5. ? Rabbi Ephraim Oshry – Mélységből kiáltok

1944. és a II. világháborút követő évek

1944. és a II. világháborút követő évek

 a harmadik generációig kiható borzalmak

 

65. Belépés keresztény templomba

Kérdés: A kovnói gettó fennállásának éveiben, még a zsidó gyermekek meggyilkolására szervezett német akciót megelőzően, azok a szülők, akik megérezték a gyermekeikre leselkedő veszélyt, úgy igyekeztek megmenteni őket, hogy nem-zsidókat kértek meg, viseljék gondjukat egészen addig, amíg maguk a szülők vagy más rokonok nem jelentkeznek értük. Sok zsidó gyereket templomokban, kolostorokban helyeztek el, katolikus papok gondjaira bízva őket. Ezek a hívő katolikusok nyilvánvalóan azt remélték, hogy majd megnyerhetik ezeket a lelkeket a maguk hitének. A túlélők a háború után, amint felszabadultak, mindent latba vetettek, hogy visszakapják e gyermekeket keresztény gyámjaiktól, és újra megerősítsék őket szüleik örökségében. Mivel e gyermekek közül sokakra papok vigyáztak, fel kellett keresni e papokat a keresztény templomokban, hogy rábírják őket a gyermekek zsidó kezekbe való visszaadására. Sok esetben egyenesen letagadták, hogy zsidó gyermekek lennének a gyámságuk alatt: „Fogalmunk sincs, mi történhetett azokkal a zsidó gyerekekkel, akiket elhelyeztek nálunk.” Ebben a felszabadulást követő időszakban, mivel kétséges volt, hogy a gyermekek valóban ott vannak-e, felmerült a kérdés: beléphet-e az ember egy keresztény templomba, hogy ellenőrizze, ott vannak-e a gyermekek? A kérdés tágabb értelemben a templomok melletti paplakokba való belépésre is vonatkozott, mivel az ilyen helyeken ereklyék és szentképek is voltak, amelyeket alkalomadtán imádtak is. Válasz: Nyilvánvaló, hogy a templomokba belépő zsidók egyedüli szándéka az volt, hogy zsidó gyermekeket mentsenek meg a keresztény istenimádattól. Senkinek, aki látta őket, nem jutott volna olyasmi az eszébe, hogy ezek a zsidók, Isten ments, imádkozni mennek be ezekbe a templomokba. Ezért hát úgy rendelkeztem, hogy ezeknek a szülőknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy felkutassák a gyermekeket, és visszatérítsék őket a zsidó hagyományhoz és hithez. Magam is ugyanezt tettem, személyesen keresve fel litván papokat. Hála Istennek, számos zsidó gyermeket sikerült megmentenem. Ők jelenleg Erec Jiszráelben élnek, és minden tekintetben a Tórához hű zsidók.

 

66. Követheti-e a körülmetélés az elsőszülött kiváltását?

Kérdés: A felszabadulást követően úgy éreztük, kötelességünk megtalálni minden zsidó gyermeket, akiket elfogtak vagy elrejtettek maguk között a nem-zsidók, és különösen azokat a gyermekeket, akiket nem-zsidók gondjaira bíztak. Én magam ezt szent feladatnak tartottam, és jelentős energiát fektettem abba, hogy nyomára bukkanjak ezeknek a gyermekeknek. Még meg is vesztegettem sok nem-zsidót, mivel ezek a gyermekek voltak a mi egyedül megmaradt tiszta, bűntelen, ártatlan báránykáink, egyetlen vigaszunk a rettegés és az őrjöngés oly sokáig elszenvedett napjaiért. A veszély ellenére, amely ez idő tájt a nem-zsidók között lézengőkre leselkedett – a nem-zsidók közül ugyanis sokan még mindig gyűlölték a zsidókat, és bármikor készek voltak vérüket ontani –, nem tudtam elfojtani magamban a kötelességtudatot, hogy felkutassam a közöttük elkeveredett kis zsidó kóborlókat. A fiúk közül sokan még körül sem voltak metélve. A legtöbben hat- vagy hétévesek voltak, és nem emlékeztek a szüleikre, úgyhogy nem tudták megmondani nekünk, hogy elsőszülöttek-e vagy sem. Mindamellett a szülők sok esetben jiddis és héber nyelvű leveleket hagytak a gyermekek gondviselőinél, amelyekben többek között nevet és származást is tartalmazó részletes adatokkal szolgáltak gyermekeikről. Az egyik fiúgyermekhez tartozó levélben az állt, hogy azon a napon, amikor a németek behatoltak Kovnóba, az anyja megszülte őt a kórházban. Nyomban miután megszülte, az anya odaadta újszülöttjét egy keresztény nőnek, aki vele egy időben szülte meg gyermekét. A keresztény nő úgy tett, mintha ikreket szült volna, s így megmentette a zsidó kisbabát. A levelében, amelyet gyermekével együtt átadott a keresztény anyának, a zsidó anya megírta, hogy a fiú zsidó, és az ő elsőszülöttje, hogy az, aki ezt a jiddisül írt levelet majd elolvassa, tudja, hogy a gyermeket körül kell metélni, és ki kell váltani. Egy eljárásbeli problémával találtam szembe magam: Előbb legyen körülmetélve a fiú s csak ezt követően kiváltva, vagy előbb ki kell váltani, s csak utána körülmetélni? Válasz: Miután megvizsgáltam az összes forrást, úgy rendelkeztem, hogy a fiút a kiváltás előtt körül kell metélni. Továbbá, hogy a szándák – azaz a férfi, aki a csecsemőt tartja a körülmetélés alatt – legyen az, aki elmondja az áldást: „Aki megszentelt minket parancsolataival és meghagyta nekünk, hogy fogadjuk be őt Ábrahám ősatyánk szövetségébe.”

 

67. Mohél és orvos nézeteltérése a körülmetéléssel kapcsolatban

Kérdés: Mint azt már korábban említettem, én is egy voltam azok közül, akik a háború borzalmait követően beutaztuk Litvánia falvait és városait, zsidó gyermekek után kutatva, hogy visszahozzuk őket a zsidóság kebelébe. A gettóban a rájuk leselkedő veszély miatt az újszülötteket általában nem metélték körül. Sőt, azt remélték a szülők, hogy a körülmetéletlen fiúgyermekeket könnyebb lesz nem-zsidók gondjaira bízni. Egyes esetekben a kétségbeesett szülők még azt is megtették, hogy fiaikat keresztény otthonok kapualjában hagyták, abban a reményben, hogy amikor a háziak felfedezik, hogy a kisfiú nincs körülmetélve, azt gondolják majd, hogy nem is zsidó. A kisfiúk között, akiket sikerült „visszaszereznem”, volt egy hároméves gyermek, aki nem volt körülmetélve. Nagy nehézségek árán találtunk egy mohélt (körülmetélőt). A vilnai körzetben található Staupitz városából érkezett, és beleegyezett, hogy körülmetéljen tizenhat fiút, akik nem-zsidó otthonokban vészelték át a háborút. Amikor a mohél megvizsgálta ezt a hároméves gyermeket, úgy ítélte meg, hogy kissé sárgás a bőre, úgyhogy nem volt hajlandó körülmetélni. Egy orvost is odahozattak, hogy megvizsgálja a kisfiút, és ő úgy ítélte meg, hogy noha valóban kissé sárgás a gyermek, azért körül lehet metélni. A mohél ennek ellenére szilárdan kitartott a véleménye mellett, és továbbra sem volt hajlandó körülmetélni a gyermeket. A probléma a következő volt: Nem halaszthattuk el ennek a kisfiúnak a körülmetélését, mert e helyett a mohél helyett, aki azt tervezte, hogy rövid időn belül elhagyja az országot, nem találtunk volna másikat. A háláchá szerint megbízhattunk az orvos véleményében vagy sem? Válasz: A háláchikus források hosszas és részletes elemzését követően arra jutottam, hogy a jog szerint is megbízhatunk a gyermek megvizsgálására odarendelt szakorvos véleményében. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy másik gyermekorvos véleményét is kikérem. Felvilágosítást kértem tehát Dr. Rebelskitől, aki különös szeretettel viseltetett a zsidó gyermekek iránt, és számos alkalommal még az életét is kockára tette értük. Dr. Rebelski kijelentette, hogy a kisfiú sárgás bőrszínének négy oka is lehet: 1) egy bizonyos veszélyes vércsoport, amely teljes vérátömlesztést igényel, 2) egy nemi úton átadott betegség, amely szintén életveszélyes, 3) fertőzés, amely az anyaméhben fejlődött ki; ennek nincs semmiféle gyógymódja, a gyermekek szervezete idővel egyszerűen legyőzi ezt a fertőzést, 4) a lép egy váladékára adott reakció; ezt szintén nem szükséges kezelni, mert a sárgás szín idővel elmúlik. Amennyire Dr. Rebelski meg tudta állapítani a vizsgálat és a teszteredmények alapján, ennél a kisfiúnál a fentebbi betegségek egyike sem állt fenn. A nem-zsidó asszony, aki gondot viselt a gyermekre és etette, amennyire módjában állt, úgy látszik nem tudott elég vitamint és más szükséges tápanyagot juttatni a szervezetébe. Ez a tápanyaghiány volt az oka a gyermek sárgaságának. Mivel a tesztek azt mutatták, hogy a gyermek jól van, Dr. Rebelski úgy vélekedett, hogy körül lehet metélni. Miután hallottam ezt a második szakvéleményt is, már hajlamos lettem volna úgy rendelkezni, hogy a háláchá szerint a fiút körül lehet, sőt körül kell metélni. Ez a rendelkezés összhangban lett volna Rámbám (Máimonidész) véleményével is. Végül azonban mégsem így rendelkeztem, mert a Sulchán áruch szerzője másképpen rendelkezik, és én féltem akár a legkisebb mértékben is kockáztatni a gyermek életét, ugyanis egész családjának ő volt az egyetlen túlélője, a többieket mind kiirtották a németek. Ha a körülmetélésből kifolyólag valami, Isten ments, történt volna a gyermekkel, akkor miattunk egy egész család tűnt volna el a zsidó nép köréből. Ezért inkább könyörögtem a mohélnak, hogy halassza el elutazását Litvániából, nagylelkűséget gyakorolva ily módon az élőkkel és a halottakkal szemben egyaránt. A mohél ebbe beleegyezett, s elhalasztotta az útját, megvárva, amíg a gyermek teljesen rendbe jön, bőrének sárgasága teljesen megszűnik. Csak ekkor metélte körül a gyermeket, amely aktus gyönyörű ünnepség keretén belül zajlott le. Egyik micva szülte a másikat. A sárgaságos fiú és körülmetélésének története Kovnó-szerte elterjedt. Egy nagy kórház igazgató főorvosa bizalmasan közölte velem, hogy van egy három hónapos fia, akit nagyon szeretne körülmetéltetni. Kérésemre a mohél az orvos fiát is körülmetélte, de csak titokban, ugyanis Litvániát akkor kommunisták kormányozták, s az apának esetleg baja származhatott volna, ha kitudódik, hogy fiát körülmetéltette. Örömünk, hogy ugyanaznap két körülmetélésre is sor került, ily módon megkétszereződött.

 

68. Érzéstelenítés alkalmazása körülmetéléshez

Kérdés: Miután az Örökkévaló megszabadított minket a németektől, keresni kezdtük mindenfelé az életben maradt zsidó gyermekeket, árvaházakban de még magánházaknál is, ha olyan információ jutott birtokunkba, hogy valahol esetleg zsidó gyermek él. Hála a Mennybélinek, siker koronázta szent munkánkat, és egybegyűjtöttük népünk ideiglenesen elveszett maradékát, visszahozva őket az övéik közé, őseik hitéhez. A gyermekek nem-zsidó környezetből való kiszabadítása során visszatérő problémaként jelentkezett azon fiúk körülmetélése, akiket szüleik szándékosan nem metéltettek körül, hogy észrevétlenül elvegyülhessenek a nem-zsidók között. A több éves nélkülözésből és testi gyengeségükből kifolyólag ezek a kisfiúk féltek alávetni magukat a körülmetélés fájdalmának. Mi minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy segítsünk megértetni ezekkel a kicsikkel a körülmetélés szent parancsolatának jelentőségét, s a háláchá szerint körül is metéltük őket. Azt mondtuk nekik: „Véred által, szentségben és tisztaságban él tovább a szent nép, amelyet Isten választott az Ő kincséül.” Az egyik tízéves fiú nem volt hajlandó alávetni magát a körülmetélésnek, hacsak – mondta – nem ígérjük meg neki, hogy nem fog fájni. Tehát mérlegelnünk kellett, hogy alkalmazhatunk-e esetleg érzéstelenítést. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy jelen esetben a körülmények megengedhetővé teszik érzéstelenítés alkalmazását. Normális körülmények között érdemnek tekintik, ha valaki ugyanazt a fájdalmat viseli el, mint Ábrahám ősapánk. Mivel azonban a háláchá nem írja elő, hogy a körülmetélésnek kifejezetten fájdalmasnak kell lennie, nincs okunk fájdalmat okozni a gyermeknek. Mivel a fiú már egy ideig élt a nem-zsidók között, ha nem engedünk kérésének, hogy fájdalommentesen metéljék körül, könnyen lehet, hogy lázadni fog a Tóra többi parancsolata ellen is, s végül úgy fog dönteni, hogy inkább beolvad a nem-zsidók közé. Ebben az esetben pedig semmi előny nem származik abból, ha ragaszkodunk hozzá, hogy a hagyományos módon, érzéstelenítés nélkül végezzük el a körülmetélést. Döntésemet mindenki elfogadta. Rövid időn belül mintegy nyolcvan fiú körülmetélését oldottuk meg. Mihelyst beléptek Ábrahám ősapánk szövetségébe, e fiúk mindegyike élő emlékműve lett Isten Nevét megszentelve mártíromságot szenvedett szüleinek.

 

69. A Smá elmondása kötelezettségének teljesítése az ima hallásával

Kérdés: A felszabadulást követő utazásaim során, amikor mindenfelé életben maradt zsidó gyermekeket kerestem, egy alkalommal Prenhez közel, egy faluban utamba akadt egy tizennégy éves fiú, aki keresztet viselt a nyakában. Amint meglátott, döbbenet ült ki az arcára. Gyorsan lekapta a nyakából a keresztet, lehajította a földre, és azt kérdezte: „Vannak még élő zsidók Kovnóban?” Tisztázta, hogy ő zsidó, megmondta az utónevét és a családnevét is. Erre megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e eljönni velem, hogy zsidó testvérei között éljen. Azt felelte, hogy igen, és azonnal haza is szaladt a személyes holmijaiért. Együtt indultunk el Kovnóba, s örömömben, hogy sikerült egy újabb zsidó lelket megmentenem, vadult kalapált a szívem. Mivel a szülei nem voltak vallásosak, a fiú semmiféle zsidó oktatásban nem részesült a háború előtt. Azok alatt az évek alatt, amíg nem-zsidók között rejtőzött, a zsidó dolgokkal kapcsolatos tudatlansága mit sem csökkent. Fogalma sem volt a zsidó hagyományról. Kovnóban egy család gondjaira bíztam, akik tanították őt, hogyan kell zsidóként élnie. Ők segítettek neki, hogy hozzászokjon a cicit-viseléshez, megtanították, hogyan kell tfilint rakni, megtanították a bráchákra, egy szóval azon voltak, hogy minél teljesebben áthassa őt a zsidóság szelleme. Mivel azonban nem tudott héberül, és nem tudott olvasni a szidurból, miképpen tudta közben teljesíteni a Smá olvasásának fontos micváját? Eleget tehetett-e vajon ezen kötelezettségének az által, ha hallgatta, amint a Smát felolvassák neki? Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy a Smát hangosan és olyan lassan kell felolvasni ennek a fiúnak a jelenlétében, hogy képes legyen minden egyes szót megismételni. Döntésem értelmében a Smát nem úgy kellett felolvasni neki, hogy ő közben csupán passzívan figyelt, jóllehet a háláchá ezt is engedélyezi, mint a micva teljesítésének módját. Célunk az volt, hogy betanítsuk őt a micvák önálló teljesítésére. Ezért aztán jobb módszer volt megismételtetni vele minden egyes szót.

 

70. Bár micvá vagy sem?

Kérdés: Miután a németeket legyőzték, és az ország megtisztult a gonosztól, a maradék zsidók kiszabadultak a gettó sötétjéből, és élve bukkantak elő a haláltáborok poklából. Sok zsidó gyermeket gyűjtöttek össze azoktól, akik a háború alatt gondjukat viselték, és ettől fogva a Tórához hű és istenfélő zsidókként nevelték őket. Ekkoriban feltettek nekem egy kérdést az egyik ilyen gyermekkel kapcsolatban, aki a keresztények oltalmának köszönhetően élte túl a háború éveit. A fiú pontos életkorát senki sem tudta. Nem tudtuk megállapítani, hogy tizenkét vagy tizenhárom éves. Mi csak annyit tudtunk, hogy a fiú neve Jiszráél Báruch, és hogy az egész családját elpusztították a németek, egyetlen nagybátyját kivéve, aki Dél-Afrikában élt, és aki semmi közelebbit nem tudott nekünk mondani a fiú életkorával kapcsolatban. Tanárai tudni kívánták, mi legyen a fiú tfilin-rakásával? Meg kell tanítaniuk rá, mert lehet, hogy már tizenhárom éves, és így kötelező tfilint raknia? Vagy azt kell feltételezniük, hogy még nem érte el a bár micvá kort, és még nem kell tfilint használnia? Válasz: Miután áttanulmányoztam a háláchá e témával kapcsolatos forrásait, azt válaszoltam, hogy ennek a fiúnak el kell kezdenie tfilint rakni, jóllehet kétséges, hogy betöltötte-e már tizenharmadik életévét. Mivel a külseje alapján nyugodtan lehetett tizenhárom, számolnunk kellett azzal a lehetőséggel, hogy már köteles tfilint raknia. Mindazonáltal csendesen óvatosságra intettem a kérdezőket, hogy addig ne számolják bele a fiút egy minjánba, amíg teljes bizonyossággal nem állíthatjuk, hogy a fiú már elmúlt tizenhárom.

 

71. Egy elsőszülött fiú önmagát akarja kiváltani

Kérdés: Miután véget ért a fizikai szenvedés, amelyet a németek mértek ránk a Siralomvölgyben, olyan zsidó gyermekek után kutattam, akik a keresztények közé vegyülve maradtak életben. E kutatás során sok szívbe markoló történettel találkoztam. Hosszú és fárasztó kutatást követően sikerült nyomára bukkannom egy zsidó fiúnak, akit a szülei egy nem-zsidó család gondjaira bíztak. Egy levélben, amelyet a fiúval együtt a családnál hagytak, a szülők leírták, hogy a gyermek a gettóban született, és egy, a litvániai Tavrig városából származó tekintélyes család sarja. Noha a háláchá szerint körül lett metélve, nem kerülhetett rá sor, hogy egy kohéntől kiváltsák, noha anyja elsőszülött gyermeke. Évekkel később, amikor betöltötte tizenharmadik életévét, tudván, hogy még nincs kiváltva, ki kívánta váltani saját magát. Elgondolkodtam azon, hogy vajon helyénvaló-e, ha most váltja ki magát, vagy várnia kell, amíg bizonyossá válik, hogy már nem kiskorú és elérte a teljes testi érettséget. Válasz: Utasítottam a fiút, hogy várjon, amíg el nem éri a teljes testi érettséget, amikor is majd lehetősége lesz teljesíteni a micvát.

 

72. Megkaphatja-e egy örökbe fogadott gyermek nevelőapja nevét

Kérdés: A németek egyik leggonoszabb tette volt, hogy gyermekeket vittek el lemészárolni, gyakran szüleik szeme láttára. A zsidó gyermekek egy-egy ilyen tömeges lemészárlását Kinderakzion-nak nevezték. Gyakoriságuk állandó gyötrelmes rettegésben tartotta a zsidókat. A kovnói gettóban a németek 5704. niszán 3-án és 4-én (1944. március 27-én és 28-án) rendeztek nagy mészárlást a zsidó gyermekek között. Csak ezen a két napon ezerkétszáz gyermeket gyilkoltak le. Egy férfinak csodálatos módon sikerült kimentenie egy gyermeket a gyilkosok karmai közül. Táplálta, ruházta, és úgy nevelte fel, mint saját fiát. Isten kegyelméből mind a férfi, mind pedig a gyermek túlélte a háborút. Mivel a férfinak nem volt saját gyermeke, azt akarta, hogy a fiút minden tekintetben az ő fiaként fogadják el. Amikor valakit felhívnak a Tórához, az illetőt saját és apja nevén szokás felszólítani. A férfi a következő kérdéssel fordult hozzám: Amikor ezt a fiút majd felszólítják a Tórához, helyettesíteni lehetne-e az ő – azaz az örökbe fogadó apa – nevével a természetes apa nevét? Tovább bonyolította a problémát, hogy míg a gyermek valódi apja kohén volt, az örökbe fogadó apa nem. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy a gyermeknek tilos elhagynia a valódi apja nevét. A háláchá szerint a kötelezettség, hogy tiszteljük apánkat, születésünktől halálunkig tart, és a szülők holtukban való tiszteletének egyik módja az, amikor az embert apja nevét említve szólítják fel a Tórához. Ha ezt a fiút örökbefogadó apja nevén szólítanák fel a Tórához, az meggátolná őt abban, hogy tisztelettel adózzon természetes szülei emlékének. Apja nevének elmulasztása a halott szülő emlékének megsértésével lenne egyenlő. Mi több, tekintve, hogy a természetes apa kohén volt, ha a fiút az örökbe fogadó apa nevén szólítanák fel a Tórához, az komoly kavarodást vonna maga után. Az idő múlásával ugyanis feledésbe merülne a fiú kohén volta, és idővel esetleg hogy kohénok számára elrendelt tilalmakat is áthágna, mint például az elvált nőkkel való házasságkötésnek, vagy egy halott által önmaga tisztátalanná válásának tilalmát. Ráadásul esetleg a kohénok számára előírt micvákat sem teljesítené, mint például a gyülekezet feltartott kézzel való megáldásának micváját, vagy azt, hogy elsőként hívják fel a Tórához. Elmagyaráztam az örökbe fogadó apának, hogy rá akkor is roppant jutalom vár, ha nem részesülhet abban az elismerésben, hogy a fiút az ő nevén szólítsák fel a Tórához, hiszen megmentette a gyermeket a haláltól, amiről bölcseink azt mondják: „Aki akár egyetlen zsidó életet is megment, az olyan, mintha egy egész világot mentett volna meg.” Isten minden kétséget kizáróan meg fogja őt jutalmazni tisztességéért, hogy felnevelte a fiút, tisztességre, becsületre oktatta – mindezekért Isten áldást és bőséget hoz majd rá.

 

73. A fiú, akit feltételezhetően halott apja után neveztek el

Kérdés: 5701. sziván 28. – 1941. június 24. – volt az a nap, amikor bealkonyult a litvániai zsidóság számára. Ezen a napon vonult be a német hadsereg Litvániába, és a zsidókat, akik nem tudtak elmenekülni előlük, kíméletlenül legyilkolták. A gyilkos német hadsereg mindenhová zűrzavart és pusztulást hozott. Ekkor sok család szóródott szét vagy vált külön egymástól, mert számos esetben megtörtént, hogy éppen azelőtt, hogy a németek megérkeztek volna, egy apa vagy férj, egy fiú vagy leány útnak indult valahová, s aztán ezeknek az embereknek nyoma veszett. Az ilyen kettétépett családok közül való volt a Lieberman család is. Lieberman úr több napon át utazott Kovnóból Vilnába. Időközben a németek megszállták Vilnát, s mivel mindenfajta kommunikáció megszakadt a két város között, felesége és kislánya semmi hírt sem kapott felőle. Feleségének fogalma sem volt arról, hogy a férje él-e még, vagy – mint az oly sok zsidóval megtörtént – meggyilkolták a németek. A család egy barátja Kovnóba jött, és elmondta az asszonynak, hogy éppen Vilnában tartózkodott, amikor a várost megszállták a németek. Ő több száz másik zsidóval együtt gyalog menekült el, végig a Vilnát Kovnóval összekötő országúton. Lieberman is a menekülők között volt. Útközben egyszer csak német repülőgépek jelentek meg felettük, és géppuskákból tüzet nyitottak a zsidókra. Sokakat halálos találat ért. Mivel ez a férfi nem látta többé az asszony férjét, úgy érezte, joggal feltételezhető, hogy ő is életét vesztette a golyózáporban. Amikor a szerencsétlen asszony meghallotta ezt a szörnyű hírt, siratni kezdte a férjét, és hosszú ideig nem tudott megvigasztalódni. Amikor a németek bevették Kovnót, talált magának és a lányának egy rejtekhelyet a keresztények között, és Isten irgalmának köszönhetően, mindketten túlélték a háborút, ahogyan a fia is, akit közben megszült, és „néhai” férje után nevezett el. Csak miután a németek végül vereséget szenvedtek, és az életben maradt zsidók előjöhettek a rejtekhelyeikről, térhetett vissza Lieberman az orosz sztyeppékről, ahol száműzöttként élte végig a háborús éveket, s a felesége öröme nem ismert határokat. De amikor a férj számára kiderült, hogy a fia utána lett elnevezve, tiltakozott. Kijelentette, hogy semmilyen körülmények között nem hajlandó hozzájárulni, hogy a fia az ő nevét viselje. Felesége érve, hogy a gyermek csak azért kapta a férfi nevét, mert ő, a feleség, halottnak hitte a férjét, mit sem változtatott a férfi álláspontján. Ragaszkodott hozzá, hogy a gyermeket valamelyik halott felmenője emlékére szokás elnevezni; mivel azonban ő él, azt akarja, hogy a fia kapjon új, törvényes nevet, és ne nevezzék többé az apja nevén. Ezt követően megkérdeztek engem, hogy rendben van-e az, hogy a fiú élő apja nevét viseli, vagy meg kell változtatni a nevét az apa kérésének megfelelően. Válasz: Kínos volt az apa számára, amikor mások az ő nevén szólították a fiát, mert mindig azt hitte, hogy őt szólítják. Ráadásul, amikor az apa a saját nevét használva szólította a fiát, az emberek, akik ezt hallották, abszurdnak és nevetségesnek érezték a dolgot. Nem tudván, hogy a fiát szólította, azt hitték, hogy magában beszél, hogy megháborodott. Továbbá az apa úgy vélte, rossz ómen az ő számára, ha a fia neve ugyanaz marad, mint az övé, mert a zsidó hagyomány szerint olyanok után szokás elnevezni újszülötteket, akik már meghaltak. Ezért hát úgy rendelkeztem, hogy az apának igaza van, és a gyermeknek új nevet kell kapnia. Azonkívül helyénvaló, hogy a fiú nevét törvényesen megváltoztassák a születési bizonyítványban.

 

74. Zsidó anya keresztény apától született gyermekének körülmetélése szombaton

Kérdés: Az életben maradt zsidó gyermekek felkutatására irányuló utazásaim során egy alkalommal elérkeztem Shadova városába. Itt megtudtam, hogy egy közeli faluban, egy nem-zsidó családban él egy zsidó lány. Azonnal a faluba siettem, és rá is találtam ott a lányra. Az a szándék hajtott, hogy mindezeket a gyermekeket meg­is­mertes­sem Isten bölcsességével, Tórájával és parancsolatai­val. A lány tekintélyes, jómódú, nagy, tudós családból származott, amely teljesen elpusztult. Az egész családnak ő volt az egyetlen túlélője, hála egy nem-zsidónak, aki befogadta őt az otthonába, és úgy nevelte, akárha a saját lánya lett volna. Ámde nincsen rózsa tövis nélkül: a nem-zsidó férfinak volt egy fia, aki beleszeretett a lányba, és feleségül akarta venni. Az apa megpróbálta rábeszélni a lányt, hogy menjen hozzá a fiához, és magára vállalta, hogy gondoskodik a pár szükségleteiről. A lány ennek ellenére kikosarazta a fiút. Egy nap, amikor a lány egyedül volt otthon, a fiú bement a házba, és megerőszakolta. A lány most már megvetette ezt a fiút és az egész családját, és vissza akart térni a maga népéhez. Tudta, hogy él egy nagybátyja az Egyesült Államokban. De fogalma sem volt arról, hogyan juthatna ki Litvániából. Senkit sem ismert, aki segíthetett volna neki. Ráadásul észrevette, hogy állapotos, és szégyellt volna újra zsidók között mutatkozni. Megvigasztaltam őt, s mihelyst felismertem, micsoda hajlékonyság, alkalmazkodókészség van benne, biztosítottam, hogy jó szívvel és szeretettel fogadja majd be őt a zsidó közösség, és hogy sok család örömmel lányává fogadná, mi több érdemnek, óriási zechutnak tartaná ezt. Isten segített, szavaim a szívéig hatoltak, s beleegyezett, hogy eljön velem. Szörnyű nagy nehézségek és jelentős költségek árán sikerült elhoznom őt a családtól, akikkel élt, és Shavliba vinnem, ahol elintéztem, hogy egy túlélőkből álló zsidó család magához vegye. Valamivel később a család Kovnóba költözött vele, ahol a lány fiút szült – szombaton. A következő probléma merült fel: Körül lehet-e metélni a fiát a nyolcadik napon, amikor ez a nap szombatra esik? Azt mondjuk-e, hogy mivel az anya zsidó, a gyermek is zsidónak tekintendő, és akkor körülmetélhető szombaton, vagy azt mondjuk, hogy mivel az apa nem-zsidó, nem metélhető körül szombaton? Válasz: Döntésemet az autoritások túlnyomó többségének véleményével összhangban hoztam meg, azaz, hogy a tény, hogy a gyermek „kóser”, azt jelenti, hogy minden tekintetben zsidónak tekintendő, vagyis körülmetélhető szombaton az általánosan elterjedt zsidó szokásnak megfelelően.

 

75. Aki felkutatta szülei gyilkosát

Kérdés: A felszabadulást követően egy férfi a következő kérdéssel keresett fel: Tudta, hogy szüleit, fivéreit és nővéreit annak a bérháznak a házfelügyelője ölte meg, amelyben laktak. Kiderítette, hogy ez a férfi most Mariampol városában él. Kötelessége-e költségeket nem kímélve felkutatnia a gyilkost, hogy bíróság elé állítsa őt, s hogy ily módon más zsidógyűlölők is tanuljanak az esetből, hogy jobb, ha féken tartják gyilkos ösztöneiket? Sok embernek kellett szembesülnie ezzel a problémával. Elég sok német gyilkosnak és litván hóhérsegédeiknek sikerült elmenekülniük más országokba, s ily módon elkerülniük az igazságszolgáltatást. Milyen fokig voltunk kötelesek erőfeszítéseket tenni, hogy nyomára bukkanjunk e gyilkosoknak, és leleplezzük őket? Kötelesek voltunk-e a lehető legnagyobb mértékig megtorolni a vérontást? Vagy az ember szabadon azt cselekedhette, amit a szíve és az értelme diktált neki? Válasz: Noha a problémát mindenképpen fokozott óvatossággal kellett felmérni, nehogy az antiszemitizmus újabb hullámokat verjen, az ember mégsem válhatott közönyössé, hanem minden tőle telhetőt meg kellett tennie azoknak a gyilkosoknak leleplezéséért, akik zsidó vért ontottak. Ma már tudjuk, hogy sokan közülük megváltoztatták a nevüket, és illegalitásba vonultak, nehogy felismerjék őket. Utasítottam hát a férfit, hogy tegyen meg mindent azért, hogy családja kiirtása megtoroltassék. Több héttel később visszatért és elmondta, hogy egy kézigránátot hajított a házmester házába. A házmestert megölte a robbanás. Azt tanácsoltam neki, hogy azonnal hagyja el Litvániát, hogy a gyilkos rokonai meg ne találják, és azért is, mert a litván kormányzat nem nézte jó szemmel az olyan zsidókat, akik a maguk kezébe vették az igazságszolgáltatást. A férfi megfogadta a tanácsomat és elhagyta az országot.

 

76. „Mi sebérách” egy keresztényért

Kérdés: Amikor az Örökkévaló megkegyelmezett nekünk és kiszabadított minket rabságunkból, mi, akik túléltük a poklot, Isten kezét láttuk abban, hogy életben maradtunk. A felszabadulást követően egy keresztény nő egy zsidó fiút hozott magával a kovnói zsidó közösséghez. A fiút a szülei a nő gondjaira bízták és levelet is hagytak nála, amelyben megírták Amerikában élő rokonaik címét. A nő most arra kért minket, hogy tegyünk meg mindent azért, hogy a gyermek visszakerüljön családja körébe. Sok időbe és energiába telt, míg nyomára bukkantunk a rokonoknak, akik aztán a fiút tárt karokkal és mindazzal a szeretettel és megértéssel fogadták, amire ahhoz volt szüksége, hogy igazi zsidóként nőjön fel. Valamivel később a keresztény nő a következő kéréssel fordult hozzám: Hallotta, hogy a zsidóknál szokás a betegekért imádkozni. S mivel ő súlyos beteg volt, megkérdezte, hogy imádkoznánk-e érte. Bízott benne, hogy amiért megmentette a fiút, imáink meghallgatásra találnak, s ő meggyógyul. Imádkozhatnak-e vagy mondhatnak-e “Mi sebérách”-ot zsidók egy nem-zsidóért? Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy imádkozhatunk ezért a keresztény nőért. Az érte elmondott imát abszolúte indokolttá tette bátor és nagyvonalú tette, hogy megmentett egy zsidó életet. A rendelkezés az érte mondandó “Mi sebérách”-ra is vonatkozott.

 

77. Mártírok csontjainak eltemetése

Kérdés: Miután Kovnó városát felszabadították a német uralom alól, és mi előjöhettünk rejtekhelyeinkről, elborzasztó látvány tárult a szemünk elé – emberi csontvázak, koponyák, csontok és szervek hevertek Kovnó-szerte mindenfelé. A németek által felgyújtott házak romjai alól a pincékben rejtőző zsidók elszenesedett végtagjai álltak ki – bizonyítékul, hogy valóban voltak búvóhelyek az épületekben. Az itt elrejtőzött szerencsétlen zsidóknak az élve elégés és a megfulladás kettős halálnemét kellett elszenvedniük. A Kilencedik Erődben, ahová egész Európából mintegy 40.000 zsidót hoztak el meggyilkolni, fából épített máglyákra halmozottan több rakás, benzinnel lelocsolt holttestet találtunk, amelyeket a németeknek már nem volt idejük elhamvasztani. Bárhol kezdtünk el ásni, a lapátok mindenhol csontokba, emberi testrészekbe ütköztek. Több probléma merült fel az emberi maradványokkal kapcsolatban:

  1. Kötelességünk volt-e kiásni azokat a tetemeket, csontokat, amikre rátaláltunk, hogy aztán a gettó zsidó temetőjében temessük el azokat, vagy sem? A háláchá általában azt követeli meg, hogy a hozzátartozók által nem igényelt holttestet ott kell eltemetni, ahol az ember rátalált. Másrészt viszont, mivel ezek a tetemek úgy hevertek szerte-szét a földön, mint a trágya, étekül madaraknak és vadaknak, attól tartottunk, hogy még azokat is, akik el lettek temetve, ki fogják ásni a földből a dögevő állatok. Ezért jobbnak tűnt átszállítani őket egy állandó temetőbe.
  2. A test exhumálásánál a háláchá megköveteli, hogy a testet körülvevő földből háromujjnyit ki kell ásni, és ezt a földet – amely esetleg tartalmaz lebomló húst – a testtel együtt kell eltemetni annak új nyugvóhelyére. Ez a háláchá vajon alkalmazható volt-e a mi esetünkben?

Válasz: Komoly mérlegelést követően úgy rendelkeztem, hogy a leégett épületek alatt talált halottakat össze kell gyűjteni a körülöttük talált laza földdel együtt, mivel nem kétséges, hogy az áldozatok vére és húsa összekeveredett ezzel a laza földdel. Mivel a testek már jó ideje hevertek szerte-szét, a rothadó húsból valamennyi bizonyosan összekeveredett a testek körüli földdel. Mivel a szörnyen legyengült túlélőknek nem volt ereje a több ezer holttestet megmozgatni, és annak rendje és módja szerint eltemetni a zsidó temetőben, a kormány rendelkezésünkre bocsátott számos német hadifoglyot, hogy segítsenek a vértanúk holttesteit átszállítani és eltemetni a gettó melletti temetőben. Így hát végiglátogattuk a különböző helyeket, különös tekintettel a Kilencedik Erődre, és összegyűjtöttük a mártírok szerte-szétheverő csontjait és egyéb testrészeit. Mivel lehetetlen volt a csontokról, végtagokról megállapítani, hogy kihez tartoztak, mindet egyetlen közös sírba temettük, bizonyos értelemben beteljesítve ezáltal a bibliai verset: „Akik kedvesek és kedveltek voltak életükben, a halálban sem választattak el egymástól.” A házak romjai alól előhúzott, nyilvánvalóan felismerhető testeket viszont egyenként temettük el, legalább egy könyöknyi távolságot hagyva a sírok között. Őket abban a ruhában temettük el, amiben megtaláltuk őket, az őket körülvevő háromujjnyi laza talajjal együtt, ahogyan azt a háláchá előírja. Ezt a fontos micvát hat hét alatt, 5704. menáchem áv 15. és elul 28. – 1944. augusztus 4. és szeptember 16. – között teljesítettük, mintegy 3000 embert temetve el. Az Örökkévaló vegyen elégtételt értük, és töltse ki bosszúját az Ő ellenségein!

 

78.  Mártírok csontjainak átszállítása nem-zsidó temetőből

Kérdés: Miközben borzasztó kötelességünket teljesítettük a németek által lemészárolt szent mártírjaink földi maradványainak összegyűjtésével, egyik várost a másik után látogattuk végig, köztük olyan szent zsidó közösségek egykori lakhelyeit is, ahol valaha illusztris tóratudósok, rabbik és világhírű jesivák működtek. Tanúja voltam annak, miképpen hagyta cserben és árulta el Litvánia a maga zsidóit; hogyan játszottak össze a német gyilkosokkal, és változtatták az országot ugarrá a zsidóság számára. Felkerestem Kupishok városát is, annak reményében, hogy nyomára bukkanhatok édesanyámnak és nővéreimnek. De ó, jaj! Csupán a pusztulás nyomaira leltem! A temető körülkerítetlen, a szentek sírjai jelöletlenek, és állatok taposnak rajtuk. Csontok – száraz, temetetlen csontok – hevertek szanaszét a temető teljes területén. Elborzadtam azon, hogy ezeket a zsidókat, akiket életükben meggyaláztak, halálukban ismét meggyalázták. Utánajártam, hogy valami módon eltemethessem a csontokat. Egyre csak az járt a fejemben: „Mi van, ha e temetetlen csontok egynémelyike az én saját édesanyám csontja – édesanyámé, aki úgy nevelt, hogy Tórát tanuljak, hogy féljem Istent, aki a saját szájától vette el a falatot, csak hogy én jól tápláltan tanulhassam a Tórát!” Talán Kupishok háromezer szent, Isten nevének megszenteléséért mártírhalált halt zsidójának csontjai között az én drága nővéreimnek családom többi tagjának a csontjait is megtalálom! Megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy abban az ateisták számára létesített speciális temetőben állok, amelyet még a német megszállást megelőző orosz hódítás idején nyitottak. Annak idején csak néhány embert temettek ide, de aztán a németek zsidók kiirtásának helyszínéül kezdték használni ezt a temetőt. Felmerült a kérdés: Át szabad-e szállítani a csontokat erről a helyről, ahol a mártírokat meggyilkolták, a zsidó temetőbe? Ugyanis a korábban idetemetett nem-zsidók csontjai, és a németek által később meggyilkolt nem-zsidók csontjai összekeveredhettek a zsidók csontjaival. Válasz: Mivel Kupishok lakosainak a többsége zsidó volt, és szinte mindnyájukat összeterelték a németek az ateista temetőben, hogy lemészárolják őket, feltételeztük, hogy a csontok nagy többsége – ha nem is mind – zsidóké volt. Az nem volt kérdéses, hogy a németek csak a zsidókat akarták kiirtani, és a meggyilkolt keresztények száma csak egészen csekély volt. Arra sem volt ok gyanakodni, hogy a németek esetleg felásták a korábban odatemetett nem-zsidók sírjait. A földön heverő csontokról nagy bizonyossággal feltételezni lehetett, hogy zsidó csontok. Ezért hát úgy rendelkeztem, hogy az összes szent csontot össze kell gyűjteni az ateista temető földjéről, és zsidó temetőben kell eltemetni, a zsidó vallási törvényeknek megfelelően. Amellett, hogy ez által teljesítjük a parancsolatot, miszerint el kell temetni minden halott zsidót, megelőzendő, hogy meggyalázzák és megbecstelenítsék, ez egyben véget vetne a zsidó mártírokon esett sérelemnek, mivel maradványaik úgy feküdtek az ateista temetőben, mintha, Isten ments, megtagadták volna Teremtőjüket. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy elvigyük innét, és zsidók közé temessük el ezeket a csontokat. Továbbá úgy rendelkeztem, hogy ezeket a szent csontokat külön helyen kell eltemetni, a Máávár jábok-ban megfogalmazott egyik kijelentésnek megfelelően: „Azokat, akiket [nem-zsidók] meggyilkoltak elkülönítve temessétek el, mert Isten azt akarja, hogy igazság szolgáltassék, s ez csak akkor valósul meg, ha a gyilkos vére kionttatik, amint írva vagyon: »Annak, aki egy ember vérét kiontja, vére ontassék!«” Előírtam továbbá, hogy egy állandó emlékművet kell emelni a közös sírba temetett csontok fölé, hogy az eljövendő nemzedékek is emlékezzenek majd arra, mit pusztítottak el a gyilkosok, mennyi szent zsidó vért ontottak ki. Föld! Ne fedd el vérüket! Vérük Istenhez kiált, és bosszút követel.

 

79. A halottak fogaiból származó arany felhasználása

Kérdés: Amikor az Örökkévaló megkegyelmezett szenvedő népének, és végre felszabadultunk, a látvány, amely a rejtekhelyekről előbújván fogadott minket, még minket is elborzasztott. Csontvázak, emberi végtagok, koponyák és csontok, mint trágya voltak szerteszórva a Kovnó Katzetlager néven ismert koncentrációs tábor teljes területén. És megperzselődött holttetemek keze, lába és feje lógott ki a házak romjai alól. A németek uralmuk utolsó napjaiban sok házat felgyújtottak, hogy a pincékben és föld alatti üregekben rejtőző maradék zsidókat is kiirtsák. Mártírhalált halt testvéreink csontjai és egyéb testrészei között műfogakat is találtunk – porcelán- és aranyfogakat vegyesen. Megkérdezték tőlem, hogy a háláchá engedélyezi-e vagy tiltja az efféle fogak és fogsorok felhasználását. Kétféle fogat találtunk: hidakat, amelyek kitöltötték a hiányt két fog között, és koronákat, amelyek csupán arannyal voltak bevonva. Ezeket az egykor holttestek részét képező koronákat és hidakat használhatják-e az élők? És mi a helyzet azokkal a hidakkal, amelyek nem voltak tartósan rögzítve, hanem csupán nappal, evéshez és kozmetikai célokra használták őket? Ezek vajon a holttest részének tekintendők vagy sem? Válasz: Megtiltottam, hogy bárki is bármiféle hasznot húzzon azokból a műfogakból, függetlenül attól, hogy hetente kétszer kivették azokat megtisztítani, vagy egyáltalán nem vették ki. Még azoknak a fogsoroknak a felhasználását is megtiltottam, amelyeket tulajdonosaik kizárólag kozmetikai célból viseltek, és minden este kivették a szájukból.

 

80. Nem-zsidók közé eltemetett zsidó nő újratemetése

Kérdés: A felszabadulást követően egy bizonyos Goldbergné eljött hozzám Vilkoviszkból egy problémával, amely nagyon aggasztotta. A Holokauszt éveiben a lányának sikerült elrejtőznie a keresztények között. Magát is kereszténynek adva ki, rendszeresen eljárt vasárnaponként a templomba, keresztet viselt a nyakában, együtt evett-ivott velük, és minden egyéb tekintetben is úgy viselkedett, akár egy keresztény nő. Amikor megbetegedett és meghalt, keresztény temetőben temették el. Goldbergné nagyon szerette volna exhumáltatni a lánya testét, és zsidó temetőben temetni el. Válasz: Mivel a nő célja azzal, hogy nem-zsidóként viselkedett, kizárólag az volt, hogy mentse az életét, kétségtelen, hogy igyekezett zárkózottan viselkedni, hogy egyetlen nem-zsidó se jöjjön rá, hogy ő zsidó. Még a zsidóknak sem árulta el a titkát. Még ha egy-két családtagja ismerte is a titkát, bizonyos, hogy sem ő, sem ezek a rokonok nem beszéltek volna róla senki másnak, nehogy valamiképpen tudomást szerezzenek róla a keresztények, akik nem haboztak volna átadni őt a németeknek, hogy azok meggyilkolják. Ebből kifolyólag feltételeztem, hogy tíz olyan zsidó sem volt, aki tudott volna arról, hogy kereszténynek adja ki magát. Következésképpen nem lehetett őt nyilvános törvényszegőnek tartani, hanem inkább olyan személynek, aki kényszerből vétkezett. Ez viszont arra kötelezett minket, hogy törődjünk a tisztességével, és ne hagyjuk halálában szégyenben azáltal, hogy nem-zsidók között van eltemetve. Exhumálni kellett tehát földi maradványait, és újra eltemetni egy zsidó temetőben, ahol nyugodtan pihenhetnek a többi vértanúval azok, akik Isten nevét megszentelve haltak vértanúhalált, majd kelhet ki a sírból velük együtt, amikor elérkezik a feltámadás.

 

81. Kereszttel megjelölt sírkő újrafelhasználása

Kérdés: A rettegés napjaiban, amikor a zsidó nép a német mészárosok markában vergődött, mindenki azon volt, hogy valami módon elkerülje a biztos halált. Sok zsidó például nem-zsidónak adta ki magát. Volt közöttük egy zsidó férfi, aki mindent megtett, hogy kereszténynek higgyék. Templomba járt, keresztet viselt, és minden téren pontosan úgy viselkedett, akár a keresztények, hogy senki ne gyaníthassa, hogy zsidó. Amikor meghalt, keresztény temetőben temették el. A felszabadulás után eljött a fivére, aki testvérének holttestét exhumáltatta a keresztény temetőből, és újra eltemettette egy zsidó temetőben. Utoljára még egy sírkövet is szeretett volna állítani elhunyt testvérének. Mivel nem volt módjában új követ venni, és azt tervezte, hogy elhagyja Litvánia véráztatta földjét, hogy sose térjen oda vissza többé, eszébe ötlött, hogy mi lenne, ha venné azt a sírkövet, amely a bátyja sírján állt a keresztény temetőben, kitöröltetné róla a belevésett keresztet, és a bátyja nevét vésetné a helyébe. Megkérdezte tőlem, hogy engedélyezhető-e ez az eljárás. Válasz: Mivel ez a sírkő eredetileg ennek az embernek a sírjáról származott, nem volt miért megtiltani, hogy a zsidó temetőben ásott sírjára is ez kerüljön. A keresztet nem-zsidók vésték egy olyan férfi számára, akit ők kereszténynek hittek. Ha tudták volna, hogy zsidó, sosem véstek volna keresztet a sírkövére. Így aztán nem volt miért megtiltani a sírkő újrafelhasználását.

 

82. Sírkő, amely nem jelöl sírt

Kérdés: Miután Isten megkegyelmezett a gettó maradékának, végigjártam Litvánia romokban heverő városait, hogy felkutassam életben maradt fivéreimet és nővéreimet, egyet egy városból, kettőt egy családból. Várost város után, közösséget közösség után végiglátogatván azt találtam, hogy a zsidókat gyökerestül kiirtották. Amerre jártam, mindenfelé tömegsírok fogadtak. A németek irgalmatlansága nem csupán abban mutatkozott meg, ahogyan férfiakat és nőket, fiatalokat és öregeket egyaránt és minden válogatás nélkül legyilkoltak, de abban is, hogy elpusztították a temetőket, ahol az előző nemzedékek aludták örök álmukat. Litvánia szinte minden városában felborogatták a sírköveket, és sok esetben még be is szántották a temetők földjét. Egy alkalommal az egyik túlélő, Segal úr, a következő kérdéssel keresett fel. A szülei elég szerencsések voltak, mert még a Holokauszt előtt meghaltak, és eltemették őket a ponyevezsi zsidó közösség temetőjében. De a háborúban mindent, ami a temetőben szent volt, meggyaláztak, felborították a sírköveket, és a sírokat elpusztították. Ráadásul eltűnt a temetési egylet nyilvántartó könyve, úgyhogy semmi módon nem tudta megtalálni a szülei sírját. Azt szerette volna megtudni, hogy felállíthatna-e valahol a temetőben egy sírkövet a szülei emlékére. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy bárhol a temetőben felállíthat egy sírkövet a szülei emlékére, és a következő szöveget vésesse rá: „Édesapám _________ és édesanyám _________ ebben a temetőben vannak eltemetve, de a Holokauszt idején az aljas gonosztevők miatt sírjaiknak nyoma veszett.” Ily módon a kő a halottakat és az élőket egyaránt szolgálni fogja, mert annak, hogy egy sírra sírkövet állítunk az a fő célja, hogy biztosak lehessünk abban, hogy az oda eltemetett személy nem törlődik ki az élők emlékezetéből. Ezért aztán nem is igazán számít, hogy az ember a követ pontosan a síron vagy a sírtól valamelyes távolságban helyezi-e el. Ez a bizonyos sírkő, amely nem pont a sír fölött áll, csak még inkább emlékezetbe idézi majd a halottakat, amikor az arra járók észreveszik, hogy ez más, mint az összes többi sírkő. Az emberek ugyanis általában sokkal jobban odafigyelnek arra, és többet beszélnek arról, ami szokatlan, mint arról, ami megszokott. Egy ilyen sírkő felállítását követően Segal úr biztos lehet majd abban, hogy szülei neve nem fog kitörlődni az élők emlékezetéből. A látogatók így is nyugodtan imádkozhatnak majd mellette, annak ellenére, hogy nem pontosan a sír fölött áll.

 

83. Temetőből vett fa felhasználása

Kérdés: Egyik dolgom a felszabadulás után az volt, hogy végiglátogattam Litvánia lerombolt városait – ahol zsidó közösségek éltek és áldozták fel életüket Isten nevének megszenteléséért –, hogy felkutassam irgalmatlanul lemészárolt, mártírhalált halt fivéreink és nővéreink sírhelyét. Mindenfelé, ahol jártam, a litvánok megmutatták nekem a tömegsírokat, ahová a gyilkosok behajigálták fivéreink és nővéreink szent testét, miután a legiszonyatosabb módon végeztek velük. Voltak olyan helyek, ahol az embereket élve hajigálták be a gödrökbe, majd úgy temették be őket a földdel, hogy még éltek, lélegeztek. Észrevettem, hogy a legtöbb ilyen tömegsírt legelőkön és szántóföldeken ásták. Tartottam tőle, hogy a földek tulajdonosai esetleg felszántják a sírokat, amikor bevetik a földjeiket, és hogy az idő múlásával a sírok teljesen elfelejtődnek. Meggátolandó, hogy a gazdák ezeken a földeken legeltessék az állataikat, vagy hogy felszántsák a sírokat, kerítéssel akartam körbevenni ezeket a tömegsírokat, így óvva meg azokat, s biztosítva mártírjaink nyugodt pihenését. De semmiképp sem engedhettem meg magamnak, hogy megvásároljam a deszkalapokat a kerítésekhez. Úgyhogy azt kezdtem el fontolgatni, hogy felhasználhatnánk-e a zsidó temető fáit arra, hogy kerítésdeszkát csináljunk belőlük, hogy megóvhassuk mártírjaink sírjait. Válasz: Miután kellően áttanulmányoztam a problémát, arra jutottam, hogy a temető kerítéséhez legközelebb eső fákat fel lehet használni, mert azok nagy valószínűséggel nem sírokban gyökereznek. Továbbá azt az utasítást adtam, hogy ezeket a fákat ne a gyökerükig, hanem csak a tönkjükig vágják le. Ezt a rendelkezést követték sok litván városban, ahol a temetőkből kivágott fákból készítettek kerítéseket a tömegsírok köré. Ámde minden munkánk hiábavalónak bizonyult. A litvánok, akik segédkezet nyújtottak a német hóhéroknak fivéreink és nővéreink lemészárlásában, lebontották a kerítéseket, amelyeket mi oly sok munka és oly nagy erőfeszítések árán építettünk fel. Azt akarták, hogy népünk legyilkolásában való részvételük minden nyoma eltűnjék, hogy majd azt mondhassák: „Mi nem tettünk semmi rosszat.” Amilyen sors a litvániai zsidó tömegsírokra várt, olyan sors várt a Szlobodka melletti Kilencedik Erődben lemészárolt zsidók tetemeit rejtő földre is. Itt mintegy 40.000 litván, német, osztrák és francia zsidó földi maradványait temették el. Ezt a sírt felszántották, és burgonyával és gabonával vetették be. Ezt, a mi mártírhalált halt fivéreink és nővéreink vérével megtermékenyített földből nyert termést litván parasztok ették meg – azok a kegyetlen gyilkosok, aki buzgón segítettek a németeknek kifosztani és lemészárolni ezeket a zsidókat. Emlékezz, ó Örökkévaló, arra, hogy mi történt velünk, és állj bosszút mártírjaink ártatlanul kiontott véréért még a mi életünkben!

