem egyszerűen „van köze” a mindennapi élethez és tevékenységhez, hanem a Tóra egy az emberi élettel és az ember problémáival. Isten szava nem valamiféle idegen, „űrbéli” jelenlét a földön, hanem része és alkotóeleme a teremtett univerzumnak.

Ha nem volna jutalmazás és büntetés, azaz nem volna közvetlen fizikai gyümölcse a szellemi cselekvésnek, az annak lenne a jele, hogy nincs közlekedés a fizikai és a spirituális világok között, és hogy ezek egymástól független és elkülönült létezők. Úgy nézne ki, mintha a spirituális és a fizikai világok egymástól teljes függetlenségben léteznének, egyiknek nem volna semmi hatása a másikra. De az, hogy van fizikai jutalmazás, megmutatja, milyen szorosan egybe van fonódva a fizikai és a szellemi világ. Voltaképpen ez a legékesebb illusztrációja annak, hogy a fizikai világ is isteni alkotás, nem jogos az a különbségtevés, ami az egyiket mindenestül szentnek és szelleminek, a másikat meg mindenestül tisztátalannak mondja. Az egyetlen igazi különbség, ami a magasabb rendű spirituális és az alacsonyabb rendű fizikai világ között fennáll, az az, hogy a magasabb rendű világokban az Isten jelenléte látható, a mi világunkban pedig – bár éppen úgy jelen van –, a jelenléte rejtett és leplezett.

Az a kérdés, amint fentebb tettünk fel a jótékonyság kapcsán, az istenségről való felületes ismeretről árulkodik. Azt kérdeztük, miért van, hogy a spirituális cselekedet – mint mondjuk az adakozás – eredménye anyagi jutalom. Nem rontja-e ez meg az önzetlenséget? Ez a fizikai jutalmazás nem szennyezi-e be a parancsolat teljesítésének szellemi oldalát? Ilyen kérdést csak az tesz fel, aki a spirituális és szellemi dimenziókat egymással ellenséges, sőt egymást kizáró valóságoknak gondolja. Láthatólag senki sem kérdőjelezi meg azt a tételt, hogy a parancsolat teljesítése nyomán az ember növekszik a szentségben és az istenhez való hasonlatosságban. Amit a jelek szerint nem szívesen fogad el az ember, az az, hogy a micva teljesítésével együtt járjon az anyagi gyarapodás, az egészség, javak. Miért olyan nehéz ezt elfogadni? Mert akárhányszor halljuk is, az ember füle gyorsan kiveti magából azt a gondolatot, hogy ez a világ tényleg isteni volna, része az istenségnek. Nem úgy néz ki, tehát nem fogadjuk el rejtett szellemi természetét. De ha befogadjuk ezt az igazságot, nem jelent problémát, hogy elfogadjuk – sőt hogy elvárjuk! – a minden micva teljesítésével együtt járó közvetlen fizikai gyümölcsöket, a gyarapodást, és hogy a bűnnel pedig együtt jár a fizikai létezés fogyatkozása is.

Ezért olyan fontos tartóoszlopa a judaizmusnak a jutalmazás és büntetés koncepciója. A világ azért lett teremtve, hogy az Istennek otthona legyen a legalacsonyabb rendű világban, a fizikai síkon, és ehhez az kell, hogy az ember hívja be a világba az Istent. Az embernek a cselekedetei által kell demonstrálnia, hogy az istenség nem valami idegen vagy ellenséges létező az anyagi világban. Ezért kapta az ember azt a parancsot, hogy használja a fizikai világot az Isten szolgálatára. De még ezt is félreérthetné valaki, mintha az Isten rákényszerítése volna a világra. Úgy is lehetne értelmezni, hogy a parancsolat teljesítésével csak vesszük a fizikai létezőket, és tekintet nélkül azok összefüggő tulajdonságaira, kényszerítjük az Isten imádatára. De valójában az ember minden cselekedete, akár összhangban van az Isten akaratával, akár ellentétes azzal, azt mutatja meg, hogy az istenség nem rákényszeríttetett erre a világra, hanem a világ maga isteni eredetű. Még csak nem is az ember teszi azzá. Az ember csak leleplezi, nyilvánvalóvá teszi a föld rejtett isteni voltát, és így alkalmazhatja a fizikai létezőket természetes módon az Isten szolgálatában.

