4. ? Rabbi Ephraim Oshry – Mélységből kiáltok

1942-1944 — A Holokauszt

1942-1944 — A Holokauszt

 

25. Hogyan olvassák a Smát a rabszolgamunkások

Kérdés: A téli hónapok során a munka a repülőtéren még sötétben kezdődött, jóval a Smá olvasására kijelölt megfelelő időpont előtt, s mire a munka befejeződött, már késő éjszaka volt. Feltették nekem a kérdést, hogy miképpen teljesíthetnék a munkások a reggeli Smá elolvasásának micváját. Miközben dolgoztak, képtelenek voltak összpontosítani és a teljes Smát rendesen elolvasni, mivel a németek folyton újabb ás újabb utasításokkal és parancsokkal jöttek oda hozzájuk, arra kényszerítve őket, hogy megszakítsák a Smá elolvasását. Ily módon mindig csak részletekben tudták elolvasni. Az sem volt lehetséges, hogy az ebédidőig várjanak az olvasással, mivel az ebédszünet csak délután kezdődött, amikor a Smá olvasásának az ideje már rég lejárt. Válasz: Mivel a rabszolgamunkásoknak nem volt más lehetőségük, úgy rendelkeztem, hogy annyit és ott olvassanak fel a Smából, amennyit és ahol tudnak; ha megszakítják őket, folytassák onnantól, ahol abbahagyták. Nem szükséges elölről kezdeniük az egészet, még akkor sem, ha a megszakítás meglehetősen hosszúra nyúlt. Mindazonáltal – az összes háláchikus véleményt kielégítendő – azt javasoltam, hogy amennyiben a megszakítás túlságosan szétdarabolta a Smát, ismételjék meg az egész Smát a következő adandó alkalommal, vagy legkésőbb az ebédszünetükben.

 

26. Villanykörte, mint sábáti gyertya

Kérdés: 5702-ben (1942) azt a kérdést tették fel nekem a kovnói gettóban, hogy teljesíthetik-e a sábáti gyertyák meggyújtásának micváját elektromos izzók meggyújtásával, és elmondhatják-e az így meggyújtott fényekre a „Lehádlik nér sel sábát” áldást. Emberek, akik egész addigi életükben gondosan teljesítették ezt a micvát, most nem tudtak gyertyát szerezni, mert a gyertya el volt zárva a gettóban. Áramot azonban furamód használhattak. Válasz: Azt a döntést hoztam, hogy ott, ahol semmilyen körülmények között nem lehet sábáti gyertyákhoz hozzájutni, engedélyezett az áldást elektromos fényre elmondani. S ugyanígy a Szombat kimenetelekor a Hávdálát és a „Boré meoré háés” áldást is el lehet mondani villanykörtékre.

 

27. A pészáchi micva teljesítése beáztatott macesszel

Kérdés: 5702 (1942) telén, több hónappal pészách előtt a kovnói gettó zsidói közül sokan törni kezdték a fejüket, hogyan tudnák teljesíteni a pészáchi maceszevés micváját. Akkoriban még a legalapvetőbb élelmiszerekhez sem lehetett hozzájutni a gettóban, nemhogy fehér liszthez, amiből rendesen a maceszt sütik. A gettórabok bármit megettek, amit a kezük közé tudtak kaparintani, mert a napi adagokban kiosztott feketekenyér sosem volt elég ahhoz, hogy elverje az éhséget, és a németeknek gondja volt rá, nehogy élelem jusson be kívülről a gettóba. Épp e szorongatott helyzet miatt az emberek mindent megtettek, nehogy úrrá legyen rajtuk a depresszió vagy a fásultság, hogy megőrizzék életkedvüket, lelkierejüket, reménykedve, hogy a gonosz erők végül összeroppannak, és a rabok kiszabadulnak. A gettó rabjai közül sokan felismerték, hogy csak egyféleképpen szállhatnak szembe átkozott német elnyomóik akaratával, mégpedig úgy, hogy továbbra is valamilyen formában folytatják a Tóra tanulmányozását, és megtartják a micvákat, hogy ily módon őrizzék meg zsidó mivoltukat. E cél érdekében megszerveztem egy férfiakból álló kis titkos csoportot, amely csoport vállalkozott rá, hogy megtalálja az útját és módját annak, miképpen lehetne lisztet szerezni a maceszsütéshez, hogy ha többet nem is, de legalább azt a micvát teljesíthessük, hogy széder este egy olajbogyónyi maceszt megeszünk. Csoportunk egyik tagja volt Moshe Goldkorn – vegyen elégtételt érte az Örökkévaló! –, egy lengyel zsidó, aki megszökött a német gyilkosok elől, és átjutott Litvániába, hogy aztán velünk együtt őt is bezárják a kovnói gettóba. Ez az ember a Jordan Brigádban dolgozott, és így gyakran érintkezett litvánokkal, akikkel lisztre tudott cserélni különféle dolgokat. A következő problémánk az volt, hogyan hozzuk be a lisztet a gettóba, mivel a németek éberen őrizték a gettó minden egyes bejáratát, és arra különösen ügyeltek, hogy semmiféle élelmiszer ne kerülhessen be a kapukon át. De Goldkorn magára vállalta – szó szerint élete kockáztatásával –, hogy lisztet szerez, és időről időre becsempész egy keveset a gettóba. Óriási örömet szerzett neki a tudat, hogy zsidók számára lehetővé teheti a maceszevés fontos micvájának teljesítését. A lisztet egy titkos helyen végtelenül nagy gonddal őriztük, nehogy bármi baja essék. Aprócska adagonként Goldkorn becsempészett annyi lisztet, amennyi elegendő volt annyi macesz sütéséhez, amelyből közel 100 embernek fejenként egy olajbogyónyi jutott. Ahogy közeledett a pészách, e csoport tagjainak életük kockáztatásával sikerült megsütni a maceszlapokat a C blokkban, a die Kleine Werkstaten-ben, ahol a kenyeret sütötték a gettócsaládoknak. A Werkstaten igazgatóinak segítségével a csoportnak sikerült 10 nap alatt, a háláchá szerint előkészített sütőben megsütnie az összes maceszt. Mindnyájuk közül Goldkorn volt a legboldogabb, mert neki jutott az a privilégium, hogy behozhatta a lisztet, s nem csak saját magának, de más zsidóknak is. Akkoriban tényleg óriási micva volt az, amit Goldkorn teljesített. Azzal, hogy ilyen sok ember számára biztosította a lehetőséget, hogy a háláchával összhangban tegyenek eleget a szabadságünnep ezen előírásának, reményt élesztett a többi zsidóban, hogy talán mégis életben maradnak, és német ellenségeik vereségét követően örömmel ülhetik meg újra ezt az ünnepet. Pészách előtt két nappal este Goldkorn hazatérőben volt a munkából. Feltartóztatta a német rendőrség és megmotozta. Egy kis zacskó lisztet találtak nála. Amikor a németek ráeszméltek, hogy valakinek volt mersze ellenszegülni a rendeletüknek – ugyanis szigorúan megparancsolták, hogy senki sem vihet be semmiféle élelmet a gettóba –, iszonyatosan megverték, de ami a legrosszabb, kitörték az összes fogát is. Goldkorn ennek ellenére a Teremtője iránti nagy-nagy szeretettel fogadta a szenvedéseket, tudván, hogy oly sok más zsidónak tette lehetővé egy értékes micva teljesítését. Ezt követően Goldkorn egy komoly problémával keresett meg. Miközben beszélt, könnyekben tört ki. „Így, hogy kiverték a fogaimat, hogy teljesíthetem az olajbogyónyi macesz elfogyasztásának micváját? Mivel chászid családból származom, ahol a szokás az, hogy pészáchkor sosem eszünk beáztatott (gebrokszt) maceszt, hogyan törhetném meg most ezt a szokást? Van-e számomra valamiféle mód arra, hogy teljesítsem a maceszevés micváját?” Válasz: Az a szokás, hogy a maceszt sosem áztatják be a hagyományos előírások szigorítása. A háláchá nem tiltja meg a macesz beáztatását. Engedélyeztem a kérdezőnek, hogy beáztassa vízbe a maceszt, annak ellenére, hogy olyan chászidok leszármazottja volt, akik között az volt szokásban, hogy nem esznek beáztatott maceszt pészáchkor – egyszerűen azon okból kifolyólag, mert más módon nem tudta volna teljesíteni a micvát, amelyért ráadásul az életét kockáztatta. De azért utasítottam, hogy folyamodjon engedélyért egy háromtagú bét dinhez, amely majd semmisnek nyilvánítja azt az őseitől ráhagyományozódott szokásban rejlő fogadalmat – amelyhez ő egész eddigi életében tartotta magát – hogy nem eszik beáztatott maceszt pészáchkor. Miután felállítottunk egy bét dint, amely semmisnek nyilvánította a „fogadalmát”, ő végre teljesíthette a micvát, és megevett egy olajbogyónyi maceszt, együtt a többiekkel, akik, hála neki, szintén teljesíthették ezt a micvát. Noha még mindig voltak fájdalmai, és tele volt szörnyű, a német vadállatok kegyetlen veréséből származó sebekkel, öröme határtalan volt, és telve volt hálával az Örökkévaló iránt, aki a maceszevés megtiszteltetésében részesítette őt.

 

28. Sózatlan hús és véres dög

Kérdés: 5702-ben (1942) a gettóraboknak sikerült szert tenniük egy tehénre, és levágni azt a háláchá előírásainak megfelelően. A sochét Reb Cvi Goldberg volt – Isten vegyen elégtételt a haláláért! –, aki a gettó előtt is sochét volt Kovnóban. Nem tudtuk, hogy az átkozott németeknek volt-e fogalmuk arról, hogy az állatot becsempészték a gettóba, és szándékosan nem vettek tudomást a dologról, vagy ténylegesen sikerült rászedni őket. Könnyen lehet, hogy azért nem vettek tudomást a dologról, hogy elhitessék a zsidókkal: még mindig van rá remény, hogy nyomorult életüket „normális” gettóstílusban folytathassák. Ezt a fajta megtévesztést már korábban más helyeken is alkalmazták, jóindulatot tettetve a zsidók iránt, hogy annál könnyebben lehessen később megsemmisíteni őket. Mivel a só szörnyen drága volt – szinte lehetetlenség volt sóhoz jutni, amivel a tórai előírások szerint a húst kell besózni –, a gettórabok közül többen is megkérdezték tőlem, van-e valami mód rá, hogy a húst besózás nélkül főzzék meg, másképp ugyanis nincs módjuk élvezni azt. A hús életfontosságú volt számukra, mert, mivel be voltak zárva a gettóba, más élelemhez, mint a németek által időről-időre szétosztott nyomorúságos élelmiszeradagokhoz, nem juthattak hozzá. Mivel a gettórabok közül sokan betegek vagy öregek és kórosan lesoványodottak voltak, ez most jó lehetőség volt számukra, hogy egy kis húslevessel új életre keltsék kiszáradt testüket. Éppen ezért nem volt megfelelő alternatíva számukra a hús roston való megsütése, mert ily módon nem frissíthették fel magukat erőt adó húslevessel. Ezért faggatóztak olyan kitartóan, nem volna-e mégis valami mód rá, hogy megfőzzék a húst. Az idő tájt egy másik probléma is felmerült a németek által negyedkilós fejadagokban kiosztott nem-kóser hússal kapcsolatban. Noha lehetetlenség volt nem megenni ezt a döghúst (nevélá), mert nélküle a gettórabok képtelenek lettek volna életben maradni, a Tórában mégiscsak az áll, hogy tilos vért enni. Mivel azonban szinte lehetetlenség volt sóhoz jutni, amivel a vért el lehetett volna távolítani a húsból, megkérdezték tőlem, van-e valami más mód arra, hogy a vér fogyasztásának tilalmát ne kelljen megszegni. Válasz: Utasítottam az embereket, hogy forraljanak vizet egy fazékban, majd egyszerre mindig csak egy kis darab húst tegyenek bele, hogy ily módon mindig legalább hatvanszor annyi folyadék legyen a fazékban, mint amennyi esetleg a húsból kifőhet. Megmondtam nekik, hogy minden negyed kiló húshoz használjanak legalább hatcsészényi vizet. Ezt mindazonáltal csak azoknak engedélyeztem, akik nem tudtak sóhoz hozzájutni. Azok számára, akiknek sikerült sót szerezni, nem engedélyeztem a fentebb ismertetett eljárást. Nekik kötelezővé tettem, hogy a tórai előírásoknak megfelelően besózzák a húst, ahogyan azt a zsidók mindig is – egyik nemzedék a másik után – tették. Csak ezt követően főzhették meg és fogyaszthatták el a húst. Ugyanez volt érvényes a németek által a gettóraboknak szétosztott hús fejadagokra is. Akik hozzá tudtak jutni sóhoz, azok számára nem volt megengedve, hogy ezt a nem-kóser húst úgy használják fel, hogy előtte nem sózták be. Noha komoly veszélyt jelentett az életükre nézve, ha nem ették meg ezt a húst, mégis meg kellett tenni mindent az e hús elfogyasztásában rejlő tilalmak megszegésének minimalizálására. Aki el tudta távolítani belőle a vért, annak ezt meg kellett tennie, ily módon kerülve el a vér fogyasztása súlyos tabujának megszegését. Nem foglalkoztam azzal, hogy esetleg lehet olyan ember, aki azt hiheti, hogy a besózás kóserré teszi a döghúst, mivel mindenki tudta, hogy a döghúst kizárólag a túlélés érdekében lehet elfogyasztani.

 

29. Egy elsőszülött fiú kiváltása az apa nevében

Kérdés: Amikor foglyok voltunk a kovnói gettóban, a közösség egyik tiszteletreméltó polgára 5702. tévét 25-én – 1942. január 14-én – szívbe markoló problémával keresett fel: Egyetlen leánya házasságon kívüli kapcsolatból teherbe esett, és fiúgyermeket szült. A csábító azonban eltűnt; könnyen lehetséges, hogy a németek kapták el. A férfi tudni akarta, hogyan rendelkezik a háláchá leánya elsőszülött fiának kiváltásáról: Bárki elvégezheti-e a kiváltási ceremóniát a távol lévő apa nevében? Számításba lehet-e venni azt, hogy amennyiben az apa jelen lenne, valószínűleg akkor sem váltaná ki a kisbabát, mert túlságosan kínos lenne számára elismerni, hogy ő az apa? A fiatal anya édesapja azt is tisztázni kívánta, hogy a kiváltást végző személy elmondhatja-e a Sehechejánu áldást, amelyet normális körülmények között az újszülött apja szokott elmondani a kiváltási ceremónián. Válasz: Mivel azoknak az embereknek a többségét, akiknek sikerült kiszöknie a gettóból, végül elfogták és meggyilkolták a németek, feltételeztük, hogy az apa halott. Ezért a fiú kiváltásának kötelezettsége a bét dinre, a helyi közösségi bírói testületre szállt. Még ha él is az apa, bármelyik másik zsidó megteheti, hogy kiváltsa a gyereket, ha hajlandó kifizetni az ilyenkor szokásos összeget, mivel azt feltételezzük, hogy az apa azt kívánja, hogy a fia kiváltassék. De, még ha jelen lenne is az apa, könnyen lehet, hogy nem lenne hajlandó kiváltani a gyermekét, a nyilvános megszégyenülést elkerülendő, mindazonáltal, ha valaki mégis elvégezné a kiváltást, ő bizonnyal örülne annak, hogy a fia kiváltatott. Ami pedig az áldást illeti, bárki végzi is el az apa helyett a kiváltást, csupán az Ál Pidjon Háben áldást kell elmondania; a Sehechejánut nem. Ha azonban lehetőség nyílik egy abban az évben még nem fogyasztott gyümölcs vagy egy új ruhadarab beszerzésére, ami ily módon lehetővé teszi a Sehechejánu áldás elmondását, akkor az áldásmondás, a fiú kiváltására is gondolva közben, elvégezhető.

 

30. Tóratanulás náci gyilkosokkal

Kérdés: 5702. ádár 1-én – 1942. február 18-án – a németek megparancsolták a gettó zsidóinak, hogy szolgáltassanak be nekik minden tulajdonukban lévő akár szent, akár világi témájú könyvet. A könyveket a központi könyvraktárba szándékoztak elszállítani, amely intézmény „a zsidó ügyek német szakértőjének”, a hírhedt zsidógyűlölőnek, Alfred Rosenbergnek az égisze alatt működött. Rosenberg munkatársai közül egy különmegbízottat, Dr. Benkhardot küldte el Kovnóba parancsát végrehajtani. Mivel én voltam a gettóraktár felelőse, Dr. Benkhard, együtt a gettó parancsnokával, Jordannal – töröltessék ki a neve! –, azt követelte tőlem, hogy mutassak nekik egy Talmudot, mert tudni kívánták, hogy mi áll benne. Rabbi Abraham Gersteintől – vegyen elégtételt érte az Örökkévaló! – pedig azt kérték, hogy olvassa fel és fordítsa le a Talmud általam odahozott kötetének az első oldalát, amely történetesen a Zeváchim traktátusból volt. Rabbi Gerstein megkérdezte tőlem, vajon megengedhető-e neki, hogy teljesítse a németek kérését, és Tórát tanítson nekik. Noha talán képes lett volna arra, hogy kimagyarázkodjon és elkerülje a parancs teljesítésének kötelezettségét, azért erre csak nagyon csekélyke esély volt. Válasz: A Midrás Échá Rábában (3:41) ezt olvassuk: Egy zsidó férfi elhaladt [a római császár] Hadrianus előtt, és üdvözölte őt. – Ki vagy te? – kérdezte a császár. – Egy zsidó. – Egy zsidó csak úgy el mer menni a császár előtt, és üdvözölni merészeli őt? Bitófára vele! Egy másik zsidó, miután tanúja volt a jelenetnek, már nem merte üdvözölni a császárt. Amikor ezt a császár észrevette, ráförmedt: – Micsoda?! Elhalad előtted a császár, és te nem üdvözlöd őt? Bitófára vele! Tanácsadói csodálkozva fordultak Hadrianushoz: – Nem értjük, mit csinálsz. Az egyiket, aki üdvözöl, megöleted, és a másikat, aki nem üdvözöl, szintén megöleted? – Arról próbáltok engem kioktatni, hogyan szabaduljak meg az ellenségeimtől? A gonosz németek, akárcsak Hadrianus, úgy bántak a szerencsétlen zsidókkal, ahogy nekik tetszett: Valahányszor kedvük támadt, lemészárolták őket, agyonlőtték, vagy éppen elevenen elégették őket. Ezért aztán fokozottan veszélyes volt bármely kívánságukat is elutasítani. A mi szituációnkban tehát megengedett volt az írott Tórára tanítani őket, ha erre kértek minket. Még akár a szóbeli Tórára is taníthattuk őket, amelyről pedig minden szaktekintély azt tartja, hogy az normális körülmények között nem tanítható nem zsidónak. Engem arra kértek a németek, hogy magyarázzam meg azokat a kézírásos széljegyzeteket, amelyekkel Rabbénu Jichák Elchánán Spector saját Talmud köteteinek margói voltak teleírva. Rabbi Spector az 1870-es évektől az 1890-es évekig volt Kovnó rabbija. Még arra is megkértek, hogy olvassak fel és magyarázzak el egy responsumot, amelyet ez a briliáns tanító és géniusz írt, és amely a Sász-jában a Zeváchim traktátussal volt egybekötve. Végül pedig azt kérték, hogy olvassak fel a raktárban található tóratekercsekből. A veszélyhelyzet miatt kénytelen voltam eleget tenni a kérésüknek.

 

31. A purimi étkezés micvájának teljesítése levessel

Kérdés: A gettó zsidói még a terror napjaiban is igyekeztek tartani a lelket magukban, különösen a zsidó ünnepek idején. 5702 purimján (1942. március 3-án) a zsidók éppen készülődtek az ünnep megtartására a háláchá előírásai szerint – már amennyire ezt a körülmények lehetővé tették. Azonban a németek gyilkos dühvel betörtek a gettóba, rikácsolva és ordítozva, hogy ők majd gondoskodnak róla, hogy ez a zsidó ünnepnap a gyász és a gyötrelem napjává változzék át. Rendszerint napi ezer gettólakót vittek el kényszermunkára különböző helyszínekre, a többségüket mindig a Kovnó melletti repülőtérre, ahol a munka jóval vesződségesebb volt, és a munkásokat sokkal többet zaklatták és heccelték a munkafelügyelők, mint máshol. Amint az ezer munkás kora hajnalban elhagyta a gettót, a többi gettólakó minden egyes óra elteltével könnyebben lélegzett. Mihelyt a németek feltöltötték rabszolgamunkás-kvótájukat, a gettóban maradtak rendszerint kiengedtek kissé. Ezen a purimon azonban a zsidók reménye, hogy egy kis ünnepi hangulatban lehet részük, szilánkokra törött, amikor a németek, mintegy három órával azt követően, hogy a kényszermunkásokat elvitték a munkába, betörtek a gettóba, rikácsoltak és ordítoztak, elkezdték összefogdosni a zsidókat az utcákról, a házakból, s közben ütötték-verték és gyalázták őket. A gettóban maradt összes többi rabot elvitték valamifajta rabszolgamunkára, hogy szándékosan tönkretegyék a purimi ünnepi hangulatot, és hogy újra bebizonyítsák, hogy a zsidók számára nincs remény. Engem is elvittek az átkozott gonosztevők többi testvéremmel együtt, és késő éjjelig dolgoztattak. Napszállta felé, amikor kaptunk néhány percnyi szünetet, hogy együnk, azt reméltük, hogy teljesíthetjük a purimi étkezés micváját. Döbbenten tapasztaltuk, hogy csupán egy csajka jusznek-et, fekete lócsontleves kaptunk, de hozzá kenyeret egy morzsányit sem. Rabtársaim megkérdezték tőlem, hogy ezzel a kenyér nélkül elfogyasztott fekete levessel teljesíthető-e valami módon az ünnepi purimi étkezés micvája. Mert mi végtére is azt akartuk, hogy a purimról való ünnepi hangulatú megemlékezéssel borsot törjünk a német gonosztevők orra alá, akik szándékosan azon voltak, hogy tönkretegyék a mi örömünket. Válasz: Azt feleltem rabtársaimnak, hogy ezzel a fekete levessel is teljesíthetik a purimi ünnepi étkezés micváját. Még azok szerint a háláchikus szaktekintélyek szerint is, akik azt tartják, hogy a purimi étkezéskor kenyeret is kell enni, ez csak ott követelhető meg, ahol van kenyér, ám ahol lehetetlenség kenyérhez jutni, ott – e szaktekintélyek véleménye szerint – a követelmény kenyér nélkül is kielégíthető. Amikor ezt kifejtettem zsidó testvéreimnek, felragyogott a tekintetük, mivel ily módon lehetőségük nyílt arra, hogy teljesítsék, akárcsak a múltban mindig, a purimi ünnepi étkezés rabbinikus parancsolatát. Szívük megtelt reménnyel, hogy végül tanúi lehetnek majd gonosz elnyomóik bukásának.

 

32. Az összezúzott heréjű kohén

Kérdés: 5702-ben (1942) kérdéssel fordult hozzám Reb Jechiél ben Májer Hákohén, aki a korábban a szlobodkai Abba Jechezkél Kloiz-ba járt imádkozni: Az ellenség megtiltotta a zsidó munkásoknak, hogy a kényszermunkából a gettóba visszatérve bármiféle ételt hozzanak be abból, amit aznap soványka fejadagjukból megspóroltak. Az ok, amely e tébolyult rendelkezés mögött rejlett nem csupán az volt, hogy ily módon meggátolják a rabszolgamunkásokat abban, hogy saját fejadagjuk egy részét megspórolva családtagjaik – feleségük, gyermekeik – táplálásához járuljanak hozzá, de egyben az is, hogy még hevesebb gyötrelmet okozzanak ezeknek a kétségbeesett embernek azáltal, hogy végig kell nézniük családjaik lassú éhhalálát. Az egyik mártír, nem tudván tovább elviselni gyermekei kínlódását, egy darabka kenyeret combjai közé rejtett, remélve, hogy ki tudja játszani az átkozott ellenség éberségét. De rajtavesztett, mert a németek levetkőztették, szétszaggatták a ruháit, és alaposan megmotozták. Amikor megtalálták ezt a darabka száraz kenyeret a heréi mellett, addig ütötték, rugdalták, amíg össze nem zúzták a heréit. Miután már valamelyest alábbhagytak a fájdalmai, ez a szegény zsidó kiöntötte nekem a szívét: „A gonosztevők elérték, hogy soha többé ne élhessek együtt a feleségemmel, és tudom, ha életben maradok, akkor sem lehet már több gyermekem. Ha nem maradok életben, ha a németek lemészárolnak, bízom az Örökkévalóban, hogy végül a mészárosok is lemészároltatnak. Közben pedig imádkozom, ahogy mindig is imádkoztam. De van egy probléma. Mivel kohén vagyok, mindig is elsőnek hívtak fel a Tórából olvasni, most viszont amiatt, amit a németek tettek velem, fogyatékos lettem, s így tilos elsőként olvasnom. A háláchá szerint van-e rá mód, hogy mégis kohénként kapjak aliját?” Válasz: A Tóra megtiltja, hogy egy férfi, akinek összeroncsolták a heréit, továbbra is együtt éljen a feleségével. Azonban minden egyéb szempontból teljes értékű zsidónak tekintendő. Ha születése szerint kohén, minden szempontból kohén is marad. Mivel ezt az embert mindig is az első alijához hívták fel, az embereknek, akik azt látják, hogy máskor hívják fel, szöget ütne a fejébe, hogy vajon mi történhetett. Hát nem szenvedett már így is eleget ez az ember a német csizmáktól? Vajon arra kellene most kényszeríteni őt, hogy nyilvánosan felfedje szégyenét? Úgy rendelkeztem tehát, hogy tilos további szenvedést okozni neki, semmiféle további korlátozás vagy nélkülözés nem érheti. Ez a boldogtalan lélek, miután tudattam vele, hogyan rendelkezik a háláchá, azt mondta: „Rebbe, maga most új életre keltett engem! Köszönöm, hogy új életet és új reményt helyezett belém, mind ebben, mind pedig a következő világban azáltal, hogy nem fosztott meg kohén szentségemtől, és nem hagyta, hogy folt essék Árontól származtatott eredetemen. És amiképpen maga megvigasztalt engem, úgy vigasztalja és áldja meg magát is az Örökkévaló!”

 

33. Saját élet megmentése keresztlevéllel

Kérdés: 5702. niszán 1-én – 1942. március 19-én – azt a kérdést tették fel nekem, hogy vajon vásárolhat-e magának valaki keresztlevelet, amely lehetővé tenné számára, hogy – amennyiben sikerül kiszöknie az erdőbe – csatlakozzék a partizánokhoz. Válasz: A keresztlevélnek egyetlen jelentése van csupán, mégpedig az, hogy tulajdonosa – Isten ments! – elhagyta Teremtőjét és megtagadta népét; a népet, amelyet Isten kincsként választott magának. Minden zsidó számára teljességgel tilos ilyen dokumentumot felhasználni, még akkor is, ha teljes szívvel és meggyőződéssel hisz Izrael Szirtjében és Megváltójában. Minden zsidónak kötelessége megszentelni Isten Nevét. Arra jutottam tehát, hogy semmilyen módon nem megengedett a keresztlevél felhasználása, még akkor sem, ha valaki az életét reméli megmenteni általa.

 

34. Olyan cháméc, amelyet nem lehet eladni pészách előtt

Kérdés: Az 5702. esztendő (1942) pészáchja felé közeledvén tanulmányozni kezdtük a pészáchra vonatkozó törvényeket, ahogyan azt annak előtte mindig is tettük. Egyike voltam azoknak a zsidóknak, akiket gettóba zárt egy nép, amely kielégíthetetlen vérszomjjal ontotta a zsidó vért, és egyetlen zsidónak sem engedélyezte, hogy rendes temetésben részesüljön. Gapinovics bét hámidrásában, a Vitena utca 15-ben, egy közös tanuláson azt kérdezték tőlem a gettó lakói, hogyan járjanak el annak a chámécnak az eladásával, amelyet hihetetlen áldozatok árán sikerült elrejteniük, hogy csillapítani tudják valamelyest gyermekeik éhségét. Két probléma merült fel. Az egyik: Mivel szinte egyetlen nem-zsidó sem élt a gettó falain belül, így szinte senki sem akadt, akinek el lehetett volna adni a chámécot. De, még ha találtak volna is nem-zsidót a gettóban, lehetetlenség lett volna eladni neki a chámécot, mert számolni kellett a veszéllyel, hogy ez az illető elárulja a zsidókat, és jelentést tesz az élelemről a németeknek. A németek, ha tudomást szereznek a dologról, bizonyosan büntetést rónak ki az étel birtoklásának szörnyűséges „bűne” miatt. A másik: Ha nem adják el a chámécot, van-e rá mód, hogy azt meg lehessen enni pészách után anélkül, hogy ezzel áthágnák a pészách alatt zsidó által birtokolt cháméc elfogyasztására vonatkozó tilalmat? Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy a bölcsek eladatlan chámécra vonatkozó tiltása nem alkalmazható a gettó körülményei között, hiszen ez idő tájt lehetetlenség volt eladni a chámécot. Azt mondtam nekik, hogy bárki, aki chámécot birtokol, járuljon egy három férfiből álló bét din elé – a zsidó vallási törvényeknek megfelelően –, és jelentse ki, hogy a chámécra vonatkozó birtokosi viszonyát mostantól semmisnek tekinti. A volt tulajdonos ezt követően rejtse el a chámécot az ünnep idejére. A pészách elmúltával engedélyezett ennek a chámécnak az elfogyasztása.

 

35. A széder esti négy pohár bor micvájának teljesítése a gettóban

Kérdés: Ezekben a gonosz erők és pusztulás uralta napokban, amikor a legkülönfélébb lelki és testi gyötrelmeket kellett elszenvednünk a németektől, mindnyájan tudtuk, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk bátorságunk és lelkierőnk megőrzésére, sosem szabad odáig jutnunk, hogy feladjuk, hogy eluralkodjon rajtunk az apátia. Ezért tettünk meg mindent őseink hitének megőrzéséért, vallási előírásainak betartásáért a testre és lélekre leselkedő veszélyek ellenére is. Tudtuk, hogy a szentség szelleme a lelki stabilitás garanciája az ellenséggel szemben. Miközben a pészáchot megelőző időszakban annak törvényeit tanultuk Tiferet Báchurim-os (a gettó fiataljai számára létesített oktatási, nevelési hálózatunk) diákjaimmal, feltették nekem a kérdést, miképpen teljesíthetnék a széder-esti négy pohár bor elfogyasztásának rabbinikus parancsolatát, amikor a gettóban nem is lehet borhoz jutni. Az éhség napról napra egyre hatalmasabb méreteket öltött a gettóban. A vízen kívül egyedül a szacharinnal édesített tea jöhetett innivalóként szóba. De még ehhez is csak komoly nehézségek árán lehetett hozzájutni. Megkérdezték tőlem, hogy vajon teljesíthető-e a parancsolat négy csésze ilyen szacharinnal édesített tea elfogyasztásával. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy mivel a gettóban az édesített tea közkedvelt italnak számít, teljesíthető vele a négy pohár. Áldásként természetesen a Sehákolt kell rá elmondani, de van még egy különbség a bor és a tea használata között. Rendes körülmények között minden egyes pohár borra áldást mond az ember; de amikor más folyadékot használnak, nem kell minden egyes pohárra külön áldást mondani, elég a négy közül a legelsőre – a kidus pohárra –, majd a harmadikra, az étkezést követő birkát hámázon után elfogyasztott pohárra elmondani. Annak érdekében, hogy reményt keltsenek a többi zsidóban, hogy a szabadulás már nincs messze, és hogy teljesíthessék a háláchikus követelményt, diákjaim a lehető legtöbb ember számára igyekeztek teát szerezni. Azoknak, akik nem jutottak hozzá ehhez a teához, maceszre – ha sikerült hozzájutniuk – kellett elmondaniuk a kidust. Mivel a kidusuk részeként el kellett mondaniuk a hámoci áldást a maceszre, ezért nem kellett boré pri háádámá-t mondaniuk a széder-est kárpász (a gettóban krumpli vagy hagyma) zöldségének elfogyasztásakor. Mivel az étkezés rendesen mindkettőt (a krumplit és a hagymát is) tartalmazta, nem volt szükség külön áldást mondani rájuk, miután az ember a hámoci áldást egyszer már elmondta.

 

36. Pészách a gettóban

Kérdés: A pészách közeledtével számos probléma merült fel a gettóban a cháméccel (kovászos, kelesztett élelmiszer) kapcsolatban. Ez idő tájt az éhség napról napra nőtt, és az ember még egy olajbogyónyi mennyiségű maceszt sem talált, amit a pészách első estéjének micvájaként elfogyaszthatott volna. Két probléma merült fel ezzel kapcsolatban:

  1. A gettó élelmiszer-fejadagjának részét képező fekete bab fogyasztható-e pészáchkor?
  2. Egyeseknek sikerült piszkos krumplihéjat találniuk a munkahelyükön. Ezt a krumplihéjat porrá akarták törni, a port összekeverni egy kevéske liszttel, amihez valahogy hozzá tudtak jutni, majd ebből akartak maceszt sütni pészáchra. Ez a keverék rendesen engedélyezett, mivel a zöldség- és gyümölcslevek nem kelesztő anyagok. A krumplihéjakról azonban megőrlésük előtt mindenképpen le kell dörzsölni a koszt. Vízzel való lemosásuk következményeképpen viszont víz, azaz egy kelesztő anyag kerülne a keverékbe. Van-e lehetőség a krumplihéj felhasználására?

Válasz: Amilyen szörnyűséges körülmények között kényszerültek élni a zsidók a gettóban, nem is volt kérdéses, hogy lehetett babot enni pészáchkor, azzal a feltétellel, hogy akinek módja van rá rögtön forrásban lévő vízbe helyezze a babszemeket. Akinek azonban nem volt módja forrásban lévő vízben megfőzni a babot, ehette azt bármilyen módon elkészítve. Ami pedig a koszos krumplihéjat illeti, a nagyszerű bölcs, Rabbi Avrohom Dovber Kahana-Shapira úgy rendelkezett, hogy a koszt ruha- vagy rongydarabbal kell ledörgölni róla. Semmilyen körülmények között sem szabad vízzel lemosni, mivel a víz liszttel összekeverve kelesztő anyagként viselkedhet. Miután a héjat ruha- vagy rongydarabbal megtisztították, az porítható, és némi liszttel összekeverhető, majd a keverék megsüthető – akár a pészách bejövetelét követően is. A sütést megelőzően a maceszlapokat villával meg kell szurkálni, hogy ne hólyagosodjanak fel. A bölcs, nyugodjék békében, utasítást adott a módszer nyilvánosságra hozatalára és terjesztésére, nehogy valaki véletlenül másképpen járjon el.

 

37. Fogamzásgátló eszközök a gettóban

Kérdés: Elgyötörten attól a tenger szenvedéstől, amit a németek mértek ránk, papírra vetettem egy részét az átélt borzalmaknak, hogy az eljövendő nemzedékek is tudják, mit tettek velünk ezek az istentelen gonosztevők. Sötétbe borították körülöttünk a világot, ránk zárták a gettó kapuit, és naponta hoztak újabb és egyre bizarrabb rendeleteket, melyeknek egyetlen célja az volt, hogy megsemmisítsenek minket, és kitöröljék a világból még a szót is, hogy „zsidó”. 5702 ijár 20-án – 1942. május 7-én – a németek hoztak egy rendeletet, miszerint minden zsidó nőt, akiről kiderül, hogy állapotos, azonnal megölnek. Többen azzal a kérdéssel fordultak hozzám, hogy vajon a gettóbeli zsidó nők használhatnának-e fogamzásgátló eszközöket, hogy elkerüljék a terhességet, és a halál ezzel együtt járó kockázatát. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy mivel a nők élete abszolút veszélyben forog, amennyiben a németek teherbe esve találják őket, használhatnak fogamzásgátló eszközöket.

 

38. Császármetszés elvégzése egy halott nőn

Kérdés: Miután érvénybe lépett ez a rendelet a terhességről, újabb problémák merültek fel. Épp a rendelet érvénybe léptének napján egy állapotos zsidó nő haladt el a kórház előtt. Egy német észrevette a nő kidudorodó hasát, és lelőtte őt, amiért megsértette a szaporodást tiltó német rendeletet. A pisztolygolyó egyenesen a szívébe fúródott, így a nő azonnal meghalt. Az arra járók azonnal becipelték őt a kórház épületébe, arra gondolván, hogy talán még van esély vagy az ő, vagy a kisbaba életének megmentésére. Mivel az asszony szemmel láthatólag terhességének utolsó heteiben volt, gyorsan szülészért küldtek. Ő azt mondta, hogy amennyiben azonnal elvégzik az operációt, a magzat élete esetleg megmenthető. Mivel én magam szemtanúja voltam ennek a megdöbbentő gyilkosságnak, és a kórházban is jelen voltam, megkérdezték tőlem, hogy a háláchá szerint megengedhető-e ebben az esetben a császármetszés elvégzése. Mivel senki sem tudhatja biztosan, hogy a magzat életben van-e még, tudni szeretnék, van-e valamiféle háláchikus aggály a halott anya megszentségtelenítését illetően? Ráadásul, abban a roppant csekély valószínűségű esetben, ha az anya még mindig életben van, hasának felnyitása bizonyosan megölné őt. Válasz: Számomra nyilvánvaló volt, hogy amikor egy orvos, aki érti a hivatását, operálni rohan percekkel az anya halálát követően, kijelentvén, hogy a magzat megmenthető, akkor hallgatni kell rá, mert abban a pillanatban egy magzat életének a megmentéséről van szó. Ahol életmentésről van szó, ott nem foglalkozunk azzal, hogy vajon megszentségtelenítünk-e egy holttestet. Ebben az esetben az anya végtelenül boldog lenne, ha testének megszentségtelenítése árán újszülöttje életben maradna. Ezért hát úgy döntöttem, hogy az operációt, amilyen gyorsan csak lehet, el kell végezni. Ahogy a Talmudban áll: „Aki akár egyetlen zsidó életet is megment, az olyan, mintha egy egész világot mentett volna meg.” A magzat csodálatos mód életben volt. Reményeink azonban legnagyobb bánatunkra hamarosan meghiúsultak. A kegyetlen gyilkosok – mint minden másban, úgy az élők és halottak nyilvántartásában is oly jellemző eszelős német akkurátussággal járva el – hamarosan bejöttek a kórházba, hogy feljegyezzék a meggyilkolt nő nevét a halottakat regisztráló könyvükbe. Amikor látták az életben maradt újszülöttet, gyilkos dühre gerjedtek. Az egyik német megragadta a csecsemőt, és széttörte a koponyáját a kórházi szoba falán. Jaj a szemeknek, amelyeknek látniuk kellett ezt! Száradjon ez a tett a kegyetlen gyilkosok lelkén, a gyerekeik lelkén, és gyerekeik gyerekeinek lelkén! Lakoljanak meg mindazért, amit velünk cselekedtek!

 

39. Egy férfi, akit a németek süketnémává vertek

Kérdés: A német megszállás alatt a zsidók csupán rabszolgák voltak. Gyermekeinket elvették tőlünk és meggyilkolták, kegyetlenül összetörve a szívünket. Mindenünket, amink csak volt, ellopta tőlünk egy cinikus nép, amely gyűlölte az öregeket, és nem könyörült a fiatalokon. Nyakunkat acéljáromba fogták. A föld, amit fel kellett ásnunk, olyan kemény volt akár a szikla. Szolgáltuk az ellenséget éhségben, szomjúságban, hidegben és mocsokban. Elnyomtak és kiraboltak, magunkra hagyott minket a világ. És az étel – amely a különbséget jelentette élet és halál között – olyasvalami volt, amiért naponta meg kellett küzdenünk. Csak annyi ételt kaptunk, ami arra volt elég, hogy egy újabb napi rabszolgamunka erejéig életben tartson minket. De a kisebb napi kegyetlenkedéseken túl még egy külön rendeletet is kibocsátottak, mely megtiltotta számunkra, hogy akár egy pillanatra is otthagyjuk a munkahelyünket, nehogy lehetőségünk nyíljék a szemétdombokon ételmaradékok után kutatni. Az 5702. évben (1942) megkeresett engem Reb Mose ben Árje, aki abban a bét hámidrásban imádkozott, ahol én tanítottam és imádkoztam, a szlobodkai Abba Jechezkél Kloiz-ban. Reb Mosét olyan kegyetlenül megverték, hogy elvesztette a beszéd- és a hallásképességét. Noha a vadállatok összetörték a csontjait, összezúzták a testét, és addig verték, míg elveszítette az eszméletét, az értelme sértetlen maradt. Bár teljesen megsüketült, és beszélni sem volt képes, írásban azért még tudott kommunikálni. Írásban kifejezte fájdalmát az őt ért kegyetlenség miatt, amely azért sújtotta, mert megszegte a németek rendeletét, amikor elhagyta munkavégzése helyét. Nem volt képes tovább nézni zsidó testvéreinek éhezését, azt, ahogyan húsuk a hosszúra nyúló éhezéstől megfeketedik és összeaszódik. Az ebben rejlő veszély ellenére otthagyta munkahelyét, és bement a földekre a burgonya-betakarítás idején, hogy némi zöldséget gyűjtsön éhező rabtársai megsegítésére. De rajtakapták e „bűncselekmény” elkövetésén, és figyelmeztetésül más éhező „bűnözők” számára, olyan kegyetlenül megverték, hogy megsüketült és megnémult. És noha fokozatosan megtanulta, miképpen éljen a totális csendnek ennek merőben szokatlan világában, mélységesen felkavarta annak tudata, hogy többé nem lesz képes fennhangon imádkozni. Ráadásul, mivel nem volt képes saját hangján elmondani Istenre az áldást, aggódott, hogy többé nem hívják fel a Tórához. És mivel valakit az ő fogyatékosságaival nem lehetett beleszámítani a minjánba, azért is aggódott, hogy ettől fogva nem lehet majd egy a minjánhoz minimálisan szükséges tíz férfi közül. Azt kérte, találjak háláchikus megoldást, amely lehetővé tenné számára, hogy beszámítsák a minjánba, és ami még ennél is fontosabb, háláchikus megoldást, amely lehetővé tenné, hogy felhívják a Tórához. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy természetesen továbbra is be lehet őt számítani a minjánba. Ám beszámítani őt a Tórához felhívandó előírt számú férfi közé lehetetlennek tűnt. Megtört lelkét felderítendő, azt javasoltam, hogy valakivel együtt menjen fel a Tórához, s míg az olvasó elmondja az áldásokat, ő koncentráljon erősen minden egyes szóra. Amikor elolvasta a döntésemet, felragyogott a szeme, és azt írta: „Rabbi, maga új életet adott nekem! Isten vigasztalja meg magát, és adjon magának hosszú életet!”

 

40. A Náchém elmondása a tisá beávot követő étkezés utáni áldásokban

Kérdés: Mint ahogy azt korábban többször is említettük, a németek által hozott rendelkezések között szerepelt az is, hogy a gettónak minden nap és minden éjjel egy meghatározott számú rabszolgamunkást kellett a németek rendelkezésére bocsátania. Az 5702-ik év tisá beávjának előestéjén – 1942. július 22-én – összegyűltünk a Nahumovics család otthonában, a Vitena utca 7-ben, hogy máárivot imádkozzunk az Échá tekercsének felolvasása és a lerombolt Szentély megsiratása előtt. Ez alkalommal azonban nem csupán a Szentélyt sirattuk, de sirattuk Litvánia szent zsidóit, Tóra-géniuszait, egyszerű és tiszta zsidóit, akiket mind lemészároltak. Ne feledkezzék meg róluk Isten, ahogy a többi igazról sem, amikor elégtételt vesz mártírhalált halt szolgáinak kiontott véréért! A Kinot, a tisá beáv-i imádságok kellős közepén berontottak a lakásba a németek és rémisztően kiáltozva megragadták az egybegyűlteket, és elhajszoltak minket kényszermunkára, sűrű szitkok között szemünkre hányva, hogy az Arbeitsamt (Munkahivatal) nem állított elő elég zsidót az éjjeli műszakhoz. Amikor rájöttek, hogy az összegyűlt zsidók a zsidó pusztulást siratták, káromolni kezdték Istent és gúnyolni a zsidókat: „Mit sírtok? Miben reménykedtek? Számotokra már nincs semmi remény! Sosem szabadultok ki a kezünk közül!” Ütlegelni kezdtek, majd kikergettek az utcára, és mindnyájunkat, fiatalokat és öregeket, kivittek a repülőtérre. A repülőtéren aztán egész éjjel megerőltető munkát végeztettek velünk, s közben egyetlen percnyi pihenőt sem engedélyeztek számunkra. Magunkban persze mindnyájan tovább sirattuk a zsidó népet, amelyet ilyen kérlelhetetlen ellenség igázott le. Olyan nehéz volt a munka, hogy csak abban reménykedtünk, hogy hajnalban majd levált minket a nappali műszak. Ám reményeink meghiúsultak, amikor nem engedtek vissza a gettóba, hanem arra kényszeríttettek, hogy az egész másnapot is végigrobotoljuk. Azokat, akik nem voltak elég erősek, szörnyűségesen kegyetlen verésben részesítették a németek. Egész álló nap, az éjszaka leszálltáig dolgoztattak minket egyetlen percnyi pihenő nélkül. A nap előrehaladtával egyre több zsidó eszméletét vesztve rogyott a földre, a német munkafelügyelőktől elszenvedett durva ütlegek sem tudták talpra állítani és további munkára ösztökélni őket. Persze a szakadatlan munka és az ütlegek lehetetlenné tették a tisá beáv-i böjtöt. Így, amikor a németek kiosztották a kis darabka kenyereket és a jusznek-et, azaz a fekete levest, gondom volt rá, hogy mindenki egyen, függetlenül attól, hogy aznap böjtölni kellett volna. Ekkor megkérdezték tőlem, hogy el kell-e mondani a Náchém imádságot az étkezés utáni Birkát hámázon áldások elmondásakor. Válasz: Mivel a legtöbb kodifikátor egyetért abban, hogy a Náchém-ot el kell mondani minden tisá beáv-i étkezést követően, úgy rendelkeztem, hogy a rabszolgamunkásoknak el kell mondani a Náchém-ot, miután elmondták az étkezés utáni áldásokat.

 

41. Amikor valaki veszélyezteti az életét, hogy Tórát tanuljon vagy imádkozzon

Kérdés: 5702. elul 13-án – 1942. augusztus 26-án – a németek kiadtak egy rendeletet, amelyben megtiltották a gettó zsidóinak, hogy zsinagógákban vagy tanházakban összegyűljenek. A megtört szívű és a gyötrelmes rabszolgamunkától megrokkant testű gettólakók, amikor meghatározott időpontokban összegyűltek a zsinagógákban Tórát tanulni legalább részben, és ideiglenesen megfeledkezhettek szenvedéseikről. A hozzájuk hasonlóan gyötrelmes rabszolgamunkát végző rabbik bátorító szavait hallgatva csöppnyi remény éledt bennük, hogy a zsidóság Szentje végül bosszút áll majd szolgái kiontott véréért. A német rendelet ellenére tovább tanítottam az Abba Jechezkél Kloiz néven ismert szlobodkai bét hámidrásban. Amikor a németek börtönné alakították át ezt a tanházat, csoportommal továbbköltöztünk a Hálvoját Hámét Kloiz-ba, majd a Gapinovics házában működő zsinagógába, a Vitena utcába, s legvégül a Chájim Sáfir zsinagógába, a Vorena utcába, az Eltestenrat melletti épületbe. Minden szabadidőmet a Tiferet Báchurimnak (a gettó fiataljai számára létesített oktatási, nevelési hálózatunk) naponta adott óráknak szenteltem. A fentebb említett zsinagógák mindegyikében bátorítani igyekeztem a megtört lelkű zsidókat. Újra és újra emlékeztettem őket, hogy amiképpen áldanunk kell Istent a jóért, amiben részesít minket, ugyanúgy áldanunk kell Őt a rosszért is, amelyet ránk szabadít. Ahelyett, hogy átadjuk magunkat a kétségbeesésnek, várnunk kell türelmesen Isten segítségét, mert Isten jó azokhoz, akik keresik Őt, és várnak Rá. A németek – egyik gazemberséget a másik után fundálva ki – pontosan tudták, hogy ez a zsinagógai remény- és vigaszforrás sok zsidónak bátorságot és erőt adott megpróbáltatásaik elviseléséhez. Nem jött tehát teljesen váratlanul, amikor a németek elrendelték, hogy halálbüntetés terhe mellett tilos a nyilvános imádkozás és tóratanulás. Reb Naftali Weintraub, a Gapinovics Súl gábéja – Isten vegyen elégtételt érte! – azt kérdezte tőlem, hogy vajon a tórai törvény kötelezi-e őt arra, hogy kockáztassa az életét azáltal, hogy naponta a minjánjával együtt imádkozik és Tórát tanul? Válasz: Nem volt szívem úgy rendelkezni, hogy minden zsidónak kötelessége kockára tenni az életét azért, hogy Tórát tanuljon vagy minjánban imádkozzon. Csak keveseknek van meg az a szent gondolkodásmódja, amely Dánielnek vagy bajtársainak, Chánánjának, Misáélnek és Ázárjának a szellemi szintjére lett volna képes emelni őket, akik az életüket tették kockára Isten Nevének megszenteléséért, még akkor is, amikor ez nem is lett volna kötelességük. Másrészről viszont hogyan tilthattam volna meg bárkinek is, hogy kockára tegye az életét? Minden zsidónak a legmagasabb magasságokból származó szent lelke van, és a háláchá szerint minden egyes egyénnek magába kell néznie, és meg kell vizsgálnia, mekkora benne a szeretet és a tisztelet Isten iránt, hogy ennek alapján meghatározhassa, milyen szinten kívánja és képes szolgálni Istent, és ebből következően joga, vagy kötelessége-e, hogy áldozatokat hozzon. Az Igazság és Irgalom Ura minden kétséget kizáróan utat mutat mindenkinek, hogy hogyan cselekedjen a lehető legnagyobb érzékenységgel. Isten szent gyermekei most is úgy cselekedtek, ahogy korábban mindig: továbbra is együtt tanultak és imádkoztak zsidó testvéreikkel, még életük kockáztatása árán is. A zsidók még 5703 ros hásánájának napjaiban – 1942. szeptember 12-én és 13-án – sem féltek attól, hogy a németek meghallhatják az ima során erőteljesen megfújt sófárjaik hangját. Nem csupán a vallásos zsidók gyűltek össze az ünnepre berendezett számos kis imaházban, de még a gettókórházban dolgozó orvosok – akik az idők során szinte teljesen asszimilálódtak a helyi kultúrához – is szembeszálltak a német rendelettel, és életüket kockáztatták, hogy részt vegyenek a nyilvános és közös imában. A rendeletek ellenére én magam is folytattam napi rendszerességgel megtartott óráimat. Amikor a Tiferet Báchurim-os diákjaim rendbe hozták Singer úr Kaklo utca 8. szám alatt álló épületét, építettek egy elektromos árammal felszerelt búvóhelyet is. Amikor befejezték a munkát, még egy felszentelési ünnepséget is tartottak. Tóratanulásunkat és imáinkat Isten, úgy tűnik, kegyesen fogadta, és abban a kiváltságban részesültünk, hogy túléltük az ellenség elpusztításunkra törekvő próbálkozásait.

 

42. Abortusz a gettóban

Kérdés: 5702. áv 27-én – 1942. augusztus 28-án – azt kérdezték tőlem, hogy vajon az egyik gettóbeli nő, aki teherbe esett, elvetetheti-e a magzatát a német rendelet miatt, amely halállal fenyeget minden olyan nőt, akiről kiderül, hogy állapotos. Válasz: Ebben a helyzetben, amikor nyilvánvaló volt, hogy amennyiben a németek felfedezik a terhességét, sem az asszony, sem a magzat nem maradna életben, úgy rendelkeztem, hogy az asszony életének megmentése érdekében engedélyezett a magzat művi abortusza.

 

43. Kasztrált férfi, mint kántor

Kérdés: Mintegy két héttel az 5703. (1942) év ros hásánája előtt, amikor a kovnói gettó zsidó rabjai már tervezgették, hogyan fognak sófárt fújni, és együtt imádkozni az Örökkévalóhoz irgalomért és megváltásért, a németek rendeletet hoztak, amely halálbüntetés terhe mellett megtiltott a zsidóknak mindenfajta nyilvános összejövetelt. A veszély ellenére számos minján szerveződött gettószerte. Olyanok is, akik soha korábban nem imádkoztak, most csatlakoztak az imádkozókhoz. Még Dr. Zakharin, egy asszimiláció-párti orvos is szervezett egy minjánt a kórházban ros hásánára és jom kipurra. Ekkortájt merült fel a következő probléma: Kiderült, hogy a brutális németek kasztrálták azt a férfit, akit a kórházban kiválasztottak a Legszentebb Napok előimádkozójául. Egy gyönyörű hangú zsidó férfi volt, akinek vallásossága és makulátlan jelleme tökéletesen megfelelt az ilyen áhítattal teli napokra kijelölhető előimádkozókra vonatkozó háláchikus követelményeknek. Vajon ez a testi fogyatékossága alkalmatlanná tette-e őt arra, hogy az imádkozókat vezesse ezeken a Legszentebb Napokon? Válasz: Számos oka volt annak, hogy úgy rendelkeztem, betöltheti az előimádkozó szerepét: Először is azért, mert a fogyatékossága nem volt látható; másodszor, mert a zsidók nagyon ragaszkodtak hozzá; s végül azért, mert ez a beosztása csupán alkalmi s nem tartós jellegű volt. Én magam is csatlakoztam az orvosok és ápolók minjánjához, akik hihetetlen odaadással imádkoztak, fittyet hányva a német rendeletnek.

 

44. Hamvasztás, a nem-zsidók közé való temetés elkerülésére

Kérdés: A keserű 5702. (1942) év folyamán barátom, Reb Mordecháj Yaffe – Isten vegyen elégtételt érte! –nyugtalanító problémával keresett fel engem. Levelet kapott egy korábban Belgiumba szökött rokonától, aki ott keresztényként menedéket talált egy faluban. Ezt az embert a szenvedései már a sír szélére sodorták. Szörnyen felkavarta a gondolat, hogy ha meghal, a szomszédjai nem-zsidók közé fogják eltemetni őt. Hogyan lelhetne nyugtot a teste egy nem-zsidó temetőben? Ezért hát levelet írt Reb Mordechájnak, hogy kiderítse, vajon a háláchá engedélyezi-e, hogy a testét a halála után elhamvasszák, s így elkerülhesse, hogy nem-zsidó temetésben részesüljön. Mivel a hamvasztás arrafelé meglehetősen divatba jött az utóbbi időben, nem kétséges, hogy a szomszédjai tiszteletben tartanák ezt az utolsó kívánságát. Válasz: A Tóra megköveteli a halottak eltemetését, de ezt a kötelezettséget az elhunyt rokonainak kell teljesíteniük. Mielőtt valaki meghalna, nem szabad semmi olyasmit cselekednie, amivel lehetetlenné tenné eltemetését, vagyis például nem szabad földi maradványainak elhamvasztását kérnie. Amennyiben ilyesmit tesz, azzal felmérhetetlen szenvedést okoz a lelkének a túlvilágon, mert lehetetlenné tette egy tórai parancsolat teljesítését. A hamvasztás semmilyen körülmények között sem engedhető meg, még akkor sem, ha a hamvakat utána eltemetik, ugyanis a hamvasztás aktusa a holttest megszentségtelenítését jelenti. Ráadásul a hamvasztás megfoszt a végső megbocsátás lehetőségétől, amire pedig biztosan számíthatnak azok, akiket eltemetnek. A hamvak eltemetésével nem lehet jóvátenni a hamvasztást, már ami e megbocsátást illeti. Ezért hát úgy rendelkeztem, hogy a fent említett férfi ne merje testének elhamvasztását kérni, hanem bízza magát nagylelkű Teremtőjére, Akinek könyörületessége mindenkire kiterjed. Zsidó mivoltát csakis azért rejtegette és azért élt nem-zsidók között, mert menteni akarta az életét. Ezért aztán nem kell bűntudatot éreznie amiatt, hogy esetleg nem-zsidók közé temetik el. Hamvasztásának elrendelése ugyanakkor csak ártana a lelkének. A legideálisabb persze az lenne, ha el tudná intézni, hogy a nem-zsidó temetőn kívül temessék el, és értesítené a rokonait a pontos helyszínről. Ez lenne a legjobb megoldás. Aztán, az idő multával, Isten majd talán megszánja az Ő népét, és feloldja őket szenvedéseik alól, s akkor valakinek esetleg módja lesz rá, hogy exhumáltassa a testet, és zsidó temetőbe temesse el.

 

45. Az „Aki nem teremtett szolgának” áldás elmondása a gettóban

Kérdés: Minket, a litvániai Kovnó gettójának zsidóit, rabszolgasorba juttattak a németek; majd’ beleszakadtunk az éjjel-nappal, pihenés nélkül végzett munkába; éheztettek minket, és egyetlen fillér ellenszolgáltatást sem kaptunk. A német ellenség elrendelte teljes megsemmisítésünket. Teljes mértékben nélkülözhetőek voltunk. S végül a legtöbben közülünk valóban el is pusztultak. Az egyik reggel, ima közben Reb Ávráhám Joszéf, aki a reggeli istentisztelet előimádkozója volt, elérkezett az imádságban az „Aki nem teremtett szolgának” áldáshoz, s keserűen kifakadt a Legfőbb Úr előtt: „Hogyan ejthetem ki a számon egy szabad ember áldását? Hogyan dicsérheti egy éhes, folytonosan bántalmazott és megalázott rabszolga a Teremtőjét ilyen kijelentéssel: »Aki nem teremtett szolgának«?” Reb Ávráhám Joszéfből ettől fogva minden egyes reggel, miközben vezette az imádkozást, ugyanez a keserű kiáltás szakadt fel. És sokan azok közül, akik vele együtt imádkoztak, ugyanígy éreztek. Végül aztán megkérdezték tőlem, hogyan rendelkezik a Tóra ebben a kérdésben: Ki kell-e hagyni ezt az áldást, tekintve, hogy ironikusan hat – amely esetben tilos recitálni –, vagy tilos a bölcseink által megállapított imaszöveget megváltoztatni, illetve részeket kihagyni belőle? Válasz: Ennek az imának az egyik legkorábbi kommentátora rámutat, hogy ezzel az áldással nem elsősorban testi szabadságunkért dicsőítjük az Örökkévalót, hanem sokkal inkább spirituális, azaz lelki szabadságunkért. Ezért aztán úgy rendelkeztem, hogy semmilyen körülmények között nem változtathatjuk meg ezt az imaszöveget, illetve nem hagyhatunk ki belőle semmit. Éppen ellenkezőleg, fizikai fogságunk dacára most még inkább kötelező számunkra ennek az áldásnak az elmondása, hogy ezzel is demonstráljuk ellenségeink előtt: jóllehet, fizikailag rabszolgák vagyunk, ám mint nép, spirituálisan szabadok maradtunk.

 

46. Sír felnyitása elveszett vagyontárgy visszaszerzéséért

Kérdés: Egy alkalommal jó barátom, Reb Mordecháj Yaffe – Isten vegyen elégtételt érte! –olyan problémát vetett fel előttem, amely a mindnyájunkat sújtó éhséggel volt kapcsolatban. Azok, akik sohasem éltek gettóban, nem érthetik meg kétségbeesettségünket. A helyzet a falakon belül napról napra egyre rosszabb lett. Annak érdekében, hogy egy darabka kenyérhez hozzájussunk, eladtuk ruhadarabjainkat és más vagyontárgyainkat. Eladóban nem volt hiány a gettóban, de hol találhatott vevőt az ember? A gettót szigorúan őrizték. Senki sem léphetett be, vagy távozhatott a németek engedélye nélkül. Minden zsidónak ugyan az miatt főtt a feje. Kenyeret kerestünk, és csak éhséget találtunk. Hajlandóak voltunk bármit eladni, amit a németek még nem vettek el tőlünk, ugyanakkor viszont a németek megtiltották a nem-zsidóknak, hogy betegyék a lábukat a gettóba. A szabálysértők az életükkel játszottak. Ám a németek minden egyes nap ezer rabszolgamunkást vittek ki a gettóból. Ezek éjszaka érkeztek vissza. A falakon kívül egyes munkások alkalomadtán titokban kapcsolatot létesítettek nem-zsidókkal is. E munkások segítségével némi ékszer kijutott a gettóból. Mivel azonban a németek a gettó elhagyásakor és a gettóba való visszaérkezéskor egyaránt levetkőztették a zsidó munkásokat, egy fülbevalónál, vagy egy karperecnél nagyobb tárgyat, nem lehetett kicsempészni. Csak az egészen apró holmiknak volt esélye, hogy elkerüljék a vizsla német tekinteteket, s még ez is komolyan veszélyeztette a csempész életét. Érthető módon a közvetítőként működő rabszolgamunkások is részesültek abból, amit visszahoztak. Tevékenységük valóban sokak túlélését segítette. Egy alkalommal egy zsidó férfi egy drágakövet adott át egy másik zsidó férfinak, hogy az adja el azt a gettón kívül. Miután a férfi elszökött kijelölt munkaterületéről, hogy kapcsolatba lépjen egy nem-zsidóval, levette kabátja ujjáról a gettózsidók által kötelezően viselt sárga csillagot. Majd elindult a járdán. A német előírások szerint a zsidóknak a gettón kívül tilos volt rálépniük a járdákra. Német őreikkel együtt az utca közepén kellett haladniuk, ezzel is mutatva, hogy ők rabok. Egy német katona felismerte, hogy zsidó, és lelőtte, amiért a szigorúan csak az árjáknak fenntartott járdán merészelt menni. A gyilkosságot követően a halott férfit visszavitték a gettóba, és átadták a zsidóknak, hogy szolgáljon intő példaként. A mártírt, ahogy az ilyen esetekben szokásos, abban a ruhában temették el, amelyben meggyilkolták. Csak később, amikor a drágakő tulajdonosa visszakövetelte tulajdonát a gyászoló családtól, a drágakövet, amely néhány nappal meghosszabbíthatta éhező családja életét, jutott eszébe valakinek, hogy a követ a mártír ruhájába varrták be. Megkérdezték tőlem, fel szabad-e felnyitni a mártír sírját, hogy visszaadhassák a drágakövet jogos tulajdonosának. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy felnyithatják a sírt, és kifejthetik a követ a ruha béléséből, mert a drágakő tulajdonosa joggal jelentette ki: „Tisztelem a halottat, de adjátok vissza a drágakövemet!” Azonkívül, mivel a tulajdonos a temetéstől számított három napon belül jelentkezett követelésével, a sír felnyitása még nem számított a halott megszentségtelenítésének. Ráadásul azt is figyelembe kellett venni, hogy a tulajdonos a vagyontárgyát élelem szerzésére és életek megmentésére akarta felhasználni.

 

47. Étkezés halott jelenlétében

Kérdés: A terror napjaiban a németek folyamatosan egyre szűkítették az életterünket. Végül a gettót, ami addig Szlobodkában volt, áttelepítették a városon kívül eső helyre, ahol zsidók korábban sosem éltek. Itt nem jutott mindenki számára lakás. Mindegyik házban csak úgy nyüzsögtek az emberek, és olyan szintet ért el a zsúfoltság, hogy szinte annyi hely sem maradt, ahol levegőt lehetett volna venni. Ekkortájt egy barátom, Reb Efrájim Mordecháj Yaffe – Isten vegyen elégtételt érte! –, a következő kérdést tette fel nekem. A szobájában aznap éjjel meghalt egy férfi. A temetést másnapra tervezték, de a holttestnek a temetésig a szobában kellett maradnia. Ebben a szobában néhány ember lakott együtt. Rendszerint még pirkadat előtt keltek, hogy felöltözzenek, és egyenek valamit mielőtt elindulnak hosszú rabszolgamunkájukra. Reb Efrájim azt kérdezte, hogy ezek az emberek elfogyaszthatják-e pirkadat előtti táplálékukat abban a helyiségben, ahol a halott fekszik. A dermesztő hideg miatt lehetetlenség volt számukra az ételt a szabadban elfogyasztani; de azt sem tehették meg, hogy lemondjanak a reggelijükről, mert majdhogynem lehetetlen volt túlélni egy teljes napi rabszolgamunkát élelem nélkül. Ehetnek-e tehát a halott jelenlétében? Válasz: Ebben az esetben, ahol a szerencsétleneknek lehetetlen volt bárhol máshol, mint a halottas szobában elfogyasztani az élelmüket, a szaktekintélyekre hagyatkoztam, akik az ilyen esetre azt javasolták, hogy állítsanak valamiféle paravánt a halott és az étkezők közé. Arra az esetre, ha ez nem megoldható, úgy rendelkeztem, hogy egyenek a halott jelenlétében, hiszen ha nem esznek, azzal saját életüket veszélyeztetik.

 

48. Cipőben áldást osztó kohénok

Kérdés: A gettóban nem csupán az éhségtől szenvedtünk, de megfelelő ruhánk sem volt, amivel melegen tarthattuk volna magunkat, mert ami volt, az már régen ronggyá foszlott. Szó szerint átvacogtuk a téli hónapokat. A legnagyobb probléma a cipőhiány volt. Hogy a fagyástól védjük magunkat, bármiféle rongyot a lábfejünkre tekertünk, amit csak találtunk. Szerencsések voltak azok, akiknek sikerült valami elhagyott cipőt vagy bakancsot szerezniük, amibe beledughatták rongyokba csavart lábukat, így védekezve a nyirkosság ás a fagy ellen. Higiénia, mint olyan, nem létezett a gettóban. Nem volt semmi, amivel tisztálkodhattunk volna. Nem volt szappan. Folyton vízhiánnyal küszködtünk, meleg víz meg végképp nem volt. Ezek miatt az egészségtelen körülmények miatt, minden gettórab kelésektől szenvedett. A viszketés része volt a gettóbeli életnek. A zsidó ünnepek közeledtével a következő kérdés merült fel: Hogyan oldják meg a kohénok az emberek feltartott kézzel való megáldásának problémáját? Rendes körülmények között a kohénok leveszik a cipőjüket, és mezítláb vagy zokniban állva áldják meg a zsinagógai közösséget. Ám a szenny lehetetlenné tette, hogy levegyék a cipőjüket. Ha ugyanis a rossz szagú rongyokat letekerik fertőzött lábukról, a rothadó rongyokból felszálló bűz beszennyezi, megrontja a levegőt. Azt kérdezték tőlem, megengedhető-e, hogy a kohénok úgynevezett cipőjük levétele nélkül áldják meg a közönséget, vagy jobb, ha egyáltalán nem áldják meg az embereket? Válasz: Annak érdekében, hogy ezt a micvát ne hanyagoljuk el, és az ne merüljön feledésbe, úgy rendelkeztem, hogy a kohénok kapcarongyaikat és kvázi-cipőjüket magukon hagyva áldják meg a közönséget. Kívánatosabb volt, hogy szeretettel megáldják szenvedő testvéreiket, és imádkozzanak Istenhez, hogy minél előbb vessen véget ennek a rabszolgaságnak, mintsem hogy elhagyjuk a kohénok áldását.

 

49. Cháméc pészách után

Kérdés: Az 5703-ik év pészáchjának közeledtével a németek beküldték a kovnói gettóba a következő két hétre szánt kenyéradagot. Ennek szétosztása az Eltestenrat, a Zsidó Közösségi Tanács (szó szerint ’öregek tanácsa’) feladata volt. Megkérdezték tőlem, hogy miképpen kell helyesen eljárni ezzel a cháméccel (kovászos étellel) a pészách idején. Mint azt már korábban említettem, komoly veszélyekkel járt, s ezért lehetetlen volt eladni a chámécot egy nem-zsidónak pészách előtt, mert a zsidóknak tilos volt szóba állniuk nem-zsidókkal, vagy bármiféle ügyletbe keveredniük velük, és azért is, mert a zsidók nem akarták, hogy a nem-zsidók megtudják, hogy van kenyerük. Egy második kérdés a háláchát érintette, mely szerint zsidó nem fogyaszthat el a pészách elmúltával zsidó által a pészách időtartama alatt birtokolt chámécot. Miképpen vonatkozott – ha egyáltalán – ez a törvény a mi helyzetünkre? Válasz: A mi esetünkben nem volt ok szigorú szabályok szerint eljárni ezzel a kenyérrel a pészáchot követően. A német törvények szerint minden zsidó tulajdon valójában a németeké volt; bármit és bármikor elvehettek tőlünk, amit megkívántak, és ebben senki sem akadályozhatta meg őket. Ebben a konkrét esetben a kenyér nyilvánvalóan az övék volt, és az Eltestenrat-nak egyedül azért adták, hogy az ossza szét, és nem azért, hogy azt ettől fogva bármely zsidó is tulajdonának tekintse. A németek egész biztosan bárkit megöltek volna, akit azon kapják az illetőt, hogy lopott ebből a kenyérből. A tórai törvény szerint elégséges, ha valaki semmisnek tekinti a birtokában lévő cháméc feletti birtokjogát, s attól fogva ő már többé nem is tekintendő e cháméc birtokosának. Rendes körülmények között persze nem ezt az eljárást követjük, ám én a gettóban uralkodó rendhagyó körülmények között úgy rendelkeztem, hogy ha a zsidók a pészáchot megelőzően lemondanak a chámécukról, ezzel maradéktalanul megszűnik minden személyes tulajdonjoguk a szóban forgó chámécot illetően. Mi több, még ha birtokolták is a zsidók a chámécot, mivel azt lehetetlen volt eladni nem-zsidónak, a szankció, amelyet a bölcsek írtak elő az olyan chámécra, amelyet nem adtak el pészách előtt, nem vonatkozik erre a szituációra.

 

50. Nyilvános ima elrejtőzött résztvevőkkel

Kérdés: A kovnói gettó szörnyűségei közepette számos rab talált vigaszt a tóratanulásban, amely megfiatalította a lelküket. Egyedül és csoportosan is tanultak, és a nyilvános imádkozásokhoz is találtak helyeket. A németek olyan kicsi területet zártak körül a gettó céljaira, hogy nem jutott elegendő élettér mindenki számára a falakon belül, így nem nagyon volt olyan hely, amelyet imádkozásra vagy tóratanulásra lehetett volna használni. A Tiferet Báchurim csoportnak, amelyben fiatal és öreg tanítványom egyaránt akadt, nem volt igazi helye. Végül találtunk egy még befejezetlen épületet a Hakala utca 8-ban. Bár az épületben nem voltak padlók, ajtók és ablakok sem, és a mindenfelé tornyosuló koszhalmok lakhatatlanná tették a helyet, a Tiferet Báchurim-os fiúk egykettőre eltakarították a koszhegyeket, és nekiláttak az épület rendbehozatalához. Miután padlót raktak, ajtókat és ablakokat építettek be, még asztalt, padokat és polcokat is barkácsoltak. Sőt frigyszekrényt is építettek a tóratekercsek számára. Ezt egy ablak és egy hátul kiképzett búvóhely között helyeztek el. Miután bevezették a villanyt, a hely alkalmassá vált imádkozáshoz és tóratanuláshoz. Ez lett a Tiferet Báchurim csoport bét hámidrása. Mivel ez az épület közel volt a gettó kapujához, ahol a németek gyakorta megjelentek, hogy embereket fogdossanak össze rabszolgamunkára, hallottuk harsogó kiáltásaikat és üvöltésüket miközben végigrohantak az utcákon és berontottak a házakba. A fiatalabb tagok ilyenkor elrejtőztek a frigyszekrény mögé épített búvóhelyen, felkészülve egy váratlan razziára, ugyanis a németek, akik az erőt és fiatalságot keresték, csak ritkán vittek öregeket és gyengéket kényszermunkára. Megkérdezték tőlem a Tiferet Báchurim fiatalabb tagjai, hogy vajon akkor, amikor az ima kellős közepén nekik sietve el kell rejtőzniük, s így nem láthatják a többieket, akik a teremben imádkoznak, az ő imádságuk továbbra is a minjánon belüli imádságnak számít vagy egyéni imának. Válasz: Már maga a kérdés, amelyet ezek a fiatalok feltettek, tanúsítja, milyen mértékig hatotta át a Tóra és a micvák fénye a gettó sötétségét a félelemnek és terrornak azokban a napjaiban. Milyen mélységes istenfélelem élt ezekben a fiúkban! Nem csupán imádkoztak, dacolva veszélyekkel és viszontagságokkal, de még külön azt is fontosnak tartották, hogy a minjánban való imádkozás micváját is teljesítsék. Úgy rendelkeztem, hogy mivel a fiúk – miközben a rejtekhelyen arra vártak, hogy a németek elvonuljanak – hallották, amint a többiek kádist és kedusát mondtak, teljesítették a közösségben való imádkozás kötelességét. Elképzelhető, hogy ha kevesebb, mint tíz ember maradt volna magában a bét hámidrásban, a rejtekhelyen tartózkodók nem lettek volna beszámíthatók a minjánba. Ám amíg rajtuk kívül volt még tíz másik, őket is – amennyiben hallották, és részt tudtak venni abban, ami a bét hámidrásban zajlott – a minjánban imádkozókhoz lehetett számítani.

 

51. Kell-e a gettóbeli otthonban mezuzá?

Kérdés: A kovnói gettóban való raboskodásunk során, teljesen elvágva a külvilágtól, egy idő után kifogytunk az olyan kegytárgyakból, mint a tfilin és a mezuzá. Sokan fordultak hozzám, hogy mitévők legyenek, mivel a mezuzáik használhatatlanná váltak, és lehetetlenség volt friss mezuzákat beszerezni helyettük. A kérdésük mögött rejlő kérdés valójában az volt, hogy igazából kell-e mezuzá a gettólakásokba. Mivel a németek engedélye nélkül sem a gettóból ki, sem a gettóba be nem lehetett menni, és a gettót elektromos árammal töltött szögesdrót-kerítés vette körül, a géppisztolyos őrökről nem is beszélve, akiknek gondjuk volt rá, hogy még csak a kerítés közelébe se menjen senki, a gettó lakói tényleg csupán rabok voltak. Azaz a kérdés valójában így hangzott: kell-e börtönlakásba mezuzá? Válasz: A gettólakások szobái elviselhetetlenül túlzsúfoltak voltak; az ágyak majdhogynem szó szerint egymás hegyén, hátán álltak. Az ilyen szobákat semmiféleképpen nem lehetett normális, állandó lakhelyeknek tartani, mivel bárki, ha felkínálták volna neki a lehetőséget, azonnal elköltözött volna innét. Ezek a lakások kétségkívül pusztán ideiglenes lakhelyek voltak. Mezuzát viszont csak állandó lakóhely esetében kell rakni. Ezért nem kell a szukkára mezuzá. Mi több, a németek minden egyes nap elvittek gettórabokat, hogy meggyilkolják őket. Senki sem tudta, mikor kerül rá a sor. Az emberek naponta így búcsúztak el egymástól: „Auf wiedersehn in jenner velt” („Viszontlátásra a túlvilágon”), mivel fogalmuk sem volt arról, látják-e még valaha egymást ezen a világon. Az egyik gettóbeli alapvicc így hangzott: „Mi igazából szabadságon lévő halottak vagyunk.” Ilyen szinten voltak bizonytalanok az emberek a saját életüket illetően. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a gettólakások csupán ideiglenes jellegűek voltak. Én ezért tehát úgy rendelkeztem, hogy ezekbe a lakásokba nem szükséges mezuzát felrakni. Másrészt viszont azok, akiknek volt kóser mezuzájuk, és fel akarták szegezni azt az ajtófélfájukra – hogy ez is emlékeztesse őket Isten egyetlen mivoltára – ezzel micvát teljesítettek, de nem volt szabad bráchát mondaniuk, amikor odaerősítették a mezuzát az ajtófélfához, mivel a háláchá szerint a mezuzára ilyen körülmények között, nem volt szükség.

 

52. Lopott német gyapjúból készített cicit

Kérdés: Azokban a napokban, amikor be voltunk zárva a gettóba, a Tórát tanuló Jákob hangja egy pillanatra halt el, jóllehet csak halkan és csak titokban hallatszott, hogy a tanulókra le ne csapjon Ézsau véres keze. A Tiferet Báchurim, a fiúcsoport, akiket tanítottam, továbbra is naponta összegyűlt Tórát tanulni. A csoport egyik tagja, Méir Abelow – Isten vegyen elégtételt érte! –, azon volt, hogy kiderítse, miképpen tehetné lehetővé a fiúk számára a cicit micvájának teljesítését. A gettóban ugyanis nem lehetett cicithez jutni. S mivel be voltunk zárva a gettóba, nem volt módunk készen kapható cicitet szereznünk, de még csak fonalat sem, amelyből magunk készíthettünk volna. Az alapanyagok beszerzéséhez nem létezett kapcsolat a gettólakók és a gettón kívül élő zsidók között. Mindenkit, akit a gettón kívüli zsidókkal folytatott kommunikáción kaptak rajta, azonnal kivégeztek. Méir Abelow ennek ellenére megtalálta a módját, miképpen szerezzen cicitet a mi kis Tiferet Báchurim csoportunk tagjai számára. A terve a következő volt: Mivel a munkahelye az egyik olyan Werkstaten-ben volt, ahol a zsidó rabszolgamunkások egész napos munkaidőben dolgoztak, s ott hozzá lehetett jutni gyapjúhoz, azt tervezte, hogy ellop egy kevés gyapjút, becsempészi a gettóba, ahol majd cicitet fonnak belőle. Konkrétan a következő kérdések merültek fel benne: 1) engedélyezett-e a micva teljesítése ilyen lopott gyapjúból készített cicittel? 2) Hogyan érinti ez a gyapjút ellopó személyt? 3) Mivel lehetetlen ruhaanyaghoz hozzájutni, amelyből olyan ruhadarab készíthető, amelyre felerősíthető a cicit, kettévághat-e az ember egy nagy tálitot, hogy abból két kis árbá kánfotot készítsen? Vajon ez egy szent tárgynak a szentség alacsonyabb szintjére való degradálását jelenti-e? A Tiferet Báchurim-os ifjak égtek a vágytól, hogy annak rendje és módja szerint teljesítsék ezt a micvát, mert nem tudták, mit tartogat számukra a jövő. Mindig viselni akarták a cicitet, hogy amennyiben, Isten ments, elvinnék meggyilkolni őket, a zsidó szokásnak megfelelően, cicitben legyenek eltemetve. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy a gyapjú elvétele a németektől nem minősül lopásnak, és hogy a Tiferet Báchurim-os fiúk felhasználhatják ezt a gyapjút cicit készítéséhez. Rebbetzen Abelow, Méir édesanyja megfonta a cicitet az összes fiúnak és más zsidóknak is. Ami pedig a második kérdést illeti: mivel más módon nem lehetett ruhaanyaghoz hozzájutni a négysarkú ruhadarabok számára, ezért elfogadtam azt a megoldást – inkább, mintsem hogy a cicit micváját teljesítetlenül hagyjuk –, hogy egy nagy tálitot kettévágjunk, és így jussunk hozzá két kisebb négysarkú ruhadarabhoz. Ez a megoldás hihetetlen örömmel töltötte el a Tiferet Báchurim tagokat, akiknek ily módon lehetősége nyílott arra, hogy teljesítsék ezt a fontos micvát, amely a Szentírás szerint, egymaga ugyanannyit ér, mint az összes többi micva együttvéve.

 

53. A szombatot megszentségtelenítő személy eltemetése szombattartók közé

Kérdés: A Holokauszt rémségei idején, miközben rabok voltunk a kovnói gettóban, a németek egy pillanatra sem szűntek meg kínozni élőket és holtakat. Elrendelték például, hogy a gettó zsidói maguk felelősek saját halottaikért, és a város azon részében kell eltemetniük őket, amely szennyvízelvezetés és szemétlerakás céljaira volt fenntartva. Ráadásul megtiltották a sírkőállítást, egyedül számokkal engedték megjelölni a sírokat, mintha a mi halottaink még a kutyáknál is rosszabbak lettek volna. Később módosították ezt a határozatot, és engedélyezték, hogy a zsidók fából készült emléktáblákat helyezzenek el a sírokon. Noha a kijelölt hely méltatlan volt temető számára, a gettó zsidói azzal vigasztalták magukat, hogy így azért legalább mégiscsak zsidók közé lesznek eltemetve. Egy nap elhunyt rákban az egyik gettórab. Szörnyűséges szenvedéseken ment keresztül, mivel a németek nem voltak hajlandóak engedélyezni a gettóbeli orvosoknak, hogy bármelyik betegnek is – függetlenül betegségének súlyosságától – fájdalomcsillapító injekciót adjanak. Erről a kórház igazgatójától, Dr. Zakharintól szereztem tudomást. A halott férfi szabadgondolkodó volt, üzletét minden szombaton és ünnepnapon nyitva tartotta, és sosem járt zsinagógába. Becsületére legyen mondva, tudtuk róla, hogy amikor beköltözni kényszerült a gettóba, azt mondta: „Most legalább, ha meghalok, zsidók közé leszek eltemetve, minden megkülönböztetés nélkül.” Ezzel kétségtelenül arra utalt, hogy amennyiben még a német megszállás előtt hal meg Kovnóban, a közösség nem temette volna őt szombattartó zsidó közé. Arra vonatkozóan, hogy a gettóban milyen életet élt, hogy ott változatlanul megszegte a szombatot, vagy eljött, hogy a közösséggel együtt imádkozzék, nem voltak információim. Az természetesen elképzelhető volt, hogy magányában megbánta bűneit Isten előtt, és úgy élt, ahogy egy igazi zsidónak élnie kell. Megkérdezték tőlem, miképpen járjunk el a temetését illetően. Úgy kell-e eltemetni, mint minden más zsidót, feltételezve, hogy megbánta bűneit, vagy a gettóba érkeztekor tett kijelentését puszta megállapításnak kell venni, s nem az igaz megbánás jelének? Válasz: Mivel a férfi családját elpusztították a németek, őt kirabolták, majd végül gettóba kényszerült, kijelentését úgy értelmeztük, mint annak a ténynek a beismerését, hogy hiábavaló volt minden igyekezete, hogy nem-zsidóként éljen. Talán amikor tanúja volt saját fia és veje meggyilkolásának, visszatért Istenéhez és népéhez. Ezért elrendeltem, hogy ugyanúgy kell eltemetni, mint minden más zsidót, aki a gettóban halt meg; tachrichimba kell öltöztetni, és ugyanolyan tisztelettel kell bánni vele, mint minden vallásos zsidóval. Később, már a temetést követően, felhívták rá a figyelmemet, hogy a férfi valóban megtért a zsidósághoz. Szemtanúk igazolták, hogy otthonában minden nap tálitban és tfilinben imádkozott. Minden nap hordott tálit kátánt is a ruhája alatt. A temetés után ezeket a vallási tárgyakat megtalálták a szobájában, s ez annak a jele volt, hogy őszintén megbánta bűneit.

 

54. Egy férfi, akinek a bal kezét levágták a németek

Kérdés: A kovnói gettó rabjai között volt egy Berlinből való, körülbelül huszonhét éves fiatalember. Jogi és biológiai tanulmányokat folytatott, és több európai nyelven is beszélt. Bebörtönzését megelőzően szabadgondolkodó volt, és mit sem törődött a vallással. De miután bekényszerült a gettóba, és ott ortodox zsidókkal került kapcsolatba, őszinte buzgalommal tért vissza a zsidósághoz. Elmélyítette zsidó ismereteit, és olyan tiszta hitű emberré vált, hogy az mind a gondolkodásában, mind a cselekedeteiben egyaránt megmutatkozott. Sírva imádkozott, a szavakat, különösen a cicitre és a tfilinre mondandó áldások szavait nagy kávánával mondta. A gettóban velünk együtt tanult a micvák spirituális értékéről és páratlan fontosságukról a zsidó nép számára. Az egész gettóban uralkodó szörnyű éhség ellenére ő nagyon szigorúan odafigyelt, hogy mi kerül be a szájába. Csak kenyeret és krumplit, vagy más zöldségfélét volt hajlandó enni. Ezen kívül minden hétfőn és csütörtökön böjtölt. Nem csoda hát, hogy fizikailag rendkívül le volt gyengülve. Egy másik zsidó férfinek gondja volt rá, hogy helyrehozza valamelyest ennek a fiatalembernek az egészségét. Sikerült valahogy felvetetnie őt a konyhai dolgozók közé, akik a rabszolgamunkásoknak szánt ételt készítették. Itt a konyhán valamivel többet és jobbat ehetett, mint máshol a gettóban. Ez azonban nem tartott sokáig. A konyhai felügyelő hírhedten gonosz német volt. Ez a felügyelő megvádolta a fiatalembert, hogy krumplit lopott. Büntetésül a németek tőből levágták a fiatalember bal karját, és kijelentették, hogy valójában mindkét karját le kellett volna vágniuk, de meghagyták neki az egyiket, hogy miközben szenved, továbbra is dolgozhasson. Nincs szó, amely leírhatná e fiatalember gyötrelmét, és nem is csupán azért, ami történt, de azért is, mert így most meggátolták őt abban, hogy teljesítse a tórai parancsolatot, és tfilint rakjon a bal karjára. Keserű könnyek közt jött oda hozzám és megkérdezte, hogy teljesítheti-e a tfilin micváját úgy is, hogy mások segítségével a jobb karjára teszi fel azt? Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy, még ha valaki más köti is fel a jobb karjára a tfilint, ő ezzel akkor is teljesíti a micvát. E döntésemnek ő borzasztóan megörült, és ahogy felvillanyozott hangulatban kisétált tőlem, még megjegyezte: „Az átkozott németeknek nem sikerült elvenniük tőlem a tfilin micváját.”

 

55. A rekedt kohén

Kérdés: A munkabrigádok húszfős egységek voltak, amelyek nem képezték részét a Kovnó melletti repülőtérre naponta kiküldött ezer rabszolgamunkásból álló műszakoknak. Ezeket a kisebb brigádokat számos különféle, a repülőtéri robotnál kevésbé fáradságos munkával bízták meg. Ezek a brigádok ráadásul több táplálékban is részesültek. Érthető módon mindenki ezekbe a kisebb brigádokba akart bekerülni, ahol könnyebb volt megspórolni egy kevés ennivalót, amit aztán meg lehetett próbálni becsempészni a gettóba a családnak. A brigádmunkások között volt egy Mose nevű férfi, aki egyetlen fia volt betegeskedő édesanyjának. A beteg és éhező édesanya számára életmentést jelentettek azok a pluszfalatok, amelyeket Mose spórolt meg a napi fejadagjaiból. Egy nap Mosét rajtakapták, amint egy darab kenyeret akart becsempészni a gettóba. Egy rongydarabba rejtette el a kenyeret, amelyet aztán sálként a nyaka köré tekert. Amikor a munkások visszatértek a napi munkából a gettó szögesdrót bejáratához, Neuman, a német Jefreiter megmotozta Mosét. Amikor Neuman megtalálta a kenyeret, brutálisan ütlegelni kezdte Mosét – a nyakára összpontosítva –, míg az végül eszméletlenül esett össze. De az ütlegelés még ezt követően is folytatódott. Mose egyedül Isten kegyelmének köszönhetően maradt életben. Ám a verés következtében megsérültek a hangszálai. Ettől fogva Mose csupán rekedten suttogva tudott beszélni. Mivel Mose kohén volt, megkérdezte tőlem, hogy a torkában keletkezett sérülés ellenére továbbra is kimehet-e a zsinagógában a többi kohénnel együtt és megáldhatja-e a birkát kohánimmal a zsinagógai közönséget. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy Mose továbbra is megáldhatja zsidó testvéreit a többi kohénnel együtt. Megveretésének napja óta Mosének szörnyű rémálmai voltak, amelyekben olyan életszerűen ismétlődött meg az iszonyatos ütlegelés, hogy mindannyiszor reszketve ugrott ki az ágyából. Nem volt okom megkétszerezni szenvedéseit azáltal, hogy testi gyötrelmét lelki gyötrelemmel tetézem; éppen elég volt a szerencsétlennek, hogy az átkozott németek egy életre megnyomorították. Ezért hát úgy döntöttem, hogy alapvető micva bátorítást adni ennek a kohénnek, hogy álljon fel a brutális német csizma alól, és kohén testvéreivel egyenrangú kohénként mutatkozva a nyilvánosság előtt, áldja meg szeretettel a többi zsidót.

 

56. Amikor valaki az életét kockáztatja, hogy csatlakozzon a partizánokhoz

Kérdés: Mint azt korábban már többször említettük, a németek naponta több mint ezer embert vittek el rabszolgamunkára a Kovnó melletti repülőtérre. Valahányszor nehéznek bizonyult feltölteni ezt a kvótát, szörnyen dühbe gurultak, és gyilkos hangulatban vonultak végig a gettón, hogy összefogdossák a szükséges számú zsidót. Ez még azelőtt volt, hogy úgy döntöttek volna, az Eltestenrat-ra terhelik rá a napi két műszakba szükséges ezer-ezer ember állításának feladatát. Amikor a németek végigvonultak a gettón, arcukról eltűnt minden emberi vonás, leginkább felhergelt vadállatokra hasonlítottak, akiknek egyetlen célja az volt, hogy csillapítsák vérszomjukat. Egyre-másra rátámadtak a fegyvertelen zsidókra, kegyetlenül ütlegelték őket, és mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy megalázzák őket. A gettóban minden egyes nap rosszabb volt, mint az azt megelőző. Folyton újabb és újabb rendeleteket bocsátottak ki, hogy összezavarjanak és megrémítsenek minket. Nap, mint nap idegesen kérdezgettünk mindenkit a környezetünkben: „Mi a legújabb hír? Mit tartogat a mai nap?” Egy nap gettó szerte elterjedt a hír, hogy a németek úgy határoztak, hogy az emberek egy részét másik táborba költöztetik át. Tudtuk, hogy ez a tábor biztosan haláltábor lesz. Ezt a hírt gyorsan egy másik is követte. Sok rab úgy döntött, hogy aznap este megszökik, és csatlakozik az erdei partizánegységekhez, akik gerillaháborút vívtak a németek ellen. Így legalább lehetőségük nyílik arra, hogy bátran szembeszálljanak az ellenséggel. A gond azonban az volt, hogy a gettótól egy rendkívül veszélyes út vezetett az erdőig. Ráadásul a gettót olyan szögesdrót-kerítés vette körül, amelyben elektromos áram keringett – hozzáérni az öngyilkossággal volt egyenlő –, és őrtornyokból éjjel-nappal gépfegyveres német őrök vigyázták a rabokat. De ha még mindez sem riasztott volna el valakit attól, hogy szökést kíséreljen meg, akkor volt még egy vakító reflektor is, amely a gettó egész környékét fényárba borította. A partizánoknak nem volt elég fegyverük, úgyhogy az volt a szabály, hogy csakis olyanokat fogadtak maguk közé, akik hozták a saját fegyverüket. Ez a szabály azonban csak növelte a gettóból való megszökés kockázatát. Ha egy zsidót a németek a gettón kívül találtak, azonnal agyonlőtték. Egy fegyveres zsidó azonban nem úszta meg ilyen gyors, egyszerű halállal. Növelendő a veszélyeket, a legtöbb erdei partizáncsoport nem igazán vágyott arra, hogy zsidókat fogadjon be soraiba. Sokan közülük antiszemiták voltak. A partizánoknak megvoltak a maguk okai, hogy miért harcoltak a németek ellen, és ha egy zsidó „védelmező” kezük közé került, elég gyakran az életével fizetett. Tekintettel mindezen tényezőkre, Reb Jichák Gold azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy a háláchá vajon megengedi-e egy gettórabnak, hogy megkockáztassa a szökést az erdőbe annak reményében, hogy Isten majd segít neki életben maradni. Úgy tűnt, két lehetséges módja van a probléma megközelítésének: Egyfelől a gettón belül az ember életét biztosan veszély fenyegette. A szökés új reménnyel kecsegtetett. Az gettó egyik alapvicce, amellyel a rabok a gettó falain belül rájuk váró biztos halálra emlékeztették magukat az volt, hogy saját magukat és a többi gettólakót „szabadságon lévő halottaknak” nevezték. Más szóval úgy tekintettünk magunkra, mint halott emberekre, akiknek élete csupán ideiglenes haladékot jelent. Még azokban az időszakokban is, amikor nem voltak úgynevezett Akzion-ok (’razziák’), a zsidók élete a gettón belül mindig veszélyben forgott. Ugyanis a németek a legkisebb vétségért, kihágásért lelőtték az embert. Akkor is, ha a németek azt képzelték-e, hogy a zsidó tiszteletlenül viselkedett, akkor is, ha egy morzsányi élelmet találtak a ruházatában, amikor a rabszolgamunkából visszatért a gettóba. A gettó maga szüntelen életveszély forrása volt. A gettón kívüli élet nem jelentett ilyen abszolút életveszélyt. A gettón kívül mindig ott volt egy lényeges esély: az ember esetleg életben maradhat! Másfelől a helyzetet a következőképpen is lehetett értékelni: A gettón belüli élet nem jelentett közvetlen életveszélyt. Az a szóbeszéd is járta, hogy aki a gettóban marad, annak nem lesz baja, feltéve, hogy rendesen dolgozik, és teljesíti a németek összes követelését, míg a veszély azokra, akik kiszöktek az erdőkbe, nem csupán a németek, de a litvánok felől is leselkedett, akik vagy átadták a zsidókat a németeknek, vagy maguk végeztek velük. Válasz: Számomra úgy tűnt, hogy a gettóbeli élet egyértelmű veszélyt jelentett az ember életére. Már maga a zsidók elkülönítése és gettókba zárása is azzal a kizárólagos céllal történt, hogy elrabolják tőlük minden vagyonukat, hogy rabszolgaságra juttatva őket kizsákmányolják munkaértéküket, majd legvégül fizikailag megsemmisítsék őket. Ugyanakkor a szökés az erdőbe a túlélőknek újabb lehetőséget kínált az életben maradásra. Azok, akik összeszedték minden bátorságukat, és úgy határoztak, hogy megszöknek, ezt csupán esélyeik alapos fontolóra vételét és mérlegelését követően tették. Időről időre láttunk a gettóban partizánokat, akik nyilvánvalóan minden különösebb probléma nélkül jutottak be a gettóba – majd onnan ki. Mindenki, aki csatlakozni kívánt hozzájuk, útbaigazítást kapott, miképpen találhatja meg az erdőben a rejtekhelyeiket. Noha kockázatosak voltak ezek az útvonalak, a partizánok láthatóan mindig megúszták. Nyilvánvaló volt, hogy a németek zsidókkal szembeni fellépése kötelezővé tette a zsidók számára, hogy ellenálljanak, és azt tegyék velük, amit ők tettek velünk. Ezért hát úgy rendelkeztem, hogy nem szabad kikezdeni azoknak a bátorságát, akik ki akarnak szökni az erdőbe. Sőt kifejezetten ösztönözni és támogatni kell őket, és meg kell adni számukra minden lehetséges segítséget a szükséges fegyver és muníció megszerzéséhez, hogy amikor csatlakoznak a partizánokhoz, már harcra készek legyenek.

 

57. Imádkozás tisá beáv reggelén tálitban és tfilinben

Kérdés: A sötétségnek azokban a napjaiban a gettólakók tisztában voltak azzal, hogy meg kell őrizniük bátorságukat és lelkierejüket, hogy ne essenek bele a németek által tudatosan táplált reményvesztettség és kétségbeesés csapdájába. Az éhség és más gyötrelmek ellenére sosem adtuk fel életvágyunkat, különösen az olyan élet iránti vágyunkat, amely a Tóra szerint való, és amelyben központi szerepe van az isteni parancsolatok teljesítésének. Eltökéltük magunkat, hogy végig kitartunk, hogy életben maradunk. Életünket kockáztatva mindnyájan megtettünk mindent, hogy fenntartsuk spirituális életünket, s hogy hagyományunk szent lángját ne hagyjuk kialudni. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy annyi tórai törvényt és ősi hagyományt tartsunk meg, amennyit csak módunkban állt. Tudtuk, hogy a micvák teljesítése a legbiztosabb garancia arra, hogy a német ellenségnek ne sikerüljön kiirtania a szent zsidó népet Isten ege alól. Az ünnepek idején a németeknek szokásává vált gúnyolni minket, megpróbálni tönkretenni ünnepi hangulatunkat. Áv hónap kilencedikének (tisá beáv) böjtnapján a németek még inkább azon voltak, hogy felzaklassanak bennünket. A 40. responsumban leírtam, hogyan bántak velünk tisá beáv estéjén a zsinagógában – hogyan ütlegeltek és hurcoltak el bennünket két egymást követő műszaknyi rabszolgamunkára. Amikor ez az eset történt, a következő kérdéssel fordultak hozzám: Tekintettel annak valószínűségére, hogy a németek tisá beáv reggelén visszamennek a gettóba, hogy, akár az előző este, újabb zsidókat hurcoljanak el kényszermunkára, megengedhető-e, hogy korán reggel felkeljenek tálitban, tfilinben Sácháritot imádkozni, ellentétben a megállapított háláchával, amely szerint tisá beávkor az ember nem ölti fel ezeket a kegytárgyakat a Sáchárit imához, hanem megvárja ezzel a Minchá imát? Attól féltek ezek a férfiak, hogy a kegyetlen német rabszolgahajcsárok miatt aznap már nem lesz módjukban teljesíteni a tálit és tfilin felöltésének micváját. Válasz: Mivel a nap folyamán – tartva egy megtorló Akzion-tól –nem volt lehetőség a tálit és a tfilin felöltésére, úgy rendelkeztem, hogy hagyatkozhatunk azokra a kodifikátorokra, akik szerint tisá beávkor még a Sáchárit imánál is kell tálitot felvenni és tfilint rakni. Jóllehet, rendes körülmények között nem ezeknek a törvényalkotóknak a rendelkezéseit követjük, ilyen veszedelemben én mégis úgy rendelkeztem, hogy kövessük őket, különösen mivel ezeknek a férfiaknak a vágya, hogy még a gondok-bajok közepette is micvákat teljesítsenek, ilyen elemi erővel tört fel.

 

58. Egy zsidó férfi beleírhatja-e az útlevelébe az r.k. (római katolikus) betűket?

Kérdés: A kovnói gettóba bebörtönzött zsidók között voltak német zsidók is, akiket száműzött Németországból a hitleri rezsim. Volt közöttük egy zsidó férfi, akinek volt egy még a háború kitörése előtt kibocsátott német útlevele, és akinek a neve egyáltalán nem volt zsidó hangzású. Ahogy a gettórabok számára az élet egyre nehezebbé vált – naponta újabb és újabb rendeleteket bocsátottak ki –, ez a férfi egyszer csak elhatározta, hogy megszökik, azt remélve, hogy mivel a külseje és a neve nem árulkodik zsidóságáról, sikerül majd valahogyan elrejtőznie a nem-zsidók között. A következő kérdéssel fordult hozzám: A megtévesztés tökéletessé tételéhez bele kellene írnia az „r.k.” betűket az útlevelébe, bizonyítandó, hogy az útlevél tulajdonosa római katolikus. Így bárki, aki megvizsgálja az útlevelét, meg lenne róla győződve, hogy a kezében tartott okmány egy született keresztény útlevele. Mivel azonban e két betű bevezetése úgy veheti ki magát, mintha ő elismerné egy a zsidók Istenétől különböző istenség létezését, tudni akarta, hogy a háláchá szerint megteheti-e ezt. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy beírhatja azt a két betűt („r.k.”), mert noha a nem-zsidók azt gondolják majd, hogy e két betű a „római katolikus” kifejezés rövidítése, ő magában nyugodtan gondolhat közben a két betű héber jelentésére. Lényegtelen, hogy a nem-zsidók hogyan értelmezik azt a két betűt.

 

59. Más zsidók üdvözlése fedetlen fővel

Kérdés: Minden nap, mielőtt a zsidó rabszolgamunkásokat elvezették a munkába, a németek felsorakoztatták őket létszámellenőrzésre, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy mindenki jelen van. A létszámellenőrzés (Appel) alatt a munkásoknak fedetlen fővel kellett állniuk, és emberi mivoltukból még jobban kiforgatandó őket, meg volt tiltva, hogy köszönjenek a német őröknek. Következésképpen a munkások nagyon vigyáztak, hogy a létszámellenőrzés alatt még zsidó rabtársaikat se üdvözöljék, nehogy a németek azt higgyék, hogy közülük valakinek szól a köszönés. A Tiferet Báchurim-os csoportommal való tanulásaink során többször is kifejtettem a fiúknak, hogy mindnyájunk közös felelőssége a többi zsidó ösztönzése, lelkesítése, és hogy sosem szabad megengednünk, hogy a gettóbeli szörnyűségek elcsüggesszenek, elbátortalanítsanak bennünket. Mert ha, Isten ments, engednénk, hogy erőt vegyen rajtunk a keserűség, azzal csak a gyűlöletes németek dolgát könnyítenénk meg. A németek mögöttes szándéka az volt, hogy eljuttassanak minket addig a pontig, ahol többé már nem tekintjük magunkat emberi lényeknek – addig a pontig, amikor egyszeriben megtörik hitünk Izráel Örökkévalójában. A németekkel való szembeszállás egyik módja az volt, hogy minden áron megőriztük önbecsülésünket, így nehezítve meg céljuk elérését, hogy kiirtsanak minket. Egy olyan egyszerű dolog is, mint amikor az egyik zsidó üdvözli a másikat, lelket önt az emberbe, és arra ösztönzi, hogy tovább éljen és ne törődjön bele a sorsába. Így aztán elkezdtük „Sálom”-mal köszönteni egymást, amikor találkoztunk, mivel nem volt valószínű, hogy a németek, nem tudván, mit jelent, köszönésként értelmezzék azt. Az egyik diákom, Méir Abelow – Isten vegyen elégtételt érte! –, egy alkalommal megkérdezte: „Mivel a Sálom Isten egyik neve, hogyan ejthetjük ki azt az Appel-en, miközben hajadonfőtt állunk?” Válasz: Való igaz, hogy a „Sálom” Isten egyik neve, de két oka is volt annak, amiért mégis ki lehetett ejteni. Először is azért, mert a zsidó törvény annak a misnai bölcsnek a nézetét követi, aki a hét isteni név bármelyikének hajadonfőtt való kiejtését engedélyezi. A második ok pedig a kétség azt illetően, hogy vajon a „Sálom” név ugyanolyan súlyú-e, mint a hét isteni név. Ezért amikor abszolúte szükséges, az ember kiejtheti fedetlen fővel is a „Sálom” nevet. Nyilvánvaló, hogy az Appel során létszámellenőrzésen áteső zsidók számára nem csupán megengedett volt, hogy egymást, fedetlen fővel bár, de a „Sálom” szóval üdvözöljék, de kifejezetten buzdítani is kellett őket erre annak érdekében, hogy megőrizzük magunk között a normalitás bizonyos elemeit, és lelkesítsük egymást azok között a félállati körülmények között.

 

60. Tfilin-rakás bár micvá előtt

Kérdés: A gettó poklában rájöttünk, hogy a németek legfőbb célja az, hogy megfosszanak minket isteni hasonlatosságunktól, és hogy demonstrálják a világnak, hogy a zsidók egy félállati faj, amelynek vérét anélkül lehet ontani, hogy tartani kellene valamiféle büntetéstől; hogy egy zsidó megölése nem súlyosabb tett, mint egy légy megölése – hogy egy zsidó megölésével nem, hogy bűnt nem követ el az ember, de még szívességet is tesz a világnak azzal, hogy megszabadítja egy kellemetlen teremtménytől. A németeknek a zsidók zökkenőmentes kiirtására készített átfogó tervének egyik része abbéli igyekezetük volt, hogy áldozataikat szép fokozatosan olyan átható csüggedtséggel telítsék el, hogy az a remény utolsó szikráját is kioltsa bennünk, s megtört, kiürült porhüvelyekként, mint a marhákat és juhokat, terelhessenek el lemészárolni minket. Ezért vállaltam fel azt, hogy bátorítsam, lelkesítsem a megtört szívűeket, hogy fellobbantsam bennük a reményt, a hitet, hogy Hásém, a zsidók Istene elfordítja majd tőlünk haragját, meghallgatja imádságainkat, és nem hagy minket végképp ellenségeink keze között. Mint arról korábban már szóltam, szerveztem egy Tiferet Báchurim nevű fiúcsoportot, akiket Tórára és istenfélelemre tanítottam, beléjük plántálva az örök élet magját, amely majd Isten akaratának teljes szívvel való megcselekedésétől szökkenhet szárba. A Tiferet Báchurim-os fiúk között volt egy rendkívüli fiú Kovnóból, akit Seresevszkinek hívtak, és aki önmagát teljes egészében a Tóra tanulásának szentelte. Noha még nem volt bár micvá, felnőttekre jellemző precizitással teljesítette a különböző micvákat. Ez a rendkívüli fiú egy alkalommal azt kérdezte tőlem, rakhatna-e tfilint annak ellenére, hogy a bár micvája csak három hónap múlva esedékes. A német zsarnokok naponta újabb és újabb rendeleteket hoztak ellenünk; különösen a zsidó gyermekek ellen. Ki biztosíthatta ezt a fiút arról, hogy egyáltalán megéri a tizenharmadik születésnapját, és teljesítheti a micvát? Ezért volt annyira türelmetlen, hogy felrakhassa a tfilint. Amikor ráeszméltem arra a mesterkéletlen őszinteségre, amely e fiú kérésében rejlett, könnyek törtek fel a szememből. Ajkamat akaratlanul hagyták el Jirmjáhu (Jeremiás) próféta szavai: „Bárcsak a fejem víznek, és a szemem könnynek forrásává válnék! Éjjel-nappal siratnám népem megöltjeit. Belépett ablakainkon a halál, bejött palotáinkba, kiirtotta a gyermekeket az utcáról, az ifjakat a terekről!” Válasz: Úgy döntöttem, hogy ennek a drága gyermeknek, akiben ilyen olthatatlan vágy élt, hogy teljesíthesse ezt a micvát, mert félt, hogy esetleg nem éri meg annak teljesítését, ha a tizenharmadik születésnapját várja, engedélyezem, hogy tfilint rakjon. Döntésemben azokra a véleményekre támaszkodtam, amelyek engedélyezik egy kiskorúnak is, hogy tfilint rakjon, feltéve, hogy tudja, miképpen őrizze meg azt tisztán. Ez a kitétel nyilvánvalóan nem jelentett problémát a Seresevszki fiúnál, aki már többszörösen is tanúbizonyságát adta istenfélő mivoltának, és olyan diák volt, aki tudatában volt annak, milyen fokú testi tisztaság szükséges ahhoz, hogy az ember tfilint rakhasson. Mi több, mivel már csak három hónap volt hátra a tizenharmadik születésnapjáig, döntésemet arra az elterjedt szokásra is alapozhattam, hogy egy fiú már a bár micváját két-három hónappal megelőzően elkezd tfilint rakni. Noha úgy rendelkeztem, hogy kiskorúsága ellenére rakhat tfilint, figyelmeztettem, hogy amennyiben olyan helyzet adódna elő, amikor kilenc másik zsidó férfi tizedikként be akarja őt számítani egy minjánba, kötelessége tudatni velük, hogy még nem elég idős ahhoz, hogy egy minjánba be lehessen számítani.

 

61. Az ember joga, hogy kockáztassa az életét

Kérdés: A kovnói gettó zsúfoltsága elviselhetetlen volt. A gettó aprócska területére mintegy harmincezer embert börtönöztek be, és minden egyes szobára hajmeresztően nagy számú lakó jutott. A kényelem ismeretlen fogalom volt. A mocsok ijesztő méreteket öltött. Az egészségügyi körülmények kibírhatatlanok voltak. A bűz és mocsok elsődleges oka a ruhahiány volt; a gettóraboknak legnagyobbrészt csupán egyetlen ruhájuk volt, hogy a testüket befedjék. Az embereknek még alsóneműjük sem volt, és egy embernek a legjobb esetben is csak egyetlen inge volt, váltásról tehát szó sem lehetett. De szappan sem volt, amivel mosdani vagy mosni lehetett volna. A harmadik egyiptomi csapás elárasztotta az egész gettót. A tetvek úgy szaporodtak…, akár a tetvek! Rámásztak az emberekre, belemásztak a ruháikba. A gettóban sehol sem volt olyan anyag, amivel akár az embereket, akár a ruháikat meg lehetett volna tisztítani, vagy amivel azokat a hitvány férgeket el lehetett volna pusztítani. A folytonos vakarózástól az emberek bőre tele lett mindenféle fekélyes sebekkel, s ez is csak súlyosbította szenvedéseiket. Egyetlen hely volt csupán, ahol a gettólakók egy kis pihenéshez juthattak, s ez a németek engedélyével nyitott fürdő volt. A fürdőnek volt egy speciális helyisége, ahol olyan nagy volt a hőség, hogy az elpusztított minden élősködőt a fürdőzők ruháiban. A fürdőzők kaptak egy kevéske folyékony szappant, amely épphogy elég volt ahhoz, hogy megmosakodjanak vele, a ruhájuk kimosására egy gramm sem maradt belőle. De igazából nem is volt olyan helyiség a fürdőben, ahol moshattak volna; egyedül a tetvetlenítő szoba állt rendelkezésre, ahová a fürdőzők a fürdés idejére lerakták a ruháikat. Ez a fürdő különösen a betegek és legyengült fizikumúak számára volt nagyon fontos, ugyanis a németek sem a betegséget, sem a gyengeséget nem tartották a rabszolgamunka alól mentesítő elégséges indoknak. Ha azonban valakire éppen rákerült a sor, hogy elmenjen a fertőtlenítő központba, s volt is egy ilyen értelmű utasítás a birtokában, akkor ő aznapra mentesült a munka alól. Ami azt illeti, én voltam a fürdőszolga, és örömmel láttam el ezt a feladatot. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mindig elég fa legyen a fürdő és benne a tetvetlenítő kamra kellő hőfokon tartásához. Az volt a célom, hogy lehetőséget biztosítsak a rabok számára, hogy megszabaduljanak attól az irdatlan mocsoktól és bűztől, amely a gettóban uralkodó minősíthetetlen köztisztasági állapotok kényszerű következménye volt. A fürdéstől egyben legyengült testük is mindig egy kissé erőre kapott. Azzal, hogy a fürdő ily módon lelket öntött beléjük, én is hozzájárulhattam szenvedéseik valamelyest elviselhetőbbé tételéhez. Több ízben is előfordult, hogy a nagy gáón és cádik, Ráv Jehosuá Levinson – Isten vegyen elégtételt érte –, a raduni jesiva igazgatója és a Chofec Chájim unokája (aki egyedül volt a kovnói gettóban, mert a családja Radunban ragadt) így szólt hozzám: „Irigyellek ezért a fontos micváért, amit itt teszel. Ez a fürdő felfrissít, és megújult élni akarással tölt fel, hogy megérhessem a zsidó nép megvigasztalódását és az átkozott németek bukását.” Fürdőgondnoki pozíciómat kihasználtam arra, hogy a fürdő sábátkor és jom tovkor zárva legyen, még a téli péntek estéken és ünnepi előestéken is. Az Eltestenrat vezetője, Dr. Elchanan Elkes, többször is figyelmeztetett, hogy veszélybe kerül az életem, ha a németek számára kiderül, hogy „minden indok nélkül” tartom zárva a fürdőt sábátkor és jom tovkor. Azt is felajánlotta, hogy ad nekem egy másik állást. „Miért ragaszkodik egy ilyen rangon aluli feladathoz? A fürdőszolgaság nem méltó munka egy rabbi számára. Ráadásul az életét is kockáztatja azzal, hogy szombaton és a többi zsidó ünnepnapokon zárva tartja a fürdőt.” Kifejtettem neki, hogy én valójában nagy örömmel végzem ezt a feladatot. Kiváltságnak tartom, hogy időről időre segíthetek megszabadulni a többi zsidónak attól a szörnyű mocsoktól, amelyet itt a gettóban kényszerülnek elviselni. Ráadásul ennek az állásnak egy másik fontos aspektusa volt, hogy lehetőségem nyílott segíteni a Kilencedik Erődből megszökött raboknak. A Kilencedik Erődben a zsidó rabszolgamunkások arra kényszerültek, hogy a németek által meggyilkolt zsidók holttestét elhamvasszák. Erről részletesen írok Churbán Litá (Judaica Press: The Annihilation of Lithuanian Jewry – A litván zsidóság kiirtása) című munkámban. A rabszolgamunkások, akiket e borzasztó feladat elvégzésére kényszeríttettek, pontosan tisztában voltak azzal, hogy egy nap őket is kivégzik a németek. Tudták, hogy a németek módszeresen megsemmisítik az általuk elkövetett népirtás nyomait és szemtanúit. Így aztán azok a szerencsétlen halotthamvasztók minden alkalmat és lehetőséget megragadtak, hogy a Kilencedik Erődből visszaszökjenek a gettóba. De mivel sajnos egész nap holttestekkel kellett dolgozniuk, ruhájuk hullabűzt árasztott. Ha sikerült visszaszökniük a gettóba, első útjuk minden esetben a fürdőbe vezetett. Azonnal meg akartak fürdeni, és el akarták távolítani a hullabűzt a hajukból és a bőrükből. A ruháik menthetetlenek voltak, muszáj volt elégetni azokat a fürdő kazánjában. Miután kipihenték magukat a gettóban, rendszerint továbbszöktek az erdőbe, hogy elterjesszék a hírt, mit tesznek a zsidókkal az átkozott németek a Kilencedik Erődben. Egy alkalommal a német gyilkos, Filgross – töröltessék ki a neve! –, eljött ellenőrizni a fürdőt, és, szombat lévén, zárva találta. Megkérdezte: „Miért van ma zárva a fürdő? És hol van az, aki meg van bízva a felügyeletével?!” Egyes gettórabok tudomást szereztek erről, és ragaszkodtak hozzá, hogy nyissam ki szombaton is a fürdőt, mert veszélybe kerülhet az életem, ha továbbra is zárva tartom. De én nem hallgattam rájuk. Amikor később elmentem a Nachumovics lakásba, hogy órát adjak állandó tanítványaimnak, ők megkérdezték tőlem, vajon jóváhagyja-e a háláchá, hogy veszélyeztetem az életemet, ugyanis tudomásuk szerint a törvényszegésnek csupán három olyan kategóriája van, amelyek esetében az embernek inkább vállalnia kell, hogy megölik, semhogy megszegje a tórai törvényt. Hogyan veszélyeztethetem hát magamat egy e háromtól eltérő micva, jelen esetben a szombat megtartása érdekében? Válasz: Arra a következtetésre jutottam, hogy az ember más micvákért is kockára teheti az életét. A szombat megtartása nagyon fontos micva, egyenértékű az összes többi micvával együttvéve. Bölcseink azt mondták: „Aki megtartja a szombatot, az olyan, mintha a Tóra összes micváját teljesítette volna. Amikor valaki megszentségteleníti a szombatot, az olyan, mintha az egész Tórát tagadta volna meg.” Teljességgel elfogadható volt tehát az, hogy kockára tegyem az életemet a szombat megtartásáért. Jogom volt zárva tartani a fürdőt, mert legnagyobb bánatunkra és gyötrelmünkre a szombat oly mértékig megszentségtelenítődött a gettóban, hogy az ember szinte nem is tudhatta, hogy épp szombat van. Az átkozott németek ugyanis még szombaton és a zsidó ünnepnapokon is dolgoztatták a zsidókat. Így idővel a szombat szinte teljesen feledésbe merült a gettóban. Ezért éreztem helyénvalónak, hogy a szombat megtartása és megszentelése érdekében veszélyeztessem az életem. Hiszem, hogy e micvának köszönhetően éltem túl ezt a siralomvölgyet, és részesültem abban a kiváltságban, hogy tanúja lehettem a sátáni németek bukásának. „Hálát adok Istennek, és dicsőítem őt, amíg élek.”

 

62. A luláv megrázása szombaton

Kérdés: 5703-ban (1943), amikor be voltunk zárva a kovnói gettóba, és mindenfelé zsidókat mészároltak, azt reméltük és azért fohászkodtunk, hogy múljanak el végre fejünk fölül a bajok. Ahogy közeledett tisri hónapja, s vele a legfőbb ünnepek, majd az ezeket követő örömünnep, a szukkot, mi egyre csüggedtebbek lettünk, és így kiáltottunk Istenhez: „Hogyan fogjuk tudni teljesíteni ezeknek az ünnepeknek a parancsolatait a gettóban? Vajon engedik-e majd az átkozott németek, hogy felállítsunk egy szukkát? Csoda történik-e és találunk-e egy etrogot és egy lulávot, hogy teljesíthessük vele a »négy fajta« micváját, ahogyan azt a Tóra megparancsolja?” Amikor elérkezett a szukkot ünnepe, az arcunkon az öröm helyett komoly és fájdalmas kifejezés ült. Nem lévén módunkban teljesíteni a „négy fajta” micváját (az etrog, a luláv, a hádászim és az árávot megáldását), rendkívül szomorúak voltunk, hisz nem tudtuk, lesz-e módunkban valaha is újra teljesíteni ezt a gyönyörű micvát. Váratlanul elterjedt a hír a gettóban, hogy egy zsidó férfi érkezett Vilnából, és hozott magával egy tökéletes készletet a „négy fajtából”. Lehetetlen! De mégis igaz! A dolog a következőképpen történt: Amikor a németek rátették a kezüket a vilnai és kovnói gyárakra, szükségük volt olyan zsidókra, akik értettek ezekhez a gépekhez, és felügyelőknek nevezték ki őket. Időnként, amikor előfordult egy-egy üzemzavar, a németek elküldték ezeket a szakértőket Vilnából Kovnóba vagy Kovnóból Vilnába, a meghibásodott gép fontosságától és a probléma komolyságától függően. Ezekre a szakértőkre közben végig német őrök vigyáztak, akiket néha meg lehetett vesztegetni, hogy elfordítsák a fejüket, és ne vegyenek tudomást arról, amit azok esetleg magukkal visznek. Ezek a szakemberek többször is létfontosságú küldetéseket hajtottak végre Kovnóban vagy Vilnában. Az egyik ilyen zsidó szakértő épp ekkor érkezett meg Vilnából. Hozott magával egy etrogot, hogy a gettó zsidói teljesíthessék a „négy fajta” micváját. Fölösleges mondani, mennyire izgalomba jöttünk erre a hírre. Ám volt egy bökkenő; abban az évben a szukkot első napja szombatra esett – ez az egyetlen olyan nap, amikor nem szabad kézbe venni a négy fajtát. A német parancs szerint ennek a zsidó szakértőnek rögtön a szombat kimenetelét követően vissza kellett térnie Vilnába. Amikor a zsidók ráeszméltek, hogy – dacára az éhségnek és mindannak az áldozatnak, amelyet azért hoztak, hogy az etrog és a luláv bekerüljön a gettóba – mégsem lesz módjukban teljesíteni a micvát, beléjük hasított a kín, hogy az orruk elől lopták el a micvát. Örömük szertefoszlott, és a helyébe mélabú költözött. És ekkor feltettek egy kérdést: Nem lehetne-e valami mód mégis teljesíteni a luláv és az etrog micváját a szukkot első napján, még ha az egy szombat is? Válasz: Miután kielemeztem a helyzetet és áttanulmányoztam azokat az eredeti okokat, amelyek miatt a bölcsek megtiltották, hogy az ember szombaton kezébe vegye a lulávot, úgy mérlegeltem, hogy e gettórabok számára sajnos könnyen lehet, hogy ez a szombat lesz az utolsó alkalom arra, hogy teljesítsék ezt a micvát, mert nem tudhattuk, hogy megérjük-e a következő alkalmat, amikor újra módunkban lesz teljesíteni ezt a micvát. Úgy tűnt számomra, hogy támaszkodhatunk a legrégebbi bölcsek egynémelyikének azon véleményére, amely szerint, ha valaki megrázta a lulávot szombaton, az teljesítette a micvát. A mi esetünkben nem lehetett azt állítani, hogy valaki, aki kezébe vette a lulávot, az azoknak a bölcseknek az akarata ellen tette ezt, akik ezt eredetileg megtiltották. Mégsem éreztem indíttatást, hogy engedélyezzem vagy megtiltsam számukra a luláv és az etrog kézbe vételét ezen a szombaton. Mivel azonban kifejezetten nem cáfoltam, hallgatásomat úgy értelmezték, hogy rajtuk áll a döntés. Ennek következményeképpen sokan a szakember szálláshelyére siettek, és elmondván a Sehechejánu áldást, teljesítették a luláv micváját. Szemükből csak úgy ömlöttek a keserédes könnyek, hogy alkalmuk adódott teljesíteni a micvát. Keserűséget azért éreztek, mert tartottak tőle, ez volt az utolsó alkalom, hogy lulávot tartottak a kezükben; de ugyanakkor hálásak is voltak az ajándékért, hogy módjuk nyílt teljesíteni a micvát. A legboldogabbak a jesivanövendékek és más bné Torá voltak. Egy lubavicsi chászid, Reb Feivel Zussman – Isten vegyen elégtételt érte – azt mondta nekem: „Egyetlen kérdés nélkül teljesítem ezt a micvát. Kész vagyok rá, hogy akár a Gehinomban szenvedjek, amiért teljesítem ezt a micvát. Egész életemben mindig nagy összegeket áldoztam arra, hogy egy-egy tökéletes etrogot vegyek magamnak, és most meg vagyok róla győződve, hogy ez a micva, amelyet a halálom előtt még teljesítek, üdvömre lesz majd, amikor a mennyei ítélőszék elé járulok.” Rabbi Avrohom Dovber Kahana-Shapira, Kovnó rabbija (aki 5703. 1. ádár 22-én – 1943. február 27-én halt meg a gettóban). Súlyos beteg volt. Nemcsak, hogy képtelen volt teljesíteni a micvát, de a betegsége miatt még konzultálni sem tudtam vele erről a dilemmáról. Amikor valamelyest jobban lett, meglátogattam és elmeséltem neki, mi történt, felvázolva előtte a probléma különböző aspektusait. Megkérdezte, hogyan rendelkeztem. Nyitva hagytam a kérdést, feleltem. Ő erre megnyugtatott, hogy a gettólakók nyugodtan elmondhatták az áldást az etrogra, mivel a bölcsek tilalma, amely a négy fajta kézbevételére vonatkozott, nem alkalmazható a gettóban uralkodó helyzetre. Valamikor később, amikor egy alkalommal a Tiferet Báchurim-os diákjaimmal tanultam, elmondtam nekik, hogyan rendelkezett a kovnói rabbi, és őket hihetetlenül boldoggá tette a tudat, hogy valóban teljesítették a luláv micváját.

 

63. Nem-zsidók gondjaira bízott zsidó

Kérdés: Mielőtt a németek kivitelezték volna Kinderakzion-jukat, a kovnói gettó összes zsidó gyermekének kiirtását 5704. niszán 3-án és 4-én (1944. március 27-én és 28-án), kitudódott a küszöbön álló akció terve. Anyák és apák, tudván, hogy a németek meg akarják ölni a gettóban maradt ezerkétszáz zsidó gyermeket, minden találékonyságukat latba vetették, hogy valamiképpen elrejtsék gyermekeiket a németek elől vagy kicsempésszék őket a gettóból. A gyermek megmentésének egyik módja az volt, hogy szerezni kellett egy születési bizonyítványt, amely arról tanúskodott, hogy a gyermek nem-zsidó szülők gyermekeként született, majd belehelyezni ezt az igazolványt a csecsemő pólyájába. A kisbabát ezt követően ott kellett hagyni egy keresztény árvaház, vagy templom lépcsőjén, hogy mint lelencet felneveljék. Voltak zsidók, akik úgy döntöttek, hogy nem-zsidó barátaikra bízzák gyermekeiket, hogy azok bújtassák őket a háború végéig, azzal a kikötéssel, hogy amennyiben a szülők megérik a háború végét, a gyermekek visszakerülnek hozzájuk. Voltak olyanok is, akik minden áron meg akarták menteni gyermekeiket, és ezért még keresztény papokra is hajlandóak voltak rábízni őket, jóllehet ez azt jelentette, hogy a gyermekek nem zsidóként lesznek felnevelve. Ezek a szülők csak abban reménykedhettek, hogy amennyiben a gyermekeik túlélik a háborút, Isten kegyelméből valamiképpen visszatalálnak a zsidó valláshoz. Megkérdezték tőlem, hogy vajon a háláchá megengedi-e az efféle megoldásokat, hiszen csak kevés szülő fogja túlélni a háborút, vagyis a legtöbb ilyen gyermek valószínűleg örökre elvész a zsidóság számára. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy a szülők nem bízhatják csecsemőiket keresztény papokra, hogy megmentsék őket a német gyilkosok kezétől elszenvedett haláltól. Noha maguknak a gyermekeknek nem kötelességük teljesíteni Isten Neve megszentelésének micváját, a szülőknek mégis tilos átadni őket a nem-zsidóknak. Ami a nem-zsidó nevűeknek kiállított születési bizonyítványokat illeti, lásd az 58-ik responsumot az „r.k.” rövidítést tartalmazó útlevéllel kapcsolatban. Ami azokat illeti, akik addig, amíg a háború be nem fejeződik, keresztény barátokra vagy szomszédokra szándékozták rábízni a gyermekeiket, amikor is azok visszakerülhetnének valódi szüleikhez, indokolt volt az aggodalom, hogy ezek a gyermekek örökre elvesznének a zsidóság számára. Ugyanakkor, mivel itt emberi életek forogtak kockán, az embernek mindenképpen a mérsékeltebb alternatívát kellett választania. Ha a gyermekeket átadják a németeknek, azok biztosan elpusztulnak; ha viszont keresztény szomszédok gondjaira bízzák őket, van rá esély, hogy életben maradjanak. Még ha a szülők nem élik is túl a háborút, van rá esély, hogy a keresztények a háború befejeztével zsidó intézményeknek adják át a gyermekeket. Mivel számos lehetőség állt fenn, úgy rendelkeztem, hogy lehetünk engedékenyebbek, és engedélyezhetjük az aggódó szülőknek, hogy világi keresztény személyekre bízzák gyermekeiket abban a reményben, hogy a háborút követően valóban visszakerülnek a zsidóság kebelébe.

 

64. Kádis csecsemők után

Kérdés: Miután a németek 5704. niszán 3-án és 4-én (1944. március 27-én és 28-án) végrehajtották a gettóban maradt mintegy ezerkétszáz zsidó gyermek és anyja kezéből kiszakított csecsemő tömeges lemészárlását, azzal a kérdéssel fordultak hozzám a szerencsétlen szülők, hogy kell-e kádist mondaniuk gyermekeik után, és hogy kell-e valamiféle különbséget tenni a csecsemők és az idősebb gyermekek között. Válasz: Azt az utasítást adtam a szerencsétlen szülőknek, hogy mondjanak kádist imádott gyermekeik után, de csak azok után, akik harminc naposak vagy annál idősebbek voltak.

  • Küldés emailben

Fejezetek