 

84. Egy zsidó sírkövekkel burkolt járda

Kérdés: Litvániát elborította a sötétség, és zsidó lakosait, akik verejtékükkel és zsenialitásukkal építették fel az országot azok alatt az évszázadok alatt, amíg ott éltek, elpusztította a legújabb kori történelem legkegyetlenebb ellensége. Amikor végre kiszabadultunk ebből a sötétségből, megrökönyödve kellett tapasztalnunk, hogy ennek a pusztításnak a mérgező csápjai még a temetőket is elérték, ahol őseink feküdtek eltemetve. El lehet képzelni azt a lelki kínt, amit akkor éreztünk, amikor felfedeztük, hogy lábunk alatt az utca zsidó sírkövekkel van kikövezve, rajtuk a halottak nevei és becsületességükről és jámborságukról tanúskodó jellemzések. Megkérdezték tőlem, hogyan kell bánnia egy zsidónak ezekkel a kövekkel, szabad-e rájuk lépnie vagy sem? Válasz: Amennyiben a köveken található feliratok láthatóak és olvashatóak, nem is lehet jobban meggyalázni a holtak emlékét, mint azzal, ha engedjük, hogy emberek lépjenek rájuk, vagy állatok tapossák meg azokat sár- és ganéjragacsos patáikkal. Zsidók – Jákob leszármazottai – számára ezeken a köveken járni, s ezzel tovább növelni saját halottak szégyenét, nyilvánvalón tilos. A halottak emlékét ért gyalázat e nélkül is óriási. Az önkormányzat biztosított minket afelől, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt azért, hogy a sírköveket eltávolítsák az utca burkolatából, és védett területen helyezzék el, ugyan nem egy temetőben, mert a temetők zöme odalett. A keresztények felszántották és legelőkké változtatták azokat. A sírköveket csupán létező és kerítéssel védett temetőkben lehet majd elhelyezni. Mivel a mi városunknak, Kovnónak még mindig volt egy érintetlen temetője, nem sajnáltunk sem pénzt, sem fáradságot, hogy Litvánia egész terültéről az összes ilyen sírkövet ide, a még utolsó megmaradt temetőbe szállíttassuk, s a temetőn belül egy külön erre a célra kiszemelt területen elhelyezzük azokat. Ezek a kiásott sírkövek az eljövendő nemzedékek számára mementót állítanak a patologikus német gyűlöletnek. Emlékük legyen örökre átkozott, de gonoszságuk sose halványuljon el az emberek emlékezetében – gonoszságuk, amely nem csupán zsidók millióit irtotta ki, de több százezer zsidó halott nyugalmát is megzavarta. Emlékezz, ó Örökkévaló, arra, hogy mit tettek velünk, és végy elégtételt szolgáid kiontott véréért!

 

85. Kádis egy keresztény nőért

Kérdés: Megpróbáltatásaink idején, amikor a németek válogatás nélkül meggyilkoltak fiatalt és öreget, férfit és nőt, sok litván keresztény, akikkel a zsidók már évszázadok óta éltek együtt, összeesküdött a németekkel, hogy megöljék a zsidókat, és elorozzák birtokaikat. Felkutatták a zsidókat rejtekhelyeiken, és átadták őket német uraiknak, akik ezt követően megkínozták, majd lemészárolták a szerencsétleneket. A veszett gyűlölet ellenére, amelyet sok keresztény táplált a zsidókkal szemben – s amely gyűlöletet aztán a németek a bosszú lángjává szították fel –, voltak kivételes egyének, akiket meggyötörtek a zsidók ellen elkövetett kegyetlenkedések, és akik nem voltak hajlandóak csak ülni, és tétlenül nézni, hogy mi történik. Azonban akármit is tettek, azt óriási kockázat árán tették, ugyanis a németek gondolkodás nélkül lelőttek bárkit, akiről azt gyanították, hogy segíti a zsidókat. Ennek ellenére léteztek ilyen emberek, és bármi áron is, de megmentettek annyi zsidót, amennyit tudtak. 1945-ben, nem sokkal a felszabadulásunkat követően, Reb Mose Segal a következő kérdéssel keresett fel: Őt megmentette egy keresztény asszony, aki óriási kockázat árán bújtatta a pincéjében tíz másik zsidóval együtt, és ellátta őket élelemmel egész a felszabadulásig. A háborút követően, amikor ezek a zsidók valami módon meg akarták hálálni neki irántuk tanúsított döbbenetes könyörületét, legnagyobb bánatukra azt találták, hogy az asszony közvetlenül a felszabadulást követően meghalt. Megfogalmazódott bennük a gondolat, hogy kádist szeretnének mondani érte, és Reb Mose Segal választották ki erre a feladatra. Ő most azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy vajon lehet-e kádist mondani egy nem-zsidóért. Válasz: A kádis alapvetően Istent dicsőítő ima. Amikor Rabbi Nátánt kinevezték babilóniai exilarchának, a kántor beleszőtte a kádisba a következő kiegészítést: „életetekben és napjaitokban, exilarchánk életében, és egész Izráel életében.” Ugyanígy tettek Máimonidész életében is: „életetekben és napjaitokban, és mesterünk Mose ben Májmon életében.” Annak alapján tehát, hogy láthatóan másokat is meg lehet említeni a kádisban, nyilvánvaló, hogy lehet kádist mondani egy keresztény nőért, aki oly sok zsidót mentett meg a biztos haláltól. A Széfer chászidim című könyv azt tanítja, hogy meg lehet kérni Istent, fogadja jóindulatúan egy olyan nem-zsidónak a kérését, aki jót tett egy zsidóval. És nincs annál nagyobb szívesség, mint amikor valaki egy másik ember életét menti meg. Nemcsak, hogy megengedett kádist mondani ezért az asszonyért, hanem kifejezetten micva ezt tenni. Ő, Aki kiárasztja jóságát a zsidó népre, árassza ki jóságát minden nemes lelkű nem-zsidóra, aki életét veszélyeztette azért, hogy zsidókat mentsen!

 

86. Frigyszekrények maradványainak eltemetése

Kérdés: Sír a lelkem, ha eszembe jut, hogyan gyalázták meg Kovnó több száz zsinagógáját és tanházát, különösen a világhírű Jesivá Kneszet Jiszráel-t Szlobodka-Kovnóban, a zsidóság egyik legfontosabb központját, ahol több mint ötven éven át tanulták és tanították a Tórát és a muszárt. Jaj nekünk, akik már nem hallhatják a Tóra hangját Szlobodkában, a Tóra hangját, amely valaha a világ egyik végétől a másikig visszhangzott! A németek és segítőik – az átkozott litvánok – földig lerombolták ezt a nagyhírű Tóra-központot. Berontottak a Jesivá Kneszet Jiszráel-be, Isten eme megszentelt épületébe, és megszentségtelenítették azt. De nekik ehhez nem lett volna maguktól hatalmuk – csakis azért tehették meg, mert az Örökkévaló az Ő népére szabadította haragját, s Jákobot és Izráelt a német bestiák – töröltessék ki a nevük – kezére adta, így teljesítve be a verset: „Jertek – mondják -, irtsuk ki e népet, ne is emlékezzenek többé Izráel nevére!” Miután Isten újra rátekintett népe szétszórt maradékára, és bukásra ítélte a németeket, szemünk elé tárult – s ekkor rémült döbbenet lett úrrá rajtunk – a jesiva romokban heverő épülete. Még a tóratekercseknek otthont adó megszentelt frigyszekrény helyét sem lehetett már felismerni. Úgy tűnt, hogy a németek a város többi szent helyéhez képest jóval nagyobb mértékben töltötték ki mérgüket ezen az egy épületen. A jesiva, amely az elmúlt több mint hétszáz év litvániai zsidóinak utat mutató Tórát jelképezte, szálka volt a szemükben. Teljesen lerombolták. Átkutattuk a város romjait, hogy olyan jesivákra és zsinagógákra bukkanjunk, amelyeket esetleg még használhattunk volna közös imádkozás vagy tanulás céljára, és megrendülten kellett szembesülnünk a pusztítás mértékével. A legtöbb szent hely mostanra nem volt több, mint kiürült rom – tetőzet nélküli falak, betört ablakok. A többit istállókká alakították át a németek és litván segítőik. Csak itt-ott került elő mutatóba egy-egy zsinagógai bútordarab. Volt egynéhány olyan is, amelyben a frigyszekrény vagy annak egy része érintetlen maradt; de legtöbbjükben csupán egy-egy beépített könyvespolcot vagy valamilyen egyéb beépített bútordarabot találtunk. Ekkor felmerült a kérdés, a szentség eme reliktumait el kell-e temetni vagy sem. Válasz: Azoknál a zsinagógáknál vagy jesiváknál, amelyekben semmi sem maradt, még csak egy darabka sem a szent frigyszekrényből – a helyet kivéve, amelyet elfoglalt –, nem volt kérdéses, hogy a helynek nem maradt semmilyen különösebb szent jellege. Ahol azonban a frigyszekrény valamilyen része megmaradt, ott ezeket a megmaradt deszkalapokat el kellett rejteni, vagy el kellett temetni, meggátolandó, hogy azokat valamely kevésbé szent célra használják fel. A többi megmaradt bútordarab – mint például a könyvespolcok – azonban nem igényelt speciális bánásmódot.

 

87. Nem-zsidó által használt frigyszekrény-takaró függöny

Kérdés: Amikor Isten az Ő nagy irgalmában vereséget mért a német ellenségre, és mi előtántorogtunk rejtekhelyeinkről, és kiléptünk a gettó megnyitott kapuin, örömünket azonnal kioltotta a pusztulás szemünk elé táruló látványa. Zsinagógák és tanházak égtek le, szent helyek dőltek romba. Egyszerűen nem volt hely, ahol nyilvánosan imádkozhattunk volna. Kovnó, amely valaha híres zsidó város volt, elvesztette gyermekeit, tudósait. Az egyetlen hely, amelyről úgy ítéltük, hogy talán újra imaházat lehetne belőle csinálni, a Hoisman Kloiz volt. Ámde tele volt mocsokkal, amit a németek szándékosan hagytak ott. Rengeteg erőfeszítéssel és kemény munkával tisztára súroltuk a szent helyet, hogy helyreállítsuk valamelyest eredeti dicsőségét és szentségét. Amikor végeztünk a munkával nagy sajnálatunkra kiderült, hogy nem volt függönyünk a tóratekercsnek otthont adó frigyszekrényre. S mivel a németek az utolsó darabka szövetet is ellopták Kovnóból, még csak varrni sem tudtunk új függönyt a frigyszekrény számára. Az egyik zsidó férfinak eszébe jutott, hogy látta a Kereskedők Zsinagógájának frigyszekrény-függönyét az egyik keresztény házban – ágyterítőnek használták a háziak. Feltették nekem a kérdést, hogy ezzel a funkcióval megszentségtelenítették-e a frigyszekrény-függönyt, s ha igen, akkor a megszentségtelenítés alkalmatlanná tette-e a függönyt arra, hogy – amennyiben sikerülne visszakövetelnünk – továbbra is frigyszekrény-takaró függönyként lehessen használni. Válasz: Az, hogy a nem-zsidók ágyterítőnek használták a frigyszekrény-függönyt, nem csökkentette a kegytárgy eredeti szentségét. Vagyis a függönyt nyugodtan lehetett továbbra is frigyszekrényt takaró függönyként használni.

 

88. Tóra-takaró hasznosítása

Kérdés: A közösség egy tekintélyes tagja odajött hozzám a felszabadulás után, és a következő problémát tárta elém: A családja háromszáz év óta birtokolt egy értékes relikviát, egy gyönyörű betűkkel írott tóratekercset. Ez egy különlegesen magas tóratekercs volt, jóval magasabb, mint a legtöbb zsinagógákban található tóratekercs, a takarója pedig valóságos zsidó mestermunka volt. A család számára ez a tóratekercs minden kincsnél többet ért. Azokban az időkben, amikor a gyilkosok ádázul elpusztították az összes tóratekercset és szent könyvet, megkínozták ennek a férfinek az apját, és arra kényszeríttették, hogy égesse el a családi relikviát, a régi és szokatlanul magas tóratekercset. Még mielőtt azonban a németek megkaparinthatták volna a páratlanul finom ízléssel és mesterségbeli tudással elkészített tóratakarót, a fiúnak sikerült azt elrejtenie. Most, hogy a fiú, Isten kegyelméből, csodálatos mód életben maradt, oda kívánta ajándékozni ezt a ritka tóratakarót egy zsinagógának. Ugyanakkor az ő saját fia éppen a bár micvájára készült, s először készült teljesíteni a tfilin-rakás gyönyörű micváját. Mivel a férfi szerette volna, ha megmarad a családjában valami kis emlék, amely időről időre eszükbe juttatja azt a ragyogó tóratekercset, fontolgatta, hogy esetleg megrövidíttetné a tóratakarót, hogy az éppen illjen egy normál méretű tóratekercsre, a maradék anyagból pedig tfilin-tartó zacskót varratna a fia számára. A kérdése konkrétan az volt, hogy vajon a tóratakaró tfilin-tartó zacskóvá való átalakítása megszentségtelenítésnek számít-e? Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy az anyag fölösleges hosszát egyszerűen fel kell hajtani a tóratakaró belsejébe, majd pedig az alját beszegni. Bármilyen egyéb eljárás a kegytárgy szentségének megnyirbálását jelentené. A tóratakarót annak megcsorbítatlan mivoltában kell használni; megtiltottam tehát, hogy bármennyit is levágjanak belőle, még akár egy olyan látszólag nemes célból is, hogy abból tfilin-tartó zacskót készítsenek.

 

89. Mi a teendő a tóratekercs darabjaival

Kérdés: A németek vereségét és ezzel rabságunkból való szabadulásunkat követően iszonyattal vegyes megrökönyödéssel tapasztaltuk, micsoda gyalázatot műveltek a németek és segítőik a zsinagógáinkból elrabolt tóratekercsekkel. A szent pergamenek egy részéből például cipőket készítettek. Litvánia egyes falvaiban rábukkantunk olyan házakra, amelyekben a gazdák a konyha és a hálószoba falait ezekkel a pergamenekkel tapétázták ki; s a Tóra szent szavai, Isten megszentelt nevével egyetemben ott voltak láthatók szerte az utcákon, sőt még Litvánia szemétdombjain is. Egy férfi a következő problémával keresett meg. Mivel magának a vilnai gáonnak az egyenes ági leszármazottja volt, a családja tulajdonában korábban volt egy gondosan őrzött tóratekercs, amely valaha magának a gáonnak a tulajdonában volt. Mielőtt a kérdezőt bezárták volna a kovnói gettóba, elrejtette ezt a tekercset egy titkos helyre. A felszabadulást követően visszatért ide, de azt kellett tapasztalnia, hogy a rejtekhelyet megtalálták: a tóratekercset gyűlölködő kezek darabokra vagdosták. Most ez a férfi azt szerette volna tudni, hogy őrizheti-e a házában a tóratekercsnek ezeket a darabjait, megóvandó ezt az örökséget, amelyet a családja oly sok éven át gondosan megőrzött. Szerette volna, ha ez a relikvia a németek által elpusztított családtagjaira való mementó gyanánt is megmaradhatna a birtokában. Összességében tehát azt szerette volna tudni, hogy megtarthatja-e ezt a feldarabolt tóratekercset, vagy genizában, az efféle tárgyak számára elkülönített temetőben kell elhelyeznie? Válasz: A kérdező megtarthatta házában a tóratekercsnek ezeket a darabjait, hiszen magának a genizának is az a célja, hogy megóvja a tóratekercs tiszteletét, amely, ha nem jól őrzött helyen lenne tárolva, meggyalázottnak, megszentségtelenítettnek lenne tekinthető. Mivel azonban a kérdező célja éppen az volt, hogy megóvja ezt a tóratekercset, melynek darabjai többek között a németek által elpusztított családtagjaira voltak hivatva emlékeztetni őt, házának óvó falai a legmegfelelőbb fajta genizaként szolgáltak e fragmentumok számára. Az egyetlen megkötés csupán az volt, hogy nem szabad azokat hálószobaként használt helyiségben tárolnia.

 

90. Elsüllyedt tóratekercs

Kérdés: Közvetlenül a felszabadulást követően, amikor Isten megnyitotta a kapukat, és kiszabadított minket a rabságból, egy nagy tiszteletnek örvendő litvániai zsidó férfi kiöntötte nekem a szívét. Elmesélte, hogy szemtanúja volt egy esetnek, amikor a németek megkínoztak egy idős rabbit, és halálbüntetés terhe alatt arra kényszeríttették, hogy saját kezűleg égessen el egy tóratekercset. Mivel a szemtanúnak magának is volt egy tóratekercse, aggódni kezdett, mi lesz, ha őt is arra kényszerítik, hogy égesse el az övét? Felkelt hát az éjszaka közepén, kivitte a tóratekercsét a folyóhoz, és hagyta, hogy az lesüllyedjen a folyó fenekére, ily módon kerülve el annak a lehetőségét, hogy a németek meggyalázzák a Tóra szentségét. Ennek ellenére továbbra is kételyek mardosták a lelkét: Miért nem talált más módot a Tóra elrejtésére? És ki állíthatta azt biztosan, hogy a németek őt is arra kényszeríttették volna, hogy égesse el a tóratekercset? És, még ha később pontosan arra kényszeríttették volna őt is, mint amire az idős rabbit kényszeríttették, milyen jogon feltételezte azt, hogy belevetheti a tóratekercset a folyóba mielőtt a probléma ténylegesen jelentkezett volna? S végül is mi volt gyalázatosabb – bedobni a tóratekercset a folyóba vagy elégetni? A felszabadulást követően ennek a férfinak első dolga az volt, hogy odasiessen a folyóhoz, annak reményében, hogy felhozhatja a folyó fenekéről a Tórát, majd pedig hagyományos módon eltemetheti a szent tekercset. Erőfeszítései azonban sajnos hiábavalónak bizonyultak; nem találta meg a tóratekercset. Ezért hát eljött hozzám, hogy megkérdezze, kell-e vezekelnie tettéért? Válasz: Amikor ez az ember belevetette a tóratekercset a folyóba, ezt azért tette, mert tisztelte annak szentségét, és minden vágya az volt, hogy megóvja a további gyalázattól. Ezért tehát nem kellett vezekelnie tettéért. De azt javasoltam neki, hogy amikor majd Isten az Ő nagylelkűsége folytán jómóddal ajándékozza meg őt, helyénvaló lesz, ha félretesz egy megfelelő összeget, s azon vásárol egy tóratekercset, amely által megszenteli Istent, és jóváteszi azt a megszentségtelenítő tettét, amelyet az átkozott németektől való félelmében követett el.

 

91. Átütött tórai betűk kitörlése

Kérdés: A németek elorozták a zsidók vagyonát, és fizikailag is meggyötörtek őket. De ami még fontosabb, azon voltak, hogy a zsidó nép szellemét és lelkét is elpusztítsák. Ezért volt az, hogy éppen a zsidóság vezetőin és írástudóin töltötték ki haragjukat, no és persze a szeretett és szent tóratekercseken, amelyekért mi az életünket áldoztuk. A felszabadulást követően egyetlen tóratekercset sem lehetett találni Kovnóban, kivéve egy aprócska Tórát, amelyet bárhová mentem, mindig magamnál tartottam, úgy vigyázva rá, mint a szemem fényére. Mintegy ötszáz, Kovnóból és Szlobodkából valamint a környező kisebb nagyobb városokból – mint amilyen Aleksot, Shantz és Panamen – származó tóratekercset égettek el a németek. Jaj a szemeknek, amelyeknek látniuk kellett, hogy egy olyan híres zsidó városban, mint amilyen a valaha bölcsekben, írástudókban, zsinagógákban és tanházakban oly gazdag Kovnó volt, most szinte egyetlen tóratekercs sem maradt! Ráadásul saját szemünkkel láttuk, hogyan gyalázták meg a nem-zsidók a tóratekercseket. Sokan közülük széttépkedték a szent pergamenlapokat, és cipőt gyártottak belőlük. Tóra! Tóra! Öltözz darócba, és úgy sirasd szépségedet, amit a sárba tapostak! És sirasd szentségedet, amelyet az átkozott németek és segítőik, a litvánok gyaláztak meg! Nem sokkal a felszabadulást követően egy templomszolga, név szerint Reb Reuvén, rátalált egy pincében elrejtett, selyembe és más anyagokba csomagolt tóratekercsre. A pince nyirkosságának következtében a Tóra néhány betűje rábélyegződött a selyemre, majd a selyemről vissza a tekercsre. Néhány másik betű meg magáról a tóratekercsről ütött át a pergamen hátoldalára. A kérdés az volt, hogy ki lehet-e törölni ezeket a betűket? Válasz: Semmi sem tiltja egy „nem-betű” kitörlését. Mivel a tekercsről a pergamen hátuljára átütött betűk meg voltak fordulva, úgy rendelkeztem, hogy ezeket ki lehet törölni. Ugyanakkor azokat a betűket, amelyek rábélyegződtek a selyemre, majd a selyemről vissza a tekercsre – s ily módon tökéletesen olvashatóak voltak –, nem lehet kitörölni.

 

92. Nem-zsidók tulajdonában talált tóratekercsek, tfilinek és mezuzák

Kérdés: A gettóból való kiszabadulásunkat követően nem csupán felnőtt és gyermek túlélőket, de olyan megmaradt szent tárgyakat is kerestünk, mint amilyen a tóratekercs, a tfilin és a mezuzá, amelyekből nagyon kevés volt, és jóval többre lett volna szükség belőlük. Keresés közben kiderült, hogy sok kereszténynek volt a tulajdonában tfilin, amelyhez még a zsidó otthonok kirablásából jutott hozzá, miután a lakókat legyilkolták. Felmerült a kérdés, hogy az ezektől a keresztényektől visszavett tfilineket fel lehet-e rögtön ölteni vagy előbb meg kell vizsgáltatni azokat, hogy kóserek-e vagy sem. Válasz: A régi tfilineket azonnal használatba lehetett venni, mert nyilvánvaló, hogy valaha már használták őket, s így nem kell várni, amíg egy szakértő előbb megvizsgálja őket. A felszabadulást követően olyan kevés tfilin állt rendelkezésünkre, hogy amennyiben a tfilint először megvizsgáltatjuk, s eközben a tulajdonos várakozni kényszerül, akkor biztos, hogy jó darabig tfilin nélkül marad. Pót-tfilinhez ugyanis nem lehetett hozzájutni. Amikor úgy rendelkeztem, hogy mindenki nyugodtan használatba veheti a tfilinjét, a nem sokkal korábban felszabadult zsidók sírtak örömükben.

 

93. Keresztények által meggyalázott Tóra-kötetek

Kérdés: Korábban már említettem, hogy miután Isten kiszabadította a megmaradt zsidókat a németek keze közül, döbbenten szembesültünk a litvániai zsidó közösségeket ért pusztítással. A világ zsidói számára Litvánia korábban számos Tóra-intézményéről volt híres. A háború utánra azonban Litvánia ebből a szempontból ugarrá változott. Mi, a pusztító tűzből az utolsó pillanatban megmentett lelkek, minél gyorsabban újjá kívántuk szervezni az életünket. Hamarosan kiderült számunkra, hogy a német hóhérok nem csak, hogy majdnem kiirtották a zsidó népet a rájuk jellemző módszerességgel, de a szent könyvek elpusztítását is dühödt következetességgel végezték el. A felszabadulást követően egyetlen kötet chumást, gemárát vagy szidurt sem lehetett találni egész Kovnóban. Néhány héttel a felszabadulásunkat követően egy raktárhelyiségben rábukkantam több rekesznyi zsidó könyvre. Ezek a könyvek valaha a hamburgi zsidók tulajdonában voltak. A németek elűzték a zsidókat Hamburgból, ahol már nemzedékek óta laktak. Azt mondták nekik, hogy keleten, Litvániában fogják letelepíteni őket. Utasították őket, hogy vigyék magukkal minden ingóságukat. Ezek a szerencsétlen zsidók, gyilkosaiktól félrevezettetve, összepakolták mindenüket, amijük csak volt, többek között különböző szent könyveiket is. Végül azonban rá kellett jönniük, hogy hazudtak nekik. A németek mindnyájukat a Kovnó melletti Kilencedik Erődbe szállították, ahol lemészárolták őket. A hamburgi zsidókat más városok és országok zsidóival együtt mind egy szálig kiirtották. Magukkal hozott ingóságaikra a németek tették rá a kezüket, s ezek között voltak azok a szent könyvek is, amelyeket az erőd raktárhelyiségében találtunk meg. Érthető módon nagyon megörültem, amikor rátaláltam a hamburgi zsidók könyveire. A Hoisman családi kloiz-ba (egy kis zsinagógába) szállíttattam őket, hogy hozzáférhetőek legyenek bárki számára, aki Tórát akar tanulni. Amikor a könyvekkel együtt beléptem a kloiz-ba, a templomszolga, Reb Reuvén, könnyekben tört ki. Elmesélte, hogy látta, amint a piacon a nem-zsidók a vilnai Romm nyomda raktáraiból Kovnóba szállított gemárákból és mást szent könyvekből kitépett lapokba csomagolják a halat és más árukat. Felmerült a kérdés, hogy kötelesek vagyunk-e kimenteni ezeket a szent könyvekből származó lapokat a nem-zsidó kezek közül, hogy azok ne részesüljenek tiszteletlen bánásmódban? És amennyiben megmentjük ezeket a lapokat, mi tegyünk velük, hiszen már nincsenek olyan állapotban, hogy azokból tanulni lehessen? Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy mindenképpen meg kell mentenünk azokat a lapokat, hogy megelőzzük az Isteni Név véletlenszerű kitörlését. A mi szent zsidó testvéreink, tudomást szerezvén erről a kötelességről, minden fillérjüket összeadták, és az összes könyvoldalt, amit sikerült fellelniük, megmentették. Én ezt követően a Litvániában érvényben lévő – a kovnói bölcs, Ráv Jichák Elchánán Spector által bevezetett – szokást követve, az összes régi és szakadt lapot zsákokba helyeztem, a zsákokat elvittem a temetőbe, és ott egy speciális, fával kibélelt sírba eltemettem azokat.

 

94. Szent könyvek visszajuttatása tulajdonosaiknak

Kérdés: Még fogságunk idején történt, 5702. ádár 1-én – 1942. február 18-án –, hogy a németek megparancsolták a gettó sötétjében élő zsidóknak, váljanak meg a birtokukban lévő összes szent és világi tárgyú könyvtől. A gettó zsidó rendőrségét tették felelőssé a könyvek összegyűjtéséért s a németek által létesített különleges lerakatban való elhelyezéséért. Kivégzéssel fenyegettek meg mindenkit, aki nem engedelmeskedett a parancsnak. Ezek után a zsidók érthető módon szép sorban elkezdték beszállítani könyveiket a kijelölt raktárépületbe. Zsinagógákból és magánkönyvtárakból egymás után érkeztek a könyvszállítmányok. A gyűjtemények között volt a hajdani híres kovnói rabbinak, Ráv Jichák Elchánán Spectornak, a zsidóság egyik legnagyobb tanítójának a hatalmas könyvtára is. A gettórendőrség egyik tisztviselője, Jichák Greenberg – Isten vegyen elégtételt érte –, kihasználta ezt a lehetőséget, hihetetlen kockázatot vállalva kiválasztotta a nagyhírű rabbi gyűjteményének legértékesebb köteteit, és elrejtette azokat egy dobozban. A dobozt ezt követően elásta egy mély gödörbe. Remélte, hogy amikor Isten végül megbocsát az Ő népének és felszabadítja őket a német rabiga alól, rátalálnak majd az elrejtett kincsre, s a szent könyvek napfényre kerülnek. És így is történt. Amikor a gettó zsidói felszabadultak, azonnal hozzákezdtek a németek szeme elől a gettó falain belül elrejtett vagyontárgyaik előásásához. Az egyik ásó férfi rátalált erre az értékes könyveket tartalmazó dobozra, és abban a hitben, hogy mivel ő találta meg azokat, a könyvek ettől fogva az ő személyes tulajdonát képezik, igen megörült a mesés leletnek. Amikor elterjedt a hír, sok túlélő jött oda legeltetni a szemét a szent könyveken. Az egyik férfi még néhány a saját gyűjteményéből származó kötetre is ráismert a megtalált könyvek között, olyan darabokra, amelyekben benne volt a saját, az apja és a nagyapja aláírása is – értékes, nemzedékről nemzedékre öröklődő családi relikviák voltak ezek. Vissza is követelte családi vagyontárgyait. A megtaláló ugyanakkor kijelentette, hogy ezek a könyvek törvényes módon talált vagyontárgyak, amelyeknek tulajdonosai korábban már feladták a reményt, hogy valaha visszaszerezhetik azokat. Azzal érvelt, hogy ez a helyzet semmiben sem különbözik attól, mintha az óceán fenekén talált volna rá a könyvekre. Mindkét fél engem kért meg a vitának a tórai törvények szerinti rendezésére. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy a háláchá szerint a könyvek azt illetik meg, aki rájuk talált. Nyilvánvaló, hogy az eredeti tulajdonosok már réges-rég feladták a reményt, hogy valaha visszaszerezhetik könyveiket. A gettólakók minden kétséget kizáróan tisztában voltak azzal, hogy amire a németek rátették a kezüket, az onnantól fogva el volt kobozva. Még az életük is a németek kezében volt, s ők addig játszadozhattak vele, ameddig nekik tetszett. Másodszor pedig amikor a könyvek előkerültek a föld alól, azok azonnal átkerültek egy másik fél tulajdonába – nevezetesen a megtalálóéba. Ezért hát egyértelmű volt számomra, hogy a könyvek azt a férfit illették meg, aki kiásta őket a földből.

 

95. Párochet mint chupá

Kérdés: Noha a halálos fenyegetettség a felszabadulással elmúlt a fejünk fölül, döbbenettel szembesültünk szent tárgyaink pusztulásával – Kovnó zsinagógáinak és tanházainak többségét a földdel tették egyenlővé. Azt a keveset, amely megmaradt, istállóvá alakították át. Az én saját kis tóratekercsemen kívül, amelyet úgy sikerült megmentenem, hogy mindig magamnál tartottam, nem volt egyetlen tóratekercs vagy bármilyen más szent könyv sem, amely nyilvános használatra hozzáférhető lett volna. Néhány héttel a felszabadulás után a háborút túlélt férfi és nő esküvőjét ünnepeltük. Mivel nem találtunk más anyagot, amit chupá gyanánt használhattunk volna, megkérdeztek, hogy használhatnánk-e erre a célra egy párochetet, amit a Hoisman Kloiz padlásán találtunk. Válasz: Engedélyeztem a párochet chupáként való használatát, egyszerűen azért, mert semmilyen egyéb szövet nem állt rendelkezésünkre.

 

96. Férjezett nő, aki egy keresztény férfitől gyermeket szült

Kérdés: Abban az időszakban, amikor a nem-zsidók között élő zsidó gyermekek felkutatásával voltam elfoglalva, egy sajnos nagyon is jellemző helyzetre hívták fel a figyelmemet. A zsidó gyermekek megmentése nagy kockázattal járt, veszélyes utakat kellett végigjárni, ráadásul komoly nehézségek tornyosultak az ember elé, amikor rá kellett jönnie, hogy a keresett gyermekek együttműködni nem hajlandó nem-zsidók kezei között maradtak. Nagyon fontos volt, hogy a zsidó gyermekek felkutatása és elhozatala minél rövidebb idő alatt valósuljon meg. Nemegyszer megtörtént, hogy amikor egy zsidó gyermeket magánál tartó nem-zsidó idejében rájött, hogy valaki úton van felé a gyermekért, a kicsit titkos helyen elrejtette, és úgy tett, mintha semmit sem tudna a létezéséről. Ezek a nem-zsidók – akik közül sokan rendkívüli teológiai teljesítménynek tartották egy zsidó lélek megmentését – gyakran bármilyen eszközt megragadtak, amelynek segítségével elkerülhették, hogy a zsidó gyermekeket vissza kelljen adniuk a zsidóknak. Ebben különösen a papok és az apácák voltak nagyon járatosak, akik lehetőleg minél több zsidó gyermeket akartak a hatalmukban megtartani. Látszólag jámbor módon egyetértettek, hogy a gyermekeket minél előbb vissza kell juttatni a zsidó közösségbe, eközben azonban segítették a nem-zsidókat, akik elrejtették a gyermekeket, és minden tőlük telhetőt megtettek a gyermekek visszakerülésének megakadályozásáért. Ezért ért váratlanul, amikor egy alkalommal azzal keresett meg egy nem-zsidó asszony, hogy ő megpróbálta visszajuttatni a rokonaihoz a gondjaira bízott zsidó fiút, ám a rokonok nem voltak hajlandóak átvenni tőle a gyermeket! Megkértem, hogy mesélje el az egész történetet. A gyermek zsidó anyja nem sokkal a felszabadulást megelőzően meghalt. Az apa nem-zsidó volt, aki ezt a zsidó nőt bújtatta a németek elől. Nem sokkal halála előtt a zsidó asszony megígértette ezzel a keresztény nővel, hogy a háború után rögvest visszajuttatja a gyermeket az asszony férjének rokonaihoz. Az asszony férje nem volt azonos a gyermek apjával, hanem zsidó férfi volt, akitől az asszonyt még az üldöztetések előtt erőszakkal szakították el. Miután az ígéret elhangzott, az anya békében hunyt el. Közvetlenül a háború után a keresztény asszony mindent megtett, hogy rátaláljon a gyermek valamelyik rokonára és sikerrel is járt. Ámde döbbenten kellett tudomásul vennie, hogy a rokon nem hajlandó magához venni a fiút, azt állítván, hogy az nem zsidó, mivel az apja keresztény. Nem tudván, mi egyebet tehetne, úgy döntött, hogy maga fogadja örökbe a gyermeket, és keresztényként neveli fel. Valamivel később egyszer a gyermek anyja megjelent neki álmában, és keserű könnyeket hullatva könyörgött neki, hogy menjen el egy zsidó rabbihoz és mesélje el neki a gyermek egész történetét, arról is szót ejtve, hogy az a bizonyos rokon nem volt hajlandó felnevelni a gyermeket. Ezért jött hát el most hozzám. Megköszöntem az asszonynak, hogy ilyen sokat fáradozott, vesződött a gyermek érdekében, majd elküldtem azért a bizonyos rokonért, hogy őt is meghallgassam a történettel kapcsolatban. A férfi, visszaigazolva az asszony által elmondottakat, kifejtette, miért küldte el az asszonyt a gyermekkel együtt: A halott asszony férje, az ő rokona, túlélte a háborút, s jelenleg orvosként dolgozik Minszkben. Amikor az asszony felajánlotta, hogy visszaadja a gyermeket, ő azonnal értesítette a rokonát, ám a férj nem tanúsított érdeklődést a gyermek iránt, mivel az a felesége és egy nem-zsidó kapcsolatából született. A rokon egyetértett a férjjel, és úgy érezte, hogy a gyermek – egy házasságtörő egyesülés gyümölcse – csak bemocskolná a család jó hírnevét. Arra gondolt, hogy a fiú mámzer, s mint olyan, sosem vehetne el egy zsidó lányt. Mivel a férj elutasította a gyermeket, a rokon jobbnak ítélte, ha a fiú keresztényként nő fel, mintsem hogy ő vagy egy másik zsidó örökbe fogadjon egy mámzert, akit aztán nem fogad be magába a zsidó közösség. Válasz: Elmagyaráztam a férfinak, hogy feltételezése és ezt követő viselkedése tökéletesen helytelen volt. Eljárásának köszönhetően egy zsidó lélek majdnem elveszett a zsidó nép számára. A gyermek nemcsak hogy nem mámzer, de minden tekintetben zsidó is. Csakis az isteni közbenjárásnak volt köszönhető, hogy a keresztény asszony ilyen lelkiismeretesen járt el zsidó barátnője utolsó kérésének – hogy a németek által kiirtott családja valamiképpen mégis fennmaradjon – minden áron való teljesítésében. Ha ő nem tesz meg mindent, a fiú teljesen asszimilálódott volna, és sosem szerzett volna tudomást származásáról vagy felmenői sorsáról. Közöltem a rokonnal, hogy kötelessége visszavenni a gyermeket a keresztény nőtől. Ha ennek ellenére még mindig úgy érzi, hogy nem képes felnevelni a gyermeket, hajlandó vagyok megszervezni, hogy egy vallásos család magához vegye és felnevelje. A férfi elfogadta azt a megoldást, hogy örökbe fogadtassuk valakivel a gyermeket. Miután hivatalosan lebonyolítottuk a gyermeknek a keresztény asszonytól való visszafogadását, találtam egy ortodox családot, akik hajlandók voltak örökbe fogadni. A család végül Londonba költözött, ahol a fiú most jesivában tanul, és tanulmányaiban kiváló előmenetelt mutat, nagy örömére örökbe fogadó szüleinek, akik úgy szeretik őt, mintha saját húsukból és vérükből való volna. A háláchá, azt illetően, hogy az ilyen gyermek mámzer-e vagy sem, a következőképpen foglalható össze: Az ilyen egyesülésből származó gyermek kóser, annak ellenére is, hogy az anya férjezett volt; nem-mámzer mivolta kétségen felül áll, és én éppen ezért úgy rendelkeztem, hogy metéljék körül a tórai törvénynek megfelelően.

 

97. A mámzer rabbi esete

Kérdés: Ha az óceánok vize tintává, a mennybolt pergamenné s a föld minden egyes lakója íróvá válna, akkor sem lehetne elbeszélni a maga teljességében mindazt, amit az átkozott németek a zsidó néppel tettek. Csak a magasságos Isten a tudója, mennyit kellett szenvedniük a zsidóknak. Sebeink máig nem hegedtek be. Az istenkáromlók csúfondáros szavai: „Hát hol van a ti Istenetek?”, még mindig itt csikorognak a fülünkben. A következőkben ismertetett probléma gyökerei a gyötrelmeknek és a brutalitásnak abba a fentebb említett időszakába nyúlnak vissza; maga a probléma azonban csupán évekkel később, egy másik országban került napvilágra, az érintettek mindegyikének mélységes fájdalmat okozva. 5702. tisri 12-én – 1941. október 3-án – a gettó rabjainak egy borzasztó – még német mércével mérve is morbid – rendelet híre jutott a fülébe. A német gyilkosok úgy határoztak, hogy mivel a korábbi Akzion-ok következtében – amikor is több férfit öltek meg, mint nőt – több volt a gettóban a nő, mint a férfi, úgy szándékoznak kiegyenlíteni a számarányokat, hogy az összes férjjel nem rendelkező nőt kivégzik. Csak azokat a nőket hagyják életben, akiknek van férjük, hogy eltartsa őket. Noha ez egyelőre csak afféle szóbeszéd volt, a gettó összes egyedülálló nője hirtelenjében futkosni kezdett, hogy gyorsan férjet találjon magának – így akarván elkerülni a biztos halált. Bárkihez hozzámentek, aki hajlandó volt elvenni őket; reszkettek, csak hogy valaki elvegye őket. Az egyik nő, aki semmit sem tudott a férjéről azóta, hogy a férfit elvitték a németek, feltételezte, hogy a férje meghalt. Ez az asszony, mivel féltette az életét, talált magának egy férfit, és feleségül ment hozzá. Sikerült együtt megszökniük a gettóból, s egy rejtekhelyen vészelték át a háborút. Amikor véget ért a háború, mint annyi más zsidó, ők is külföldre utaztak, és igyekeztek ott gyökeret ereszteni. Isten fiúval áldotta meg őket, aki Tórát tanult egy jesivában. Szeretete a zsidóság iránt erősnek bizonyult, s végül egy zsidó közösség rabbija vált belőle. Egy napon ennek a fiatal rabbinak a világa hirtelen darabokra hullott szét. Váratlanul, szinte a semmiből, előtűnt egy férfi, és amit mondott, az úgy hatott, mint valami bomba. Az illető a rabbi édesanyjának első férje volt, a férj, akit már régen halottnak hittek. Előadta, hogy noha elvitték a németek, és hosszú ideig fogva tartották, túlélte a háborút. Közvetlenül a felszabadulás után elkezdte keresni a feleségét, és azóta egyfolytában kereste őt. Amikor kiderítette, hogy a felesége időközben hozzáment egy másik férfihoz és szült neki egy fiút, szörnyen felbőszült a felesége hűtlenségén. Elhatározta, hogy felkutatja az asszonyt, rákényszeríti, hogy váljon el a második férjétől, és tárja a nyilvánosság elé szégyenét. De ennyi neki nem volt elég, azt akarta, hogy az asszony fia, egy mámzer – aki házasságtörő kapcsolatból született –, soha többé ne élhessen zsidók között. Időközben azonban a felesége meghalt. Most ennek a férfinek minden bosszúvágya a fiúra, a mámzer rabbira irányult: az volt a szándéka, hogy tönkreteszi a fiú karrierjét, azt akarta, hogy el kelljen válnia a feleségétől, és a gyermekeit is mind mámzereknek nyilvánítsák. Ez a mélyen vallásos fiatal rabbi elájult, amikor meghallotta születésének keserű történetét. Amikor magához tért, siratni kezdte a sorsát. Saját szenvedésén túl leginkább az zaklatta fel, hogy mivel a nyilvánosságnak most majd tudomására jut, hogy a közösségük rabbija mámzer, és a legtöbb zsidó nőt feleségül se veheti, ezzel Isten nevére fog gyalázatot hozni. Könyörgött édesanyja első férjének, ne hozza rögtön nyilvánosságra a dolgot, hanem várjon, amíg ő kikéri néhány vallási szaktekintély véleményét arra nézvést, mit lehetne tenni Isten nyilvános megszentségtelenítésének elkerülése érdekében. Amikor a fiatal rabbi eljött hozzám, feldúlt állapota egészen megdöbbentett. Teste meggörnyedt, akár egy öregemberé, szakállába és hajába ősz szálak keveredtek. Miközben szeméből ömlöttek a könnyek, részletesen elmondta nekem a történetet, és arra kért, mondjam meg, hogy a tórai törvények szerint mi vár rá, a családjára és a közösségére. Válasz: A háláchá szerint egy mámzer lehet rabbi vagy bíró. Dönthet arról, hogy mi megengedhető és mi tilos, és ítélkezhet peres ügyekben. Ez a fiatal rabbi mámzer mivolta ellenére is megmaradhatott közössége rabbijának és spirituális vezetőjének. Az egyetlen megoldásra váró probléma tehát a chilul Hásém, Isten Nevének megszentségtelenítése, maradt. Chátám Szófer Even háézer című könyvében (2:94) ezt írja: „Egy mámzert, aki kiváló tóratudós, noha minden szempontból tiszteletet érdemel, mégsem ajánlatos egy közösség rabbijává kinevezni, mert az emberek nem fognak hallgatni rá. »Nézd csak meg, mit tett az anyád!« mondják majd neki. A mi nemzedékünkben, amelyben a Tóra nem kapja meg a neki kijáró tiszteletet, ez még inkább így van. Még a legmakulátlanabb származású és legtekintélyesebb rabbik is sokszor méltatlan bánásmódban részesülnek. Egy férfinak nem érdemes ragaszkodni rabbi funkciójához, ha a közösség nem részesíti őt kellő tiszteletben és megbecsülésben.” Tehát úgy rendelkeztem, hogy ennek a fiatal rabbinak le kell mondania. Megtettem a szükséges intézkedéseket az ügyben, hogy elváljon a feleségétől, a háláchá ugyanis megtiltja, hogy egy mámzer elvegyen egy zsidó születésű nőt, hacsak nem mámzer maga az ara is. Behívattam az édesanya első férjét is, és igyekeztem rávenni, hogy ne hozza nyilvánosságra az ügyet, mert annak chilul Hásém lenne a következménye. Már úgyis tönkretette a rabbi családját, karrierjét és spirituális életét. Mit nyerne azzal, hogy nyilvánosság előtt is megszégyeníti őt, mint még több könny fakasztását? A fiút nyilvánvalóan nem lehet felelősségre vonni anyja tetteiért; amíg a férfi meg nem jelent, ő nem is tudott semmit származásának körülményeiről.

 

98. Németek által prostituált nők

Kérdés: Közvetlenül a gettóból való kiszabadulásunkat követően iszonyatos probléma jutott tudomásomra. A probléma nem csak azt a nőt érintette, aki megismertette velem, de egy egész nagy csoport zsidó nővérünket is, akik hihetetlen szenvedéseken mentek keresztül a Holokauszt éveiben. Egy tekintélyes kovnói családból származó fiatalasszony keresett meg; arcáról csak úgy patakzottak a könnyek. Sok más szerencsétlen nőtársával együtt őt is foglyul ejtették a németek, és prostitúcióra kényszeríttették. A gonosztevők nem elégedtek meg azzal, hogy szabadon rendelkezzenek az ő tiszta testével, de még a következő szavakat is rátetoválták a bőrére: „Hitler katonáinak prostituáltja”. A felszabadulás után viszontlátta a férjét, aki szintén túlélte a háborút. A gyermekeiket megölték a németek, és most új, a zsidó szentségre és tisztaságra alapuló családot reméltek alapítani. Ám amikor az asszony férje megpillantotta ezeket a szavakat a felesége testén, szörnyen feldúlta a dolog. Úgy döntött, hogy előbb tisztázni kell, vajon a háláchá szerint együtt élhet-e még a feleségével, mert ha csak egyszer is előfordult, hogy szívesen hált együtt valamelyik némettel, talán már tiltott a férje számára. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy ez a szerencsétlen asszony és összes megalázott nőtársa visszatérhet a férjéhez, és együtt élhet vele. Az egyetlen kivétel az, ha a férj kohén, amely esetben, noha a feleségét megerőszakolták, a férfinak tilos együtt élnie vele. De ahol a férfi nem kohén, ott nincs miért eltiltani az asszonyt a férjétől. Isten ments, bármi rosszat mondani ezekről a zsidó asszonyokról! Éppen ellenkezőleg, micva hirdetni a jutalmat, amelyet Tőle nyernek majd, Aki meghallgatja gyötrődő könyörgésüket. Ő meg fogja gyógyítani megsebzett szívüket, elcsitítja fájdalmaikat, és megáldja őket. Nem szabad további szenvedéseket okozni ezeknek az asszonyoknak, akik közül egyeseknek így is kijutott a további szenvedésekből, amikor férjeik elváltak tőlük. Ó jaj, hogy ilyesmi megtörténhetett a mi időnkben! Úgy rendelkeztem, hogy szükségtelen az asszonynak megpróbálni eltávolítani a tetoválást a bőréből. Éppen ellenkezőleg, őrizzék csak meg – ő és nőtársai – tetoválásaikat, és ne a szégyen bélyegének tekintsék azokat, hanem a becsület, a büszkeség és bátorság jelének – az isteni Név megszenteléséért elszenvedett gyötrelmek bizonyítékának. A felirat, amellyel a gyilkosok be akarták mocskolni és meg akarták gyalázni ezeket a tiszta zsidó nőket, a rangjukat és egyben népünk rangját emeli. A gyilkos brigantikra pedig örök gyalázat és kárhozat vár. Ezek a feliratok állandóan emlékeztetni fognak bennünket arra a tórai versre, amely így hangzik: „Ó, ti nemzetek, magasztaljátok az Ő népét! Mert Ő elégtételt vesz szolgái kiontott véréért, és bosszút áll az Ő ellenségein.”

 

99. A németek által áldozataikra tetovált számok eltávolítása

Kérdés: A felszabadulást követően egy tekintélyes családból származó fiatal nő a következő kérdéssel fordult hozzám. A németek egy számot tetováltak a bőrére, ahogyan a többi, koncentrációs táboraikban fogva tartott rabot is egy-egy, bőrükre tetovált sorszámmal jelölték meg. Ez a fiatal nő egy plasztikai sebész segítségével el akarta távolíttatni ezt a bélyeget, amely állandóan azoknak az éveknek az iszonyatára emlékeztette őt. A kérdése az volt, hogy a háláchá engedélyezi-e a szám eltávolítását. Válasz: A németek azért bélyegezték meg ezekkel a számokkal a zsidók karját, hogy megalázzák őket; mintha azt mondták volna, hogy ezeknek a számoknak a viselői nem emberek, csupán barmok, akiket ütni-verni, kínozni lehet, és szabadon le lehet őket mészárolni. Nem szabad, hogy ezek miatt a számok miatt megszégyenítve érezzük magunkat, éppen ellenkezőleg, úgy kell tekintenünk ezekre a számokra, mint a becsület és dicsőség jelvényeire, mint a gaz gyilkosok megbocsáthatatlan bestialitásának mementójára. Részeként a tervnek, hogy kiirtsák Jákob szent magját – hogy írmagja se maradjon a zsidó népnek –, a tetovált számok jelentették a garanciát arra, hogy amennyiben egy zsidónak sikerült volna megszöknie a táborból, a karján lévő tetoválás mindenki számára rögtön egyértelművé tehette, hogy az illető zsidó, s mint ilyen, szabad préda. Ez a rettenetes szám örök tanúbizonyság a németek szégyenletes tetteire. Isten mentsen meg minket attól, hogy valaha is elfeledjük, mit tettek velünk azok a pokolfajzatok! Mindaddig, amíg vértanúhalált halt fivéreink és nővéreink vére az egekbe kiált, és bosszút követel, ez a jel – amely a túlélők karján látható – lesz az emlékeztető: „Tudják meg a népek, hogy Ő számon kéri a vérontást, emlékezik rá, nem feledkezik meg a nyomorultak jajkiáltásáról.” Örökkévaló Istenünk, emeld fel a Te zsidó népedet, ezt a meggyalázott és elnyomott népet, emeld fel őt újra a népek között, ahogyan azt már megtetted a múltban is! Úgy éreztem, hogy ennek az asszonynak semmilyen körülmények között sem szabad eltávolítania a tetovált számot a karjáról, mert ha megteszi, támogatja a Holokauszt elfeledtetésére irányuló erőfeszítéseket. Viselje inkább büszkén azt a jelet!

 

100. Kereszt egy férfi bicepszén

Kérdés: A németek az éjszaka közepén hurcolták el rabszolgamunkára a zsidó férfiakat, nem hagyva nekik lehetőséget arra, hogy még a munka előtt tfilint rakjanak. Egész nap, késő estig dolgoztattak minket. Néhány rabszolgamunkás elég vakmerő volt ahhoz, hogy hajnalban, munkába menet, titokban felrakja a tfilinjét. Egy alkalommal a németek tfilinben kapták rajta az egyik rabszolgamunkást. Hosszas kínzás után úgy döntöttek, hogy keresztet karcolnak a bal bicepszére, hogy ne csupaszíthassa le a karját a tfilin számára anélkül, hogy az emberek meg ne lássák a szégyenbélyeget, amelyet a németek sütöttek a testére. A felszabadulás után ez a férfi megkérdezte tőlem, rakhat-e kötést a sebére és rakhat-e tfilint a kötésre, azt a benyomást keltve ily módon az emberekben, hogy sebes a bicepsze. Mivel a tfilint normális körülmények között közvetlenül a testre kell felkötni, ez a kötés nem jelentene-e elválasztást a test és a tfilin között? Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy ez a férfi még otthon, mielőtt elindul imádkozni a zsinagógába, kösse fel a fejére és a karjára a tfilint, így senki sem látja majd a keresztet a bicepszén. Az imát követően pedig cselekedhet úgy, hogy a fejre való tfilint a zsinagógában, a karra való tfilint pedig otthon veszi le. Amennyiben ezt nehezen kivitelezhetőnek tartja, mondtam neki, akkor azt is megteheti, hogy a karra való tfilint egy vékony ingujjra teszi fel. Azonban ha ezt a megoldást választja, akkor ne mondjon bráchát, amikor a karjára köti a tfilint, hanem mindkét bráchát a fejre való tfilin felhelyezésekor mondja el.

