11/6c. Zsidó Tudományok Szabadegyeteme 6. kötet – A zsidó vallás tizenhárom hitelve

3. fejezet: A legalantibb világ rendeltetett arra, hogy a legmagasabb rendű legyen

  1. fejezet

A legalantibb világ rendeltetett arra,
hogy a legmagasabb rendű legyen

 

A fizikai világ az isteni otthon

A ljádi rabbi Snéur Zálmán írja chászid klasszikusában, a Tánjában[1] írja: „A Mindenhatónak az volt a vágya, hogy a legalacsonyabb rendű világ a lakóhelye legyen.” Bár minden világot az Isten teremtett, a spirituális és a fizikai világot is, a leghőbb kívánsága volt, hogy a legalacsonyabb rendű világ legyen az Ő lakóhelye, a fizikai dimenzió. Azt kívánta, hogy ez a világ alakuljon át tisztátalan, szentségtelen voltából olyan lakóhellyé, amely méltó a királyok Királyához, az univerzum Teremtőjéhez.

Azt, hogy minden emberi lénynek szüksége van egy helyre, amit az otthonának nevezhet, és hogy úgy mondjuk, a Mindenható Isten sincs ezzel másképp, a Talmud kimondja a következő kijelentésével: „Az olyan lény, melynek nincs otthona, nem tekinthető teljes személynek.”[2] Akinek nincs otthona, sehol sem lehet „önmaga”. Az ember mindenhol szerepet alakít, úgy viselkedik, úgy beszél, hogy az megfeleljen a családja, a barátai és a társadalom elvárásainak. Otthon nélkül az ember – bár ember marad –, mindig a másé lesz. Az otthon magányában viszont önmaga lehet, szabadon.

Amint azt könnyen megérthetjük, minél dicsőségesebb és híresebb valaki, annál többet várnak tőle a morál és a viselkedés terén, és így annál inkább kell megküzdenie a nagyság korlátaival. Minél nevezetesebb valaki, annál többet kell feladnia önmagából. Az Egyesült Államok elnöke nem sétálhat Washington utcáin egymagában, amikor eszébe jut, biztonsági és egyéb megfontolásokból sem. Nem is közölheti a gondolatait szabadon mások előtt, igazodnia kell a diplomácia szigorú szabályaihoz. Az elnök, s egy királlyal még inkább így van, úgy kell viselkednie, ahogy az emberek elvárják egy vezetőtől. Az otthona magányában azonban még az elnök is élheti a saját életét, kiélheti a saját személyiségét.

Ha igaz ez egy hús-vér, halandó királyra, hogy szüntelenül igazodnia kell alattvalói elvárásaihoz, akik – lévén maguk is emberek – minőségük szerint voltaképpen egyenrangúak a királlyal, mennyivel inkább igaz a királyok Királyára, az univerzum Teremtőjére. Könnyen megérthetjük, hogy Isten, aki korlátok nélküli létező, a legmagasabb szintű spirituális világgal sem lehet teljes értékű kapcsolatban, mert ezek mind korlátozott világok. Világos tehát, hogy a Mindenható nem közölheti magát még a spirituális világokban sem az Ő igazi lényege szerint, hanem össze kell „húznia” magát, és korlátok közé szorítania. A zsidó misztika nyelvén mondva Istennek „olyan öltözéket kell magára vennie, ami elrejti igazi természetét”.[3]

De hiszen ez magától értetődik. Bárki könnyen felfoghatja, hogy végtelen számú széket nem pakolhatunk be egy körülhatárolt szobába. Keveset mondunk azzal, hogy ez az Istenre is igaz. Még inkább meglepő tehát, hogy az Istennek valamiképp mégis az a kívánsága, hogy az ő teljessége, korlátlan lényege megnyilvánuljon a fizikai világban. Isten a mi világunkban óhajt lakozni olyan öltözékek és takarók nélkül, melyek elváltoztatják az ő korlátlan jelenlétét.

Ez a Mindenható kívánsága, ami megnyilvánult a mi fizikai világunk megteremtésében. Isten lakóhelyet kíván. Még a magasabb, spirituálisabb világokban sem lehet Isten „önmaga”, hogy így mondjuk. Nem sugározhatja szét igazi fényét, és nem fedheti fel igazi lényegét. A magasztosabb spirituális világ is túl sekély és parányi az ő végtelen lényéhez képest. Így hát össze kell „húznia”, „összesűrítenie” az Ő korlátlan lényét, amikor a fényével beragyogja a magasabb világokat, hogy az ő felfogásuk határaihoz igazodjon. Istennek nagyon óvatosan kell „megszabnia” és korlátoznia önmagát a nála alacsonyabb rendű létezők befogadóképességéhez mérten. Tehát az összes spirituális világ közül egy sem szolgálhat otthonául a Mindenhatónak. Nem fedheti fel bennük igazi lényét. Lehetetlen a korlátlan Istennek, hogy teljességével egy korlátozott dimenziót betöltsön. Felemésztené az illető dimenziót.

De a mi fizikai világunk teremtésével az ő vágya egy lakóhely volt. Az a kívánsága, hogy valamiképpen megnyilvánulhasson az Ő korlátlan lényege és teljessége a mi fizikai világunkban. Isten a mi világunkban öltözék és „jelmez” nélkül kíván lakozni, mert ezek megváltoztatják és csökkentik az Ő igazi lényének teljes intenzitását.

A Mindenhatónak ez a kívánsága a maga teljességében csak a messiási korszakban fog beteljesülni, amikor az Isten úgy nyilvánul majd meg, és úgy közli magát, amint Ő igazában van, mindenféle függöny és takarás nélkül. Amint azt rabbi Snéur Zálmán a Tánjában[4] egy Jesájá-szakaszról[5] – „a te tanítód nem rejtőzik el többé előled” – a következő magyarázatot adja: „Ez azt jelenti, hogy az Isten nem rejtőzik el többé se öltözék, se kárpit mögé. Mert abban az időben az Isten úgy fedi fel magát, ahogy a világ teremtése előtt is létezett már.”

Röviden ezzel foglalkoztunk előző kötetünkben, mely a 11. és a 12. alapvető hitelvet tárgyalta, azaz a Messiás eljövetelébe vetett hit elvét és a holtak feltámadásába vetett hit elvét.

 

A fizikai és a szellemi világok rangsora

Az egyik fontos kérdés, amit rabbi Snéur Zálmán feltesz művében a világ teremtésével kapcsolatban, az, hogy melyik dimenzió a fontosabb a teremtésben: a spirituális vagy a fizikai világ? A két világ közül melyik hordozza az Isten célját, és melyik tekinthető inkább eszköznek, mely a cél elérését segíti? Hosszas taglalás és fejtegetések után rabbi Snéur Zálmán arra a konklúzióra jut, hogy a teremtés céljának lényege nem a spirituális világban lelhető fel, hanem a fizikai világban. Különféle bizonyságok felvonultatásával rabbi Snéur Zálmán arra jut, hogy az egész teremtésből Isten a mi világunkat átjáró sötétség és titokzatosságot kívánta meg, ahogy a Midrás mondja: „A Mindenható vágya az volt, hogy lakóhelye legyen itt, a legalacsonyabb rendű világban.”[6]

Amikor e világról mint a „legalacsonyabb rendű” világról szólunk, amint tenni fogjuk e könyvben mindenütt, nem időbeli vagy térbeli alantasságot kell érteni alatta. A megjelölés az isteni kinyilatkoztatásra és fényre vonatkozik, mely szempontból a mi világunk ítéltetik a legalacsonyabb rendűnek, az egyéb világokban megnyilvánuló spirituális fény mértékéhez képest. Az Isten a mi világunkban van a leginkább rejtve, és csak nehézségek árán lelhető fel. A Mindenható számtalan világot alkotott, ahogy azt rabbijaink mondják a vöálámot szakaszát kommentálva: „és számtalan a leányzó (álámot)”.[7] A rabbik véleménye szerint az álámot olámot-ként olvasandó, tehát a mondat jelentése: „és számtalan a világ”. E számtalan világot, egyiket a másiktól a spirituális fény mértéke különbözteti meg, mely beragyogja őket. Ez határozza meg azt is, hogy melyik világ számít magasabb rendűnek a többihez képest. A spirituális dimenziókban természetesen nincs értelme a fizikai „alacsonyabb” és „magasabb” rangsorának. Az számít „magasabb” rendűnek, amiben több isteni fény nyilvánul meg, és az számít „alacsonyabb” rendűnek, amiben kevesebb. A spirituális fény mértéke szerint a mi világunk a legalacsonyabb rendű.