A judaizmus tanítása, miszerint az embernek nem szabad azzal az indíttatással szolgálnia az Istent, hogy jutalmat érdemeljen, amint az Atyák tanításai mondja: „Ne legyél olyan, mint az a szolga, aki csak a javadalomért szolgálja az ő urát”, vagy Maimonidész szavaival: „Ne mondja senki: »Azért teljesítem a Tóra parancsolatait, azért tanulmányozom a bölcsességét, hogy minden áldás, ami benne felsoroltatik, az enyém legyen«, nos ez semmiféle ellentmondásban nincs az általunk előadottakkal. A Misna rabbijai és Maimonidész azt mondják ezzel, hogy senki se legyen olyan ostoba vagy felületes, hogy azt higgye, azért szolgáljuk az Istent, mert hasznunk van belőle. Nem szabad annyira tompának lenni, hogy a jutalmazás és büntetés koncepcióját így kiforgassa valaki, és azt higgye, hogy az Isten a személyes nyereség ígéretével csalogatja az embert a szolgálatába. Ha valaki efféle motivációval szolgálja az Istent, elvétette a jutalmazás és büntetés célját, teljes tökéletesen.

A jutalmazás és büntetés, mint feljebb kifejtettük, az Isten és a világ közti egységet mutatja meg, és megmutatja az ember és az Isten egységét is. De ha valaki mégis a személyes jutalom ígéretére tekintettel szolgálja az Istent, csak azt mutatja meg, hogy amit az Isten akar, meg amit az ember akar, az nagyon nem ugyanaz. Az Isten és az ember így nem alkot egységet, csak annak bizonyságául szolgál az ilyen, hogy az ember egyedül azért teljesíti az Isten akaratát, mert az a személyes érdekeit szolgálja. Azt jelenti ki ezzel az ilyen ember: „Az Istennek is megvan az akarata, meg nekem is a magamé. És ez a kettő nem ugyanaz. De ha úgy lehet meg, amit én akarok, ha megteszem, amit Ő akar, hát megteszem.” Ez olyan attitűd, amitől a Bölcseink óva intenek minket, ne vegyük magunkra. A Tóra és a parancsolatok beteljesítésével az embernek meg kell ismernie a tökéletes összhangot az Isten akarata és a sajátja között.

Ez a válasz arra a kérdésünkre is, hogy miért kap a zsidó hívő jutalmat az Isten szolgálatáért, ha egyszer nem bérmunkás. A Tórában itt is és ott is mint az Isten „szolgái” vannak említve a zsidók, nem pedig mint bérmunkásai. Továbbá – mondják – a zsidóságnak nincs is más identitása, mint hogy ő az Isten népe, és arra van teremtve, hogy az akaratát szolgálja. Miért jár hát bármiféle jutalom az elvégzett munkáért?

A válasz az, hogy a jutalom elfogadása éppen nem mond ellent, sőt inkább világosan jelzi a tényt, hogy a zsidó egységben van az Istennel, és hogy nincs is más identitása, mint az Istennel való azonosulás. Az, hogy minden szellemi cselekedetnek, amit a zsidó hívő elvégez, közvetlen fizikai eredménye van, a bizonysága a ténynek, hogy az Isten és az Ő népe egyek. Tehát az ő szolgai státuszuk, az Isten akaratát teljesítő hűséges és alázatos voltuk külön megerősítést nyer azáltal, hogy valahányszor egy zsidó közelebb kerül az Istenhez, mert az ő parancsának engedelmeskedik, a fizikai létében gyarapodik. Növekszik azáltal, hogy közelebbi kapcsolatban van az Istennel, minthogy elkötelezett szolgája neki, akire spirituálisan és fizikailag is hatással van az Urához való közelléte.

[1] 5Mózes 14:22.

[2] Jesájá 11:9.

[3] 5Mózes 11:13–17.

[4] 1Mózes 37:1.

  • Küldés emailben

Fejezetek