3. ? Rabbi Ephraim Oshry – Mélységből kiáltok

1941 — Elszabadul az erőszak

1941 — Elszabadul az erőszak

1. Saját magunk veszélyeztetése egy másik élet megmentése érdekében

Kérdés: Amikor 5701. sziván 28-án – 1941. június 23-án – a németek behatoltak Litvániába, rögvest bizonyságot tettek a zsidókkal szembeni kíméletlenségükről. Minden áldott nap zsidó férfiakra és nőkre vadásztak Kovnó utcáin, és a hetedik erődbe küldték őket, ahol a sorsuk meg volt pecsételve. A förtelmes gonosztevők buzgó segítőkre leltek a litvánokban, akik örültek a lehetőségnek, hogy nyíltan vadászhatnak a zsidókra, akiket mindig is gyűlöltek. Amint az a Talmudban áll: „Bárkiből, aki bajt okoz a zsidóknak, főkolompos lesz.” Voltak a litvánok között olyanok, akik kitűntek a zsidókkal szembeni kegyetlenségükben, különösen, amikor német uraik jóindulatát igyekeztek megnyerni a maguk számára. Jól ismervén a litvánok gyűlöletét, a németek engedélyt, sőt felhatalmazást adtak nekik a zsidók levadászására. A litvánok, akik semmivel sem maradtak el a németek mögött a fosztogatásban és gyilkolásban, rengeteg gyötrelmet okoztak a zsidóknak. Zsidók százait ejtették foglyul akkoriban az utcán, vagy hurcolták el őket otthonaikból – köztük nagy számban jesiva növendékeket. Azokban a rettegéssel teli napokban megkért mesterünk, a nagy gáón és cádik, Ráv Avrohom Grodzinsky – Isten vegyen elégtételt érte –, a Szlobodka Jesiva igazgatója, hogy menjek el Rabbi David Itzkovitch-hoz, az Águdát Hárábánim titkárához, és kérjem meg, hogy lépjen kapcsolatba a zsidók elleni hajtóvadászattal megbízott litvánokkal, akiket ő még a háború előttről ismert, és vegye rá őket arra, hogy engedjék el a jesivanövendékeket. Mindamellett kérdéses volt, hogy háláchikusan megengedhető-e neki, hogy felkeresse a litvánokat a jesivanövendékek elengedése ügyében, hiszen ezzel azt kockáztatta, hogy őt magát is foglyul ejtik. Szabad-e neki – így szólt a kérdés – a saját életét kockára tennie annak érdekében, hogy más zsidók életét esetleg megmentse? Válasz: A háláchát (zsidó törvény) szigorúan értelmezve, Rabbi Itzkovitchot nem lehetett arra kérni, hogy saját életét veszélyeztesse a jesivanövendékek megmentése érdekében. Ennek ellenére, ha – mint érzékeny és bátor ember – önként elvállalta, hogy kockáztassa az életét, mert esélyt látott arra, hogy esetleg megmentheti őket, ebben természetesen nem lehetett őt megakadályozni. Egy ilyen kérdést gondosan át kellett tanulmányozni. Jóllehet, nem for­dítha­tott kellő gondot saját személyének megóvására, kötelessége volt keresni annak lehetőségét, miképpen teljesíthetné bölcseink kijelentését, miszerint „Aki akár egyetlen zsidó életet is megment, az olyan, mintha egy egész világot mentett volna meg.” Ez kétszeresen is igaz volt egy olyan időben, amikor az ellenség eltökélte magát, hogy elpusztítja a zsidó testet és lelket – ugyanis a Tóra fenntartása a jesivanövendékeken múlik, akik életüket szentelik tanulmányozására. Mind a németek, mind pedig a litvánok a Tóra vezető tudósaira összpontosították dühüket, és káromoltak mindent, ami szent a zsidó nép számára. Még a mártírok kínzása és lemészárlása közben is káromolták a zsidók Istenét. Hittem, hogy kötelező mindenki számára – aki tisztán látta, hogy mi forog kockán – minden lehetséges dolgot elkövetni a jesivanövendékek megmentése érdekében, hogy a Tóra fénye ki ne aludjék. Csak ily módon tudtuk bizonyos mértékig meghiúsítani a Tóra elpusztítására és emlékének a világból való kitörlésére szőtt gonosz tervet. Rabbi Itzkovitch méltányolta kérésemet, és bátran fellépett a jesivanövendékek érdekében. Sikerült rábírnia a litvánokat, hogy engedjék szabadon a foglyokat. Istenem! Szolgáljon ez a tett Előtted Rabbi Itzkovitch érdeméül! És vegyél elégtételt az ő tiszta véréért, amely később egy megsemmisítő táborban ontatott ki.