A világunk alacsonyrendűsége kétféleképpen nem csak egyféleképpen mutatkozik meg, hanem kétféleképpen is: először az isteni fény összehúzódásának mértéke szerint – az az isteni fény, ami megvan a világunkban, és beragyogja, így adva életet minden létezőnek a teremtésben, igen korlátozott mértékű ahhoz hasonlítva, mennyire beragyogja az isteni fény a magasabb rendű, spirituális világokat. Másodszor a fény rejtett volta szempontjából, mert ez a korlátozott mértékű isteni fény, amiben a világunk részesül, még ez sem látható: az Isten rejtve van a mi világunkban. A fény itt rejtett és burkolt formában van, kevéssé nyilvánul meg. Tehát két fontos szempontból is, az isteni fény mennyisége és megnyilvánulásának mértéke szempontjából is a mi világunk a lehető legalacsonyabb a Mindenható által teremtett világok sorában.

Hogy jobban megérthessük a különbséget e két imént említett jellemző – az összehúzódás és a rejtettség – között, fizikai példát fogunk venni a mi világunkból.

Az empirikus úton tapasztalható világ létezői négy kategóriába sorolhatók: ásványok, növények, állatok és értelmes lények. Mind a négy kategóriában van isteni fény, mely az illető létező létét adja és fenntartja, így adva tartósságot a teremtménynek. Ha nem volna ez a spirituális erő, ezek a létezők a másodperc töredékéig sem maradnának meg (amint azt később, az ex nihilo – azaz a semmiből való – teremtésről szóló fejezetben ki fogjuk fejteni). Ez az isteni fény, mely életet ad a teremtmények minden kategóriájának, nem azonos mértékű bennük. Világos, hogy a növények kategóriájában megvan a képesség a növekedésre és a fejlődésre, míg ez nincs meg a lélektelen létezők kategóriájában, tehát szükségképpen minőségileg több isteni fény kell az előbbiek fenntartásához, mint amit az ásványok igényelnek.

A növényekben éppen azért van meg a növekedés és fejlődés képessége, ami nincs meg a lélektelen létezőkben, mert a növények nagyobb mértékű isteni fény alkotásai, és ez az isteni ragyogás adja a növények azon képességét, hogy kiinduló állapotukon túlterjeszkedjenek. Ugyanígy áll a helyzet az állatok világában is, melyben minőségileg több isteni fény működik, mint ami a növényekben. Ez is az isteni fény nagyobb mérvű kiáradásának eredménye, mely az állatokat a helyváltoztatás képességével, akarattal és a szabad mozgás lehetőségével. Ugyanez igaz az állatok és az értelmes lény közötti különbségre. Az emberi lény értelmes, vannak mentális képességei, olyanok is, melyek nincsenek meg az állatokban, mert nagyobb mérvű isteni fény tartja fenn a létezését, mint amazokét.

Minél lejjebb ereszkedünk a létezés hierarchiájában, kezdve az ember magas rendű értelmi képességeitől, folytatva az állatokon és a növényeken át egészen a lélektelen létezőkig, az isteni fény is egyre csökken, melyben a létezők ezen osztályai részesülnek. Szinte lehetetlen közös vonást találni vagy összehasonlítani az embert életben tartó isteni életerőt azzal, ami egy követ fenntart. Az emberben megvan szólás, a gondolkodás, a vágy, a növekedés, a fejlődés és még sok más dolog képessége, a kőben nincs más, csak a puszta létezése.

E különbségek rendkívül jelentős volta dacára igaz, hogy mindezek a különbségek pusztán abban a tekintetben vannak a létezők osztályai között, hogy a világunkban levő isteni fénynek milyen mértékű összehúzódáson kell átmennie, hogy fenntartsa a létezésüket, azaz tehát egyedül az isteni fény mennyiségének mértékében különböznek valójában a létezők osztályai. De ha az isteni fény rejtőzködéséről és rejtett voltáról szólunk e világban, e tekintetben nincs különbség a létezők négy osztálya között, egyáltalán. E tekintetben mind egyenlők. Ahogyan a lélektelen létezők nem árulják el valódi eredetüket és létezésük forrását a beavatatlan szemlélőnek, úgy az emberi lény is hazugul úgy fest, mintha független létező volna, amit nem kötnek szálak, nem függ a Teremtőtől, a világ alkotójától. Valójában az egész teremtés és minden teremtmény ugyanilyennek mutatkozik. A kő passzivitásától a szarvasbőr finom tapintásáig minden létező azt a félrevezető képet mutatja magáról, hogy létezése önmagától ered, és hogy nem a Teremtő tartja életben őket.

Tehát mindama jelentős különbségek, melyek a létezők négy kategóriája között fennállnak, csak az isteni fény mértéke tekintetében vannak. De a fény rejtett volta tekintetében, azaz a tekintetben, hogy mennyi isteni fényt sugároznak az avatatlan megfigyelőre, nincs különbség köztük egyáltalán: mindegyikük egyformán magukba zárja, eltakarja az Isten fényét.

Ez az analógia eléggé pontosan ragadja meg a különbséget a fény összehúzódása és rejtett volta között, de a mi világunk mindkét szempontból a teremtett világok hierarchiájának legalján, a létra legalsó fokán találja magát.

Ami a fény összehúzódásának mértékét illeti, az az életerő, ami beragyogja és fenntartja a fizikai világot, sokkalta csekélyebb mértékű, mint az az isteni fény, ami a spirituális világokat beragyogja. A spirituális világok sokkal istenibb és természetfelettibb dimenziók. A fizikai világ sokkal alacsonyabb rendű, még ha nem is vetjük össze a spirituális világokkal. Tehát még ha nem volna is rejtve az isteni fény a mi világunkban, és a benne lévő isteni fény a lehető legteljesebb intenzitással nyilvánulna meg, még akkor csak egy igen csekélyke mértékű fényt láthatnánk, olyan csekélykét, mellyel a mi világunk változatlanul a spirituális létra legalján foglalna helyet.

Ami a fény rejtett voltát illeti, a mi világunk olyannak mutatkozik, mint „az uralkodóját nélkülöző palota”.[8] Az isteni életerő, ami fenntartja ezt a világot, annyira rejtve marad, hogy az ember azt hihetné, ez a világ mindig is létezett, ahogy azt az anyag megmaradásának arisztotelészi tanából következtethetnénk, vagy hogy a világ és a benne lakók valamiféle sajátos belső fejlődés eredményei, ahogy azt a Darwin-féle evolúciós elmélet hirdeti. Az isteni fény e rejtett volta okán még azt is hihetné bárki, hogy az anyagi létezésen túl nincs is semmi, ami a világot teremthette volna. A spirituális világokkal nem ez a helyzet, ezek az igazi természetük szerint mutatkoznak meg azonnal az előtt, aki beléjük lát. Ezek nem egyebek, mint az isteni fény kiáradása és ragyogása, és ahogy a nap sugarai, melyek elérik a földet, sosem tagadhatnák el eredetüket, ők sem. Mert amint a nap fénye, ha a forrásától elvágják vagy akadályt állítanak közé és forrása közé, abban a pillanatban eltűnik, szétfoszlik, így mutatva meg, hogy a létezése sosem volt független a naptól, a spirituális világoknak ugyanígy muszáj összeköttetésben maradniuk a létezésük forrásával, és leplezetlenül továbbsugározniuk az isteni fényt, ami fenntartja őket. Nem szakadhatnak el tőle.

Így már megérthetjük, miért emlegetik szerte a zsidó misztikus irodalomban olyan sokszor a mi világunkat mint „a legalacsonyabb rendű világot, aminél nincs lejjebb”. És mégis, ezt a mi alacsony rendű, fizikai világunkat választotta ki az Isten, hogy itt lakozzék az Ő lényege. Az Istennek az a kívánsága, hogy a mi világunk átalakuljon az Ő lakóhelyévé.

 

Miért a legalacsonyabb szinten akar lakozni?

A „lakóhely” fogalma tökéletes ellentmondásban van az 1. Isten összehúzódásának és 2. elrejtőzésének tényével, azzal, hogy e két tekintetben is a mi világunk a legkevésbé tökéletes és teljes, ha a magasabb rendű világokhoz hasonlítjuk. Hogyan lehetséges ez tehát? Ha továbbvezetjük a „lakóhelyről” adott korábbi meghatározásunkat, a chaszidizmusban ismeretes, hogy a „lakni valahol” kifejezésnek kétféle konnotációja is van: az első, hogy ha az ember az otthonában van, nem kell elővigyázatosnak lennie, hogyan öltözik vagy viselkedik, mint amikor mások figyelő szeme előtt áll. Csak az otthonunkban lehetünk teljesen önmagunk: intellektuálisan, érzelmileg és fizikailag is úgy „öltözünk” ott, ahogy csak szeretnénk. Természetes, hogy a nyilvánosság előtt el kell rejtenünk igazi valónkat, főképp testileg, de érzelmileg és intellektuálisan is. Tehát az „otthon lenni” és a „másutt lenni” két egymással teljesen ellentétes dimenzió. Ezért mondja a Talmud, hogy „az az ember, akinek nincs otthona, nem ember igazán”.

Tehát a „lakni valahol” annak a kifejezése, hogy ott az ember megnyilvánulhat minden rejtőzködés vagy összehúzódás nélkül. A kifejezés második konnotációja az, hogy az ember csak otthon lehet teljesen és korlátok nélkül önmaga. Az ügyvéd, ha az irodájában ül, csak „részben tölti ki” a székét, hogy úgy mondjuk. A cég csak jogi tudományát kívánja tőle, de a személyiségét nem föltétlenül. Az érzelmeit sem fejezheti ki teljes formájukban, ahogy otthon tenné. Tehát a lényének csak egy dimenziója jelenik meg az irodában. Az üzleti életben az embernek a befektetések kezeléséhez és a vállalkozás irányításához szükséges bölcsessége kell. A figyelem fókuszában tehát a menedzseri képességei lesznek, és nem egyéb emberi aspektusai. De amikor otthon van, ahol semmi különösebben nem köti meg a figyelmét, és végre nem kell valami speciális szükséget betöltenie vagy valami elvárásnak megfelelnie, hanem mert otthon akar lenni, és oda tartozik, az otthonát teljes tökéletesen kitölti. Az ember lényege mutatkozik meg tehát, az lakozik az otthonában, nem csak valamelyik tehetsége vagy jellemzője. A „lakni valahol” tehát azt is jelenti, hogy az ember otthon mutatkozhat meg teljes valójában, mindenféle összehúzódás nélkül. Másképp mondva: a „lakozni” valahol teljes mértékű kinyilatkoztatást/megnyilvánulást jelent minőségben és mennyiségben is. Az ember az otthonában a maga teljességében lehet bármiféle összehúzódás nélkül, és ez a teljessége meg is mutatkozik mindenféle rejtőzködés, takarás nélkül. Láthatjuk tehát, hogy a lakóhely nem fér meg semmiféle összehúzódással és rejtőzködéssel. A lakóhely az ember lényének legteljesebb kinyilatkoztatása, igazi karakterének bármiféle rejtegetése összeegyeztethetetlen vele.

Most már közelebb juthatunk ahhoz, amit a Midrás mond: „A Mindenható lakóhelyre vágyik a lehető legalacsonyabb rendű világban”. A Mindenhatónak az volt a kívánsága, hogy épp a mi fizikai világunkban legyen neki lakása. A „lakozni” azt jelenti, hogy az Ő isteni fénye megnyilvánulhasson bármiféle összehúzódás vagy rejtőzködés nélkül, a legteljesebb erővel és intenzitással ragyoghasson. És az Isten kívánsága volt az is, hogy ne csak valami csekélyke mértékű isteni fény tartsa életben a mi világunkat, hanem az Ő lényege, az Istennek magának a lényege legyen megtalálható a mi világunkban bármiféle korlátozás vagy összehúzódás nélkül.

Ez tehát az egész teremtésnek az eredeti célja, hogy ez a világ a Mindenható lakhelyévé legyen. Erre a célra a mi világunk különösen alkalmas, mert itt a „lakozás” a lehető legteljesebb értelmében úgy valósulhat meg, ha közben kiküszöböli mindkét tényezőt, melyek e világ alacsonyrendűségének okai. Tehát a lakozásról nem lehet szó a maga legteljesebb értelmében a magasabb rendű világok valamelyikében, ahol e két tényező nincs meg. Minden magasabb rendű világ csak azért teremtetett, hogy a mi világunkat szolgálja, eszköz legyen az utóbbi, a fizikai világ felemelésében és tökéletessé tételében, mert ez az a hely, ahol az Isten lakóhelyének lennie kell.

[1] 36. fejezet.

[2] Jövámot 63a.

[3] Zohár 3.

[4] 36. fejezet.

[5] Jesájá 30:20.

[6] Tánchumá, Nászo, Bechukotáj 3.

[7] Énekek éneke 6:5.

[8] Zohár 3.

  • Küldés emailben

Fejezetek