 

101. Emberek, akik keresztényekként éltek, s most visszatérnek a zsidóság kebelébe

Kérdés: Miközben a németek kísérletet tettek arra, hogy megsemmisítsék a zsidó népet, egyes zsidóknak sikerült keresztényeknek álcázni magukat, így kerülve el, hogy felismerjék és megöljék őket. Úgy viselkedtek, mint a jó keresztények, templomba jártak, keresztet viseltek a nyakukban, és zsidóságuk minden jelét gondosan titkolták. Később, amikor Isten felkelt, hogy ítéletet tartson a földön, s a gyilkosok hatalma letöretett, a zsidók, akik addig a keresztények közé beolvadva éltek, egyszeriben úgy érezték, hogy ideje visszatérni népük körébe. Felmerült a kérdés, hogy csak úgy, minden akadály nélkül vissza kell-e fogadni vagy valamiféle tsuvára kell kötelezni őket? Válasz: A keresztények nem kényszeríttettek senkit arra, hogy templomba járjon, sem arra, hogy keresztet viseljen a nyakában. Azok, akik mégis így tettek, ezt önszántukból, készakarva tették, kétségbeesett igyekezetükben, hogy ne kelljen meghalniuk a többi zsidóval együtt. Úgy tűnt, hogy az ilyen embereket nem szabadna csak úgy, anélkül, hogy előbb tanújelét adnák az őszinte bűnbánatnak, visszafogadni a zsidó nép körébe.

 

102. Javíthat-e tóratekercseket, aki katolikusnak álcázta magát?

Kérdés: Felszabadításunkat követően nehéz volt olyan szakértő Tóra-másolót találni, aki egy tóratekercset vagy egy tfilint ki tudott úgy javítani, hogy az újra kóser legyen. A legtöbb tóramásolót ugyanis meggyilkolták. Egy alkalommal a következő problémával fordultak hozzám: A felszabadított zsidók között volt egy tóramásoló, aki tökéletesen tisztában volt az írás, a vizsgálat és a javítás törvényeivel, szabályaival. Ugyanakkor, legnagyobb sajnálatunkra, mindenki tudta, hogy a háború éveiben ez az ember nem-zsidónak adta ki magát. Nemcsak hogy keresztet viselt a nyakában, de még keresztlevelet is vásárolt magának. Hogy mentse az életét és elkerülje, hogy a németek letartóztassák, vagy a litvánok adják át a németeknek a vérdíj reményében, úgy járt templomba, mint a leghívőbb katolikus. Visszatérhet-e most a hivatásához, a tóratekercsek, tfilinek és mezuzák kijavításának megszentelt munkájához? Válasz: Ez az ember visszatérhet mesterségének, a tóratekercsek, tfilinek és mezuzák kijavításának műveléséhez. Az e döntés mögötti egyik megfontolásom az volt, hogy ezt a közvetlenül a háborút követő időszakot rettenetesen nagy spirituális ínség jellemezte, és nem volt senki más, aki e szent tárgyakat ellenőrizhette és kijavíthatta volna számunkra. A tényt, hogy ez az ember katolikusnak adta ki magát a háború éveiben, nem lehet felróni neki, mivel ő ezt csupán kényszerből tette, hogy mentse az életét. Az, hogy ezekben az években nem rakott tfilint, nem elég a kirekesztéséhez, mert ezt is csupán zsidó mivoltát rejtendő mulasztotta el. Most a felszabadulást követően mindnyájan láthattuk, hogy minden szempontból vallásos zsidóként éli újra az életét, s hogy teljes bűnbánatot gyakorolt. Még az őt ért sértéseket is némán, megadóan tűrte. Csak azért, amit az élete megmentése érdekében tett, nem vehetjük el tőle a jogot, hogy újra Tóra-másolóként működhessen, különösen most, hogy a litván zsidók fölötti orosz uralom következtében nagy szükségünk van a szolgálataira.

 

103. Egy zsidó, aki zsidók gyilkosait védte

Kérdés: Miután a német seregek visszavonultak Litvániából, Kaidanban elfogtak két litván gyilkost, akinek vagy húsz zsidó élete száradt a lelkén. A két litván zsidó ügyvédet fogadott fel, hogy lássa el védelmüket. Óriási összeget ajánlottak fel az ügyvédnek – olyan pénzt, amelyet ők maguk zsidóktól zsákmányoltak. A városban élő többi zsidó könyörgött ennek az ügyvédnek, hogy ne védje ezeket a gyilkosokat. De hiába kérlelték. Ezért aztán a helyi zsidók az ügyvédet érthető módon kitaszítottnak tekintették, és nem voltak hajlandók semmiféle megbízást adni neki. Egy nap, egyik szülőjének jahrzeitján, az ügyvéd eljött a Hoisman Kloiz-ként ismert zsinagógába, hogy imádkozzék és kádist mondjon. Kovnó összes zsinagógája közül mindössze ez az egy maradt meg a háború végére. A férfi fellépett az ámudra, hogy előimádkozóként vezesse az imát, megrökönyödést váltva ki az emberekből arcátlan vakmerőségével. Nem csupán arról volt szó, hogy nem tisztelte arra irányuló szerény kérésüket, hogy ne védje a litván gyilkosokat, és ne fogadja el tőlük a meggyilkolt zsidókért korábban bezsebelt vérdíjat, hanem arról is, hogy ezek után most még volt mersze belépni egy szent zsinagógába, tudván tudva, hogy zsidó testvérei bemocskoltnak, kitaszítottnak tekintik őt. Majd mindezt még tovább fokozta azzal, hogy magához ragadta az ámudot, a gyülekezet Isten előtti képviselőjének szerepét kívánván betölteni. Reuvénen, a zsinagógai templomszolgán olyan felindultság vett erőt, amikor az ügyvédet fellépni látta az előimádkozói emelvényre, hogy odarohant a férfihoz, letaszította az ámudról, és rákiáltott: „Te gyalázatos! Takarodj ki erről a szent helyről! Ne merd még egyszer betenni a lábad a zsinagógába!” Az összes jelenlévő átment a szomszédos helyiségbe imádkozni, otthagyva a könnyeivel küszködő ügyvédet a zsinagógában. Megkérdezték tőlem, hogy vajon az, amit Reuvén, a templomszolga tett, összhangban van-e a háláchával, és hogy vajon azok a férfiak, akik átvonultak a szomszédos helyiségbe, a háláchá szerint helyesen cselekedtek-e? Lehet, hogy engedniük kellett volna, hogy az ügyvéd megemlékezzen a jahrzeitról, és nem kellett volna megsérteni azzal, hogy félretaszítják? Válasz: A zsidó törvénykönyvben ez áll: „A közösség megbízottjának alkalmas személynek kell lenni. Melyek az alkalmasság kritériumai? Olyan férfinak kell lennie, aki bűntelen, sosem volt rossz híre, még ifjúkorában sem, és szerény, a közösség által megnyerőnek ítélt személy.” Nyilvánvaló volt, hogy egy olyan ember, aki hajlandó volt pénzért gyilkosokat védeni, figyelmen kívül hagyva zsidó testvéreinek kérését, hogy ne tegye ezt, nem számított alkalmas megbízottnak. Mi lehet nagyobb bűn annál, mint amikor valaki gyilkosok számára akarja kieszközölni, hogy elkerüljék a büntetésüket? Amennyiben az ügyvéd továbbviszi az ügyet és megnyeri a pert, a gyilkosok még azt gondolhatják, hogy nincsen sem törvény, sem bíró ezen a világon. Ráadásul annak a lehetőségét sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy amennyiben ezek a förtelmes gyilkosok kiszabadulnak a törvény keze közül, az első adandó alkalmat kihasználva újra zsidókat fognak fosztogatni és gyilkolni. Ez az ügyvéd, azzal, hogy vállalta a litván gyilkosok védelmét, a háláchá ellenében cselekedett. Még ha a gyilkosok nem-zsidó törvényszék elé idézett zsidók lettek volna, akkor sem lett volna szabad őket óvadék ellenében szabadlábra helyeztetni. Mi örülünk annak, ha egy gyilkosra lecsap az igazságszolgáltatás, mert ha hatalmunkban állna, mi magunk ítélnénk halálra őt. Reuvén, a templomszolga helyesen cselekedett, amikor letaszította a férfit az ámudról, és a férfiaknak is igazuk volt, amikor testületileg kivonultak a zsinagógából. Ily módon tiltakoztak az ellen, hogy egy zsidó gyilkosokat védjen, gyilkosokat, akik csöppnyi könyörületet sem tanúsítva ontották vérét ifjúnak és öregnek. Több más férfi társaságában felkerestem az ügyvédet az irodájában, és hosszasan beszéltem vele, arra kérve, hogy álljon el a két litván jogi képviseletétől. Elmagyaráztam neki, micsoda gyalázatot hozna Isten Nevére, ha úgy jelenne meg a bíróságon, mint a két litván gyilkos védője. A keresztények úgy reagálnának, hogy „A zsidók pénzért bármire kaphatók!”, s ő ezt a cselekedeteivel csak alátámasztaná. És nem pusztán csak arról van szó, hogy olyan gyilkosokat véd, akiknek áldozatai között talán éppen magának az ügyvédnek a rokonai is ott voltak, de ráadásul a védelmükért kapott pénzhez zsidó vér tapadt, hiszen azt a gyilkosok zsidó áldozataiktól zsákmányolták el. Hála Istennek, a szavaim végül utat találtak az ügyvéd szívéhez. Elállt a két litván jogi képviseletétől, és napi rendszerességgel kezdett el imádkozni velünk. Valamivel később elköltözött Kovnóból, mert félt, hogy a gyilkosok bosszút állnak rajta. Köztudott, hogy a gyilkosok közül sokan nevüket és egyéb személyi adataikat megváltoztatva külföldre szöktek, úgy téve, mintha soha egyetlen zsidóhoz sem értek volna hozzá, miközben kezükről csak úgy csöpögött a vér. Óriási micva minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy fényt derítsünk a gyilkosok kilétére, és a törvény elé idézzük őket. És értelemszerűen tilos segítségükre lenni abban, hogy elkerüljék bűneikért kijáró jogos büntetésüket.

 

104. Vezeklés olyan útlevél birtoklásáért, amely a tulajdonost katolikusnak tünteti fel

Kérdés: A felszabadulást követően S. A. úr komoly kérdéssel fordult hozzám. A gonosz országlásának idején keresztény házban talált rejtekhelyet maga és családja számára. Bebiztosítandó, hogy a németek ne fedezzék fel a titkukat, S. A. úr egy alkalommal hamis papírokat szerzett be, amelyek azt tanúsították, hogy ő és családtagjai született keresztények. Hálát adott Istennek, hogy sosem adódott olyan alkalom, amikor a papírokat használnia kellett volna. Ennek ellenére nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nem jelentette-e már a papírok puszta birtoklása is zsidó hitének megtagadását, nem vált ő maga hitehagyottá? Meg kell-e merítkeznie egy mikvében, és kell-e valamiféle különleges vezeklést magára vállalnia, hangzott a kérdése. Másrészt viszont ténylegesen sosem használta a papírokat, és a német megszállás szörnyűséges évei alatt sem szóban, sem tettben nem követett el semmit, ami hittagadásnak minősíthető. Sőt, ami azt illeti, rejtekhelyén kóser zsidóként élt, naponta tfilint rakott, szombatot tartott, és gondosan elkerülte a nem-kóser ételek fogyasztását. Így talán mégsem feltétlenül kell megmerítkeznie vagy valamiféle különleges vezeklést magára vállalnia. Válasz: Ezeknek a személyazonossági papíroknak a megvásárlása, arra az esetre, hogy egy esetleges német igazoltatás alkalmával használhassa nem jelentett nyilvánosság előtt elkövetett hittagadást, mivel tíz zsidó semmiképpen sem tudott a helyzetéről. Egyetlen bűne csak az volt, hogy arra gondolt: adott esetben használná a papírokat; de egyetlen cselekedetével sem szentségtelenítette meg Isten Nevét. Mivel Isten kegyelméből életben maradt, és sosem kellett használnia a papírokat, és figyelembe véve a tényt, hogy bujkálásának egész ideje alatt minden szempontból zsidóként viselkedett, úgy ítéltem meg, hogy ebben az esetben elnéző rendelkezésre van szükség. Úgy rendelkeztem tehát, hogy S. A. úrnak nem kell megmerítkeznie és vezekelnie sem szükséges, mintha, Isten ments, megtagadta volna a hitét.

 

105. A bűnbánó kápó

Kérdés: Sír a lelkem, ha eszembe jut, mennyire félrevezették a németek a zsidókat, és milyen fékevesztetten káromolták Istent. Gonoszságuk gonoszságot szült: a zsidó gettórendőrök között zsidó kápók is voltak. A németek szolgálatában ordítoztak zsidó testvéreikkel, ütötték-verték és fel is jelentették őket, megkeserítve az életüket. Amikor az ellenség végül legyőzetett és elérkezett az elszámolás napja, szenvedő fivéreink és nővéreink végre kitörhettek a gettó falai közül, és lassanként elkezdhettek újra normális életet élni. Dicsérték a Magasságos Istent, hogy végül mégiscsak feloldotta gyermekeit szenvedéseik alól. Az imádság házai megteltek, és újra lehetett hallani Jákob fohászát s a tóraolvasás dallamosan kántáló hangjait. Ekkortájt fordultak hozzám az egyik zsidó rendőrrel kapcsolatban. A hajdani kápó, azt állítván, hogy töredelmes bűnbánatot gyakorolt gonosz tettei miatt, szerette volna, ha kinevezik kántornak, és előimádkozóként szolgálhat Őelőtte, aki meghallgatja a zsidók imáját. Azt kérdezték, hogy helyénvaló lenne-e kinevezni ezt az embert erre a posztra. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy ezt az embert nem szabad kántornak kinevezni. A háláchá minden egyes vonatkozó helyén az olvasható, hogy bűnös hírében álló vagy valaha bűnös hírében állt embert nem szabad semmilyen közösségi pozícióval felruházni. Ezzel az emberrel pedig éppen ez volt a helyzet; mindenki tudta hogyan szidta és ütlegelte zsidó testvéreit. Függetlenül attól, hogy állítása szerint mennyit vezekelt bűneiért, nem lehetett őt semmiféle közösségi pozícióba kinevezni.

 

106. Egy kápó neve

Kérdés: A Holokauszt történetében sajátos helyet foglalnak el azok a zsidók, akik önként, vagy parancsra szolgálták az átkozott németeket, azt remélve, hogy együttműködésük révén elkerülhetik fivéreik és nővéreik sorsát. Tetteik azonban végül csupán elodázták halálukat. Legtöbbjüknek akaratuk ellenére kellett végezniük a németek munkáját, vagyis kényszeríttették őket; mások naivul azt hitték, hogy pozíciójukat kihasználva segíthetik majd testvéreiket. Ám azt, aki bármi okból segítőkészen viszonyult a németekhez, a többi zsidó megvetette, és árulónak tartotta. Egy férfit, aki kápóként szolgálta a németeket, urai halálra ítéltek. Zsidó hittestvérei jelenlétében jajveszékelve vallotta meg bűneit, keserű könnyeket hullatott, és bocsánatért könyörgött Teremtőjéhez gonosz tettei miatt. Mivel a zsinagógában az a szokás, hogy a férfiakat a következő formulával hívják fel a Tórához: „X.Y. (az illető neve), X.Y. fia, álljon fel!”, felmerült a kérdés, hogy kiejthető-e ennek a kápónak a neve, amikor a fiát felhívják a Tórához, vagy egy gonosztevő nevét sosem szabad többé kiejteni, amiképpen azt Salamon király is mondja a Példabeszédek könyvében: „A gonoszok neve feledésbe merül.” Válasz: Mivel a férfi halála előtt megbánta bűneit, úgy rendelkeztem, hogy meg lehet említeni a nevét. Azonkívül a fia érzéseit is figyelembe kell vennünk. Miért kellene megtiltani a fiúnak, egy vallásos zsidónak, hogy szájára vegye apja nevét? Ráadásul, mivel ezt a férfit kivégezték a németek, s ily módon mártírhalált halt, halála egyben vezeklés volt bűneiért. Említsük meg tehát a nevét, amikor a fia megteszi ezt a micvát, hogy érdemeket szerezzünk az apának a Jutalom Világában.

 

107. Egy kohén, aki megkeresztelkedett

Kérdés: A második világháború sötét napjaiban, amikor népünk a németek áldozatául esett, zsidó férfiakat, nőket és gyermekeket mészároltak le, égettek el, és sokaknak semmi reményük nem maradt a túlélésre. Voltak azonban olyanok, akik, minden áron el akarván kerülni a halált, a keresztvizet is elfogadták, megtagadták származásukat és ősatyáik Istennel kötött szövetségét. Miután a németek elvesztették a háborút, a keresztények között elrejtőzött lelkek kezdték megízlelni a megváltás, a megszabadulás üde harmatának ízét, és úgy döntöttek, ideje megtalálni a módját, miképpen térhetnének vissza gyökereikhez, miképpen csatlakozhatnának újból a zsidó néphez. A Vörös Hadsereg egyik zsidó katonája említést tett nekem egy német hadifoglyokkal együtt fogva tartott házaspárról, akik azt állították magukról, hogy zsidók, noha megkeresztelkedtek. Most vissza kívántak térni zsidó testvéreik közé. Végül is a párnak sikerült elhagynia a hadifogolytábort és letelepedtek Kovnóban. A férfi a háború előtt minden reggel és este a bét hámidrásban imádkozott. Felmerült a kérdés, hogy mivel a férfi kohén, fölemelheti-e a kezét, hogy megáldja a gyülekezetet? Válasz: Az, hogy a kohén férfit megkeresztelték, mellékes körülménynek számított, tekintve, hogy erős presszió hatására cselekedett, féltvén az életét. Kikeresztelkedése nyilvánvalóan kényszer alatt megcselekedett aktus volt, amelyet a férfi teljes mértékben és teljes őszinteséggel megbánt. Reggel és este végzett imái is őszinte odaadásról tanúskodtak. Mi több, vágyott rá, hogy a többi kohénnel együtt ő is megáldja a zsidó népet, teljesítve ily módon egy a kohénokra vonatkozó parancsolatot. Úgy rendelkeztem tehát, hogy a többiekkel együtt ő is áldásra emelheti a kezét. De maradt még egy másik, sokkal komolyabb probléma is: egy áttért, majd a zsidó nép körébe újra visszatért kohénnek súlyos problémával kellett szembesülnie, amennyiben a feleségét azelőtt keresztelték meg, mielőtt összeházasodtak. A háláchá szerint a házasságot megelőzően áttért asszony a zoná kategóriába tartozik, és egy zoná nem mehet hozzá kohénhez. Egy ilyen házaspár gyermekei cháláloknak számítanak, és a lányok nem mehetnek hozzá kohénokhoz. Ezért aztán megbízható tanúkat kerestem azt bizonyítandó, hogy vajon a pár a házasságkötésük előtt vagy az után lett-e megkeresztelve. Másik probléma volt, hogy nem rögtön a felszabadulást követően tértek vissza népük körébe, ami csökkentette némileg megbánásuk értékét. Ez azonban nem volt igazán lényeges ellenvetés, hiszen könnyen lehetséges, hogy félelmükben nem tudták, hogy már újra biztonságos zsidónak lenni. Ráadásul a férfi nem is hitte, hogy maradtak még egyáltalán zsidók Kovnóban, akikhez vissza lehet térni; beletelt egy időbe, míg erről tudomást szerzett. Utasítottam őket, hogy merüljenek meg egy mikvében, ugyanis a háláchá ezt írja elő az olyan zsidók számára, akik elhagyják hitüket, majd visszatérnek hozzá.

 

108. Az esetleg hitehagyott férfi eltemetése

Kérdés: Miután Kovnó felszabadult a németek alól – töröltessék ki a nevük –, mi élve bújtunk elő pincékben és üregekben talált rejtekhelyeink sötétjéből, meghiúsítván az ellenség egyik legfőbb célját, hogy még a szót is, hogy „zsidó”, örökre kitöröljék a világból. Ahogyan arról korábban már szóltunk, a napvilágon elénk táruló legelső látvány a mártírok holttesteinek maradványai voltak, amelyek úgy hevertek szerteszét az utcákon és mezőkön, mint a közönséges szerves trágya, amire az ember igyekszik nem rálépni. Rémálom volt e látvány. Bárhová néztünk, csontvázakat és végtagokat, koponyákat és csontokat láttunk. A legsiralmasabb látvány a Kovnó Katzetlager nevű koncentrációs táboron belül fogadott. Az itt álló szükségbarakkokat a németek porig égették, hogy kiugrasszák az esetleg még alattuk rejtőző zsidókat. Hamukupacok alól kinyúló megperzselődött csontok és emberi kezek voltak láthatók mindenfelé. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy eltemessük ezeket a szent csontokat, és hogy megadjuk a végső tisztességet fivéreink és nővéreink földi maradványainak. További csontok után kutattunk mindenfelé, különösen azoknak az épületeknek a romjai között, amelyek korábban A, B és C Blokk-néven voltak ismertek, és amelyekben rengeteg zsidó élt összezsúfolva. Nehéz írásba foglalni azokat a megrendítő és iszonyatos képeket, amelyek az emberi tetemek maradványainak összegyűjtése közben a szemünk elé tárultak. Rátaláltunk például egy asszony holttestére, aki magához szorítva tartotta karjaiban két kisgyermekét. A kéz, amely mindezt leírja, reszket, s a lélek mélyéről kiáltás tör elő: „Ó, Istenem, miért tetted ezt velünk? Miért vetettél minket oda nekik, mint a vágóhídra szánt juhokat?” Rátaláltunk egy férfi tetemére, akinek a zsebében kis mezuza-tok volt, és benne egy papírfecni, amelyen ez volt olvasható: „Jiszráél ben Páltiél Berlinből”. Ez és a tény, hogy körül volt metélve, jelezte, hogy a férfi zsidó volt. Ám mégis volt egy meglepő ellentmondás: a nyakában láncot viselt, és azon kereszt fityegett. Felmerült tehát a kérdés: milyen elbánásban kell részesíteni a testét? Úgy kell bánnunk vele, mint egy zsidóval, vagy úgy, mint egy hitehagyottal? Kötelesek vagyunk-e temetésben részesíteni? Zsidók közé temethetjük-e? Vagy a temetőn kívül kell eltemetnünk, távol a mi szent mártírjaink sírjaitól? Válasz: Nyilvánvaló volt, hogy el kell temetnünk a holttestet, még ha a férfi hitehagyott lett volna is. Nem volt okunk kételkedni abban, hogy a férfi zsidó volt. Körülmetéltsége, és a papírfecni, rajta a névvel, abszolút indokolttá tette a feltételezést, hogy ez valóban az ő neve volt. A nyakában függő kereszt oka pedig valószínűsíthetően az volt, hogy azt remélte – hiába, persze –, ezzel megmenekülhet a vérszomjas hordák keze közül. Mindazonáltal úgy rendelkeztem, hogy mégse a többi mártír közelébe legyen eltemetve. Sosem temetjük a bűnöseket az erényesek mellé, sem azt, akinek sok bűn szárad a lelkén, egy olyan ember mellé, aki kevesebb bűnt követett el. Mindenkit a magához hasonlók közé temetünk el. Mivel felmerült annak lehetősége, hogy ez a zsidó hitehagyott volt, nem lehetett a mártírok közé temetni.

 

109. Könyörületből gyilkossá lett férfi lehet-e előimádkozó?

Kérdés: Hosszú rabságunk idején, egy jéghideg téli napon, a németek sűrűn ütlegelték a rabszolgamunkásokat, hogy gyorsabb haladásra kényszerítsék őket. Ám a rabszolgamunkások nem voltak képesek gyorsabban szedni a lábukat. Szánalmas rongyaikban, amelyek alig takarták testüket – melegen meg aztán végképp nem tartották őket –, a szerencsétlen zsidóknak szörnyűséges fájdalmat kellett elviselniük. Lábuk feldagadt a metsző hidegtől. Minden egyes lépés kínszenvedést jelentett. Időről időre megbotlottak és elestek. Azok közül, akik elesetek, sokan nem keltek fel többé. Látván, hogy rabtársai sorra esnek el, és halnak meg ott helyben, a menetelők egyike, elviselhetetlen szenvedése miatt képtelennek érezvén magát arra, hogy továbbmenjen, így szólt mögötte küszködő barátjához: „Kérlek, tegyél meg nekem egy szívességet. Lökj meg, hogy elessek. Ha fölkelnék, lökj el újra. Majd újra, ha kell. Végül elfogy majd az erőm, s már nem leszek képes többé felállni. Nem tudom tovább elviselni ezeket a fájdalmakat, ezt a szenvedést. Szeretnék meghalni.” Mivel nem volt képes meggyőzni erősebb barátját, hogy hajtsa végre ezt a tettet, elkezdett könyörögni neki. Végül a férfi megszánta az elkeseredett zsidót, és ezt mondta magában: „Nem mindegy, hogy most hal meg vagy valamivel később? Jobb neki, ha meghal, mint ha ilyen fájdalmak közepette kell élnie. Hogy ne tenném meg azt, amire kér, amikor utolsó erejét összeszedve könyörög nekem?” Így aztán az erősebb férfi ellökte gyengébb barátját. Amikor a gyengébb barát felállt, ő újra ellökte őt. Noha az elgyengült férfi minden egyes alkalommal képes volt újra felkelni, mire megérkezett a munkahelyére, annyira elfogyott minden ereje, hogy egyszerűen összeesett, és meghalt. 1944-ben, felszabadulásunkat követően, amikor Isten áldásából megértük a náci hatalom végét, készülni kezdtünk az őszi főünnepek imádságaira. Amint az a zsidó közösségekben szokás, olyan férfit kerestünk, aki ezeken a szent és félelmetes napokon minden szempontból megfelel az előimádkozó személyével kapcsolatos követelményeknek. Kimerítő keresgélést követően találtunk is egy megfelelő férfit. De aztán többen is felismerték ebben a férfiban azt az embert, aki halálba lökdöste a barátját. Ezek az emberek azt állították, hogy egy gyilkos nem alkalmas arra, hogy előimádkozó legyen ros hásánákor és jom kipurkor. A következő kérdésekre kellett választ adnom: Gyilkosnak tekinthető-e ez a férfi? Kell-e különleges vezeklést – amely általában önmegtartóztatásból, tanulásból és néha szenvedésből álló személyre szabott program szokott lenni – magára vállalnia bűnéért? És elégséges-e a vezeklés ahhoz, hogy aztán vezethesse a nyilvános imádkozást? Mivel nehéz volt alkalmas helyettest találni, és már csak nagyon kevés idő volt hátra, megkértek, hogy találjam meg a módját – követve a Tóra előírásait –, hogy ez az ember betölthesse az életben maradt zsidók előimádkozójának tisztét. Válasz: Ezt a férfit, aki ellökte a barátját, nem lehet egyértelműen gyilkosnak tekinteni, hanem sokkal inkább olyasvalakinek, aki előidézte egy zsidó testvére halálát. Az áldozat ugyanis nem azonnal, az ellökéseket követően halt meg, hanem ment tovább egészen a munkahelyéig, ahol aztán végül összeesett, és meghalt. Tulajdonképpen nincs is rá bizonyíték, hogy a barátja a lökések következtében halt meg; könnyen lehet, hogy amúgy is meghalt volna. Engesztelésül elégséges, ha e férfi vezeklést vállal magára. A vezeklésnek ugyanakkor szigorúnak kell lennie, mert Maimonidész az olyan embert, aki előidézi egy másik halálát, gyilkosnak tekinti. És noha ez a férfi a Tóra szempontjából ártatlannak tekinthető, nem lehet megfeledkezni arról, hogy akár okozója is lehetett volna zsidó testvére halálának. Ezért aztán teljes vezeklést kell magára vállalnia, s csupán ezt elvégezvén lehet a közösség előimádkozója. Utasítottam továbbá, hogy miután elvégezte a vezeklést, a megtisztulási folyamat részeként merüljön meg egy mikvében, mert ezt követően Isten eltörli a bűneit, és odafigyel az imáira. Miután ez a férfi elvégezte az egész vezekléssorozatot, mélységes átérzéssel, sóhajtozva és sírva végezte az előimádkozást a legszentebb napokon. A fronton szolgáló orosz zsidó katonák közül sokan velünk együtt imádkoztak, és őket is mélyen megérintették és felkavarták e férfi őszinte, megtört szívű kiáltásai.

 

110. A kohén, aki megölt egy nem-zsidót

Kérdés: A felszabadulást követően az emberek kezdtek visszatérni szülővárosaikba, hogy megkeressék rokonaikat vagy megtudjanak valamit a sorsukról; egyben igyekeztek megmenteni azt a keveset, ami esetleg még maradt az ingóságaikból. Az Oroszországba száműzött, majd a háború után Kovnóba visszatért zsidók között volt egy férfi, aki minden reggel és este együtt imádkozott velünk a mi kis bét hámidrásunkban, a Morani utca 28-ban található Hoisman Kloiz-ban. Ráadásul az általam akkoriban tanított Talmud Dáf Jomi tanulócsoport óráira is naponta eljárt. A férfi nagyon vallásos volt, a micvákat gondosan, minden részletükre kiterjedően megtartotta, és valódi istenszerető és istenkereső emberhez méltóan viselkedett. Jótékony, nagyvonalú és közszeretetnek örvendő ember volt. Kohénként ünnepnapokon mindig kiterjesztett karral áldotta meg a gyülekezetet, s az embereket elbűvölte az a különleges dallam, amellyel az áldást kísérte. Az egyik ünnepen egy férfi, aki éppen akkor tért vissza Kovnóba, odajött hozzám, és azt mondta: „Rabbi, ennek az embernek nem szabad megengedni, hogy megáldja a közösséget. Tudok róla, hogy megölt valakit. Meg kell tiltsa neki, hogy áldásra emelje a kezét!” Az ünnepet követően meglátogattam a kohént, hogy tőle is megtudjam, hogyan történt a dolog. Ő a következőt mesélte nekem: Régebben áruval házaltam faluról falura, mellékutakon és erdőkön keresztül. Önvédelmi célból mindig töltött revolvert hordtam magamnál. Egy özvegyasszony, akinek a férjét egy litván keresztény meggyilkolta, egy alkalommal a következő kéréssel keresett meg: – Ismeri sanyarú helyzetemet, és azt, hogy támasz nélkül élek. Egy litván betört a házamba, és elrabolta minden maradék vagyonkámat. Elvitte a bútoraimat és az edényeimet is. – És én mit tehetek magáért? – kérdeztem az özvegytől. – Kérem, menjen el ahhoz a litvánhoz, és fenyegesse meg a pisztolyával. Parancsoljon rá, hogy adja vissza a szegény özvegyasszonynak a holmijait, és ijesszen rá, hogy lelövi, ha nem engedelmeskedik. Úgy éreztem, hogy talán segíthetek neki. Így hát elmentem a litvánhoz, elővettem a revolveremet, letettem magam mellé az asztalra úgy, hogy a csöve felé nézett. Megpróbáltam ráijeszteni, hogy adja vissza az özvegynek a vagyonát. De a tolvajra semmi hatást nem tett a revolverem; cseppnyi félelmet sem árult el. Sőt, ami azt illeti, annyira megdühödött, hogy megpróbálta felmarkolni a fegyvert az asztalról, és rám irányítani a csövét. Természetes, hogy szembeszálltam vele; az életem forgott kockán. Birokra keltünk egymással, mindketten azon voltunk, hogy magunkhoz kaparintsuk a revolvert, és miközben viaskodtunk, a fegyver elsült, és a golyó megölte a litvánt. Még ma sem tudom, ki és hogyan húzta meg a ravaszt. Nem emlékszem, hogy meghúztam volna a ravaszt, hiszen a revolver nem is volt a kezemben.” Válasz: Arra jutottam, hogy ezt a halálesetet nem lehet gyilkosságnak, vagy gondatlanságból elkövetett emberölésnek tekinteni, hiszen a kohénnek egyáltalán nem volt szándékában megölni ezt a litván férfit, csupán rá akart ijeszteni. Mi több, abban a pillanatban, amikor megölte a férfit – már ha valóban az ő ujja volt a ravaszon –, az élete veszélyben forgott, hiszen ha a litvánnak sikerült volna megkaparintania a fegyvert, bizonyosan megölte volna a kohént. De, még ha a kohén szándékosan ölte volna is meg a férfit a revolverért folytatott küzdelem során, nem lehetne felelősségre vonni ezért a tettéért, hiszen amit tett, önvédelemből tette. Mivel a kohén megbánta tettét, és vezekelt is, amiért közvetve egy ember halálát okozta, minden háláchikus vélemény egyezik azt illetően, hogy feltartott kezű papi áldásban részesítheti a gyülekezetet. Így hát utasítottam, hogy ne figyeljen oda a litván férfi halálával kapcsolatos neki szánt megjegyzésekre. De a kormány sem találta soha szükségesnek, hogy ezt a kohén férfit törvény elé idézze a litván férfi halála miatt.

 

111. Kannibalizmus

Kérdés: 1977-ben szenzációs hír járta be a világot egy repülőgépről, amely nekiütközött a chilei Andok egyik hegycsúcsának, és a katasztrófa néhány túlélőjének több mint tíz héten át kellett várnia a közel négyezer méteres csúcsok között, amíg rájuk találtak a mentőalakulatok. Később kiderült, hogy a túlélés érdekében az utasok kénytelenek voltak enni halott utastársaik húsából. A. Goldstein úr megkérdezte tőlem, hogy vajon a Holokauszt során, amikor a zsidók éheztek a gettókban és a koncentrációs táborokban, volt-e rá példa, hogy egy zsidó a túlélés érdekében evett egy másik zsidó húsából. Ehet-e egy zsidó egy halott ember húsából annak érdekében, hogy életben maradjon? Válasz: Miután áttanulmányoztam a háláchá forrásait ezt a kérdést illetően, arra jutottam, hogy a túlélés érdekében megengedett egy emberi holttest húsából fogyasztani. Mindazonáltal én magam sosem hallottam, hogy lett volna példa kannibalizmusra a kovnói gettóban vagy a közeli táborok bármelyikében. Én csupán arról tudok, hogy közel ahhoz a helyhez, ahol zsidó rabszolgamunkások dolgoztak, volt egy hadifogolytábor a németek által foglyul ejtett orosz katonák számára. A zsidó munkások mesélték nekem, hogy egy alkalommal látták, ahogy a foglyok egy halott katona húsát sütik és esznek belőle. Egy barátom, aki túlélte a theresienstadti koncentrációs tábort, mondta nekem, hogy ő még sosem volt tanúja zsidó kannibalizmusnak, és hallani sem hallott róla soha. Milyen dicsőséges is a zsidó nép! El sem lehet képzelni, nemhogy leírni, azt az éhséget, amely a koncentrációs táborokban és a gettókban pusztított a zsidók között. Ennek ellenére a zsidók sohasem voltak hajlandóak olyan alacsonyra süllyedni, hogy emberhúst egyenek.

  • Küldés emailben

Fejezetek