 

2. Egy kohént áttérésre kényszeríttettek

Kérdés: 5701. sziván 28-án – 1941. június 23-án –, amint a német csapatok litván földre léptek, azonnal nekiláttak a zsidók – gyermekek, nők, férfiak, fiatalok és öregek – kegyetlen leöldösésének. Kínozták őket, leszúrták őket, lelövöldözték őket – mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy kiirtsák őket. Volt egy eset, amikor egy férfit és a feleségét ugyanazon a napon gyilkolták meg. Egyetlen gyermekük, egy tizenhat éves fiú, életben maradt, mert keresztény szobalányuknak sikerült őt elrejtenie. A fiút keserűséggel töltötte el szülei pusztulásának tragédiája; egyedül érezte magát a világban, és még attól is rettegett, hogy a keresztény szobalány ki fogja szolgáltatni őt a német gyilkosoknak. Ahogy múlt az idő, a szobalány többé már nem volt képes rejtegetni a fiút. Félt, hogy mindkettőjüket megölik, ha a németek rájönnek, hogy egy zsidó fiút bujtat. Hogy megmentse, elvitte a fiút temploma papjához, és egyezséget ajánlott neki: a pap oltalmat biztosít a fiúnak, és cserébe megkeresztelheti. A pap eleget tett a szobalány kérésének, és később, amikor a keresztények között rejtegette, a pap nem árulta el híveinek, hogy a fiú igazából zsidó. A fiú egy ideig úgy élt a keresztény közösségben, hogy nem tartott tőle, hogy bármi baja eshet. Mindene megvolt, amit csak akart – egyedül lelki békéje nem. Nem volt képes elfelejteni apja és anyja meggyilkolásának rémisztő borzalmát. Gyötrődését sem étel, sem ital nem enyhíthette. Fájdalma még éjszaka sem csillapodott; hogyan is lehetett volna képes nyugodtan aludni, amikor tudta, hogy a népe szenved, és ő nem szenved velük együtt? Egy nap aztán a fiú összeszedte minden bátorságát, és otthagyta kényelmes helyét a keresztények között. Valamiképpen sikerült visszajutnia a kovnói gettóba, hogy osztozzék zsidó testvéreinek életében és sorsában. S végül a fiú teljes szívvel és lélekkel visszatért Isten szolgálatához is, és mélyen megbánta azt, hogy megkeresztelkedett. Három kérdést tettek fel nekem. Először: Beleszámítható-e ez a fiú egy minjánba? Másodszor: Mivel a fiú kohén, felhívható-e a Tórához a kohén szakaszának a felolvasásához? Harmadszor: Áldásra emelheti-e a kezét, ősei hagyományát követve? Válasz: Ha valakit kényszeríttettek arra, hogy áttérjen, azaz akarata ellenére cselekedett így, akkor nem tekintendő mumár-nak, azaz, hitehagyottnak, inkább ánusz-nak, azaz olyan személynek, aki kényszerből cselekedett. Ez a fiú nyilvánvalóan rákényszerült az áttérésre, ha menteni akarta az életét. Ebből következően be lehetett őt számolnia a minjánba, amiképpen kohénként is funkcionálhatott, azaz fel lehetett hívni elsőként a Tórához, és megáldhatta felemelt kézzel a közösséget. Az, hogy végül elmenekült a keresztények közül, és csatlakozott népéhez a gettó falai között – tudva tudván, hogy ezzel az életét kockáztatja –, nyilvánvaló bizonyítékul szolgált arra, hogy a fiú inkább hajlandó volt meghalni népével együtt, mint hogy nem-zsidók között élje le életét. A gettó lerombolásának napján, 5704-ben (1944), a németek összegyűjtötték azokat a zsidókat, akik túlélték az addigi válogatásokat, és kivégezték őket. Azon a napon, többi mártír testvérével együtt ez a szent ifjú is vértanúhalált halt, beváltván a versben foglaltakat: „Akik kedvesek és kedveltek voltak életükben, a halálban sem választattak el egymástól.” Ne feledkezzék meg róla Isten, ahogy a többi igazról sem, amikor elégtételt vesz mártírhalált halt szolgáinak kiontott véréért.

 

3. Borotválkozás pengével.

Kérdés: A németek sok egyéb mellett azzal is vádoltak minket, hogy a zsidók mocskosak, és számos fertőző betegség hordozói. Különösen dühösek voltak minden olyan zsidóra, aki – mint a legtöbb ortodox zsidó – szakállat viselt. Ha a németek megpillantottak egy szakállas zsidó férfit, gyakran belekötöttek, gúnyolták és zaklatták, s nem ritkán végül meg is ölték. Megfélemlítettségükben a szakállas gettólakók mind leborotválták a szakállukat – még a rabbik és a Tóra-tudósok is; ugyanis átlátták, hogy teljességgel lehetetlen, hogy érintetlen maradjon a szakálluk, bármilyen belső szenvedéssel járjon is az „isteni képmást” utánzó díszüktől megválni. A zsidó vezetők egy más okból is le kényszerültek vágni a szakállukat: A németeknek kifejezett célja volt a zsidó vezetők elpusztítása. A németek úgy tartották, hogy aki szakállat visel, az rabbi, és a rabbikat irgalmatlanul üldözték vagy sok esetben haladéktalanul meggyilkolták. Ezért aztán a rabbiknak muszáj volt levágniuk a szakállukat, hogy óvják az életüket. Csupán két férfi tartotta meg a szakállát a gettóban. Az egyik a kovnói rabbi volt, Rabbi Avrohom Dovber Kahana Shapira, aki nem vágta le a szakállát, mert a németek már ismerték, és semmi haszna nem származott volna abból, ha megválik tőle. Ezért hát úgy őrködött a zsidóság becsülete fölött, hogy érintetlenül hagyta a szakállát. A másik személy, egyike a legprominensebb kovnói férfiaknak, egy chábád chászid volt, Ráv Feivel Zussman. Ő vállalta a kockázatot, és nem vágta le a szakállát. Neki sikerült még néhány évig megőriznie zsidó büszkeségét és dicsőségét – egészen az 5704. niszán 3-án és 4-én – 1944. március 27-én és 28-án – végrehajtott Kinderakzion-ig. E két napon a németek átkutattak minden egyes padlást és pincét, üreget és alagutat, hogy megtalálják a szerencsétlen gyermekeket, akiket aztán előráncigáltak búvóhelyeikről, és meggyilkolták őket. Istenem! Vegyél elégtételt az ő szent és tiszta vérükért! Hogy megkönnyítsék a gettómunkásoknak a Kovnó melletti repülőtérre való szállítását, a németek felállítottak egy tábort a rabszolgamunkásoknak Aleksot – ez Kovnónak a repülőtérhez legközelebb fekvő külvárosa – mellett. Az egyik ebben a táborban ragadt zsidó megkérdezte tőlem, mit tegyen a szakállával. Az ő táborában ugyanis borotvapengén kívül nem volt más eszköz a szakálla eltávolításához. Azt kérdezte, hogy az életét fenyegető veszély miatt, leborotválhatja-e a szakállát egy pengével. Válasz: Úgy döntöttem, hogy megborotválkozhat a pengével, hiszen a szaktekintélyek egyöntetű véleménye szerint abban az esetben, ha az ember élete múlik rajta, megengedett a szakáll pengével való leborotválása. Még csak nem-zsidó sem akadt ebben a hadifogoly-táborban, aki megborotválhatta volna ezt a férfit, aki ily módon legalább azt elkerülhette volna, hogy egy zsidó – akár ő maga, akár valaki más – borotválja meg. De, még ha lett volna is egy nem-zsidó a táborban, az sem számított volna, mivel a németek határozottan megtiltották a nem-zsidóknak, hogy bármiben segítségére legyenek a zsidóknak.

 

4. Korábban elvégzett táhárá

Kérdés: 5701. menáchem áv 25-ének – 1941. augusztus 18-ának – éjjelén éppen egy Tóra-előadást tartottam Abba Jechezkél Kloiz-ában, Szlobodkában. Ez nem sokkal Litvánia német megszállását követően történt, akkortájt, amikor a zsidók boldogságának véglegesen befellegzett. Az előadás közepén váratlanul szívszaggató sikoltozás és jajveszékelés ütötte meg a fülünket. Reb Zalman Sher menye rontott be a kloiz-ba, és elmondta Reb Zalmannak, hogy a németek percekkel azelőtt ölték meg három fiát a férjével, Reb Zalman fiával együtt. Ott helyben, ahogy az asszony sírva beszámolt e négy tragikus halálról, apósa eszméletét vesztette, lefordult székéről, és a szemünk előtt meghalt. A chevra kádisa (temetési egylet) igazgatója, Reb Mose Cháim Kaplan – Isten vegyen elégtételt érte! –, akinek a zsidó szokás szerinti temetések lebonyolítása volt a feladata, a következő problémával állt elém: Mivel az ellenség rendeletei az egész népességet érintik – az élőket és a holtakat egyaránt –, lehetetlen előre tudni, mikor kerülhet sor a temetés előkészítésére és lebonyolítására. A német megszállás szomorú körülményei közepette nem kérdés, hogy ez legalább egy-két napba beletelhet, vagyis lehetséges, hogy mire a temetés előkészületeit meg lehetne tenni, már nem lesz senki, aki elvégezze a táhárát, a test rituális lemosását és előkészítését a temetésre, amit rendszerint közvetlen az elhantolást megelőzően szoktak elvégezni. Mindazonáltal itt a mi kloiz-unkban épp jelen van Reb Zalman néhány közeli barátja, és úgy tűnik, legjobb lenne azzal megadni az elhunytnak a végtisztességet, ha itt helyben, most azonnal elvégeznénk a táhárát – azon az asztalon, amelyen az elhunyt még az imént a Misnájotot és a Gemárát tanulta. A kérdés egyszerűen így hangzott: „Megengedett-e a táhárát korábban, és nem a temetést közvetlen megelőzően elvégezni?” Válasz: Engedélyeztem Reb Zalman számára az azonnali táhárát. A jövőbeli ilyen esetekre nézve, utasítottam a temetési egylet igazgatóját, Reb Mose Cháimot, hogy végezzék el a táhárát az elhunyton minél hamarabb, hiszen a gettóbeli körülmények között senki sem lehet biztos abban, hogy lehetőség lesz-e rá közvetlenül az elhantolást megelőzően.

 

5. Zsidókat kényszerítenek arra, hogy darabokra tépjenek egy tóratekercset

Kérdés: 5701. elul 4-én – 1941. augusztus 27-én – a németek befogtak néhány kóbor kutyát és macskát, és bevitték őket a Neier Kloiz-ba, egy szlobodkai tanházba. Szlobodka a litván főváros, Kovnó egyik külvárosa volt, amelyet a németek a kovnói gettóvá alakítottak át. Ebben a tanházban aztán lelőtték az állatokat. Ám a brutális gyilkosoknak nem okozott elég élvezetet az, hogy bemocskolták és kutya- és macskatetemek kriptájává változtatták ezt a szent helyet, hanem arra kényszeríttettek néhány zsidót, hogy a saját kezükkel darabokra szakítsanak egy tóratekercset, és a pergamenlapokkal letakarják az agyonlőtt állatok tetemeit. Más zsidókat pedig arra kényszeríttettek, hogy végignézzék a tóratekercs összeszaggatását és Isten igéjének a tetemek vérével való bemocskolását. Ezt követően e szemtanúk közül néhányan felkeresték Kovnó néhai rabbiját, Rabbi Avrohom Dovber Kahana Shapirát, és megkérték őt, hogy állítson össze egy vezeklési tervezetet azon zsidók számára, akik jelen voltak ennél a tragikus eseménynél, és különösen azok számára, akiket arra kényszeríttettek, hogy saját kezükkel szaggassák szét a tóratekercset. A gettólakók, akik hallották a Tórát ért iszonyatos sérelemről szóló beszámolót, ebből arra következtettek, hogy a németek dühe az egész közösségre szabadult rá. Ezért aztán helyénvalónak tetszett, hogy mindnyájan magunkra vegyük a vezeklés valamilyen formáját, és könyörögjünk Istenhez, hogy irgalmazzon az Ő népének, a Sátánnak pedig odavágjunk, hogy: „Elég volt!” Mivel Kovnó rabbija ekkor már súlyos beteg volt, engem kért meg, hogy tanulmányozzam át a kérdést, és hozzak döntést, hogy pontosan mit kellene tenniük az embereknek. Válasz: Azoknak, akik szemtanúi voltak a tekercs szétszaggatásának, meg kellett szaggatniuk a ruhájukat. Azoknak a gettólakóknak, akik saját szemükkel nem látták ezt az istentelenséget, csak másoktól hallottak róla, nem kellett megszaggatniuk a ruhájukat. Azoknak, akiket arra kényszeríttettek, hogy a saját kezükkel szaggassák össze a tóratekercset, böjtölniük kellett, annak ellenére, hogy fegyverrel kényszeríttették őket arra, amit tettek. Azoknak, akik tanúi voltak ennek a visszataszító tettnek, szintén böjtölniük kellett. Ha viszont az éhség vagy más a gettóban naponta tűrt szenvedések miatt gyengék voltak a böjt elviseléséhez, akkor nem volt szabad őket böjtre kényszeríteni. Habár azoknak a gettólakóknak, akik nem voltak jelen – csak másoktól hallottak a történtekről –, nem kellett böjtölniük, azért megkérték őket, hogy képességeikhez mérten tegyenek jótékonysági hozzájárulásokat. Az esetet követő szombaton arra intettem a közösséget, hogy vizsgálják meg saját cselekedeteiket, és vezekeljenek bűneikért; különösen arra figyelmeztettem őket, hogy viseltessenek kellő tisztelettel a tóratekercsek és a Tóra-tudósok iránt. Kovnó rabbija egyetértett velem mindebben.

 

6. Szombati tóraolvasás rabszolgamunkásoknak

Kérdés: 5701. elul 16-án – 1941. szeptember 8-án – a németek kiadtak egy rendeletet, amelyben azt követelték a kovnói gettó zsidóitól, hogy biztosítsanak ezer rabszolgamunkást a közeli repülőtéren folyó munkálatokhoz (meg kellett nagyobbítani a repülőteret, hogy a nagy bombázók is használhassák). Korábban a németek mindig maguk szedték össze a szükséges ezer munkást, ez a rendelet azonban a gettó Eltestenrat-jának (’az öregek tanácsának’) írta elő, hogy előállítsák a napi ezer zsidót. Rabszolgamunkás-osztagok vonultak ki munkára minden este és minden reggel. A szerencsétlen munkások még szombaton is dolgozni kényszerültek. Hihetetlen lelki gyötrelmek közepette suttogták a szombati imákat, miközben gödröket és lövészárkokat ástak. Nehéz szerszámokkal a kezükben köszöntötték péntek este a Szombat Királynőjét, fojtott hangon énekelve a Lechá Dodi-t, s a szívük telve volt reménységgel és hittel – a választott nép hitével –, és fohászkodtak, hogy Isten az utolsó pillanatban mégiscsak azt mondja majd, hogy „Túl sokáig időztetek ebben a siralomvölgyben, Isten dicsősége most már hamarosan kinyilatkoztatik előttetek.” A nappali műszak este fél nyolckor fejezte be a munkát. Bár megszegni kényszerültek a szombatot, mégis hallani vágyták a heti tóraszakaszt, amelyet normális körülmények között a szombat reggeli ima során olvasnak fel. Felmerült bennük a kérdés, hogy fel lehet-e olvasni a hetiszakaszt az esti Mincha ima során, vagy mindenképpen a Minchát megelőzően kell felolvasni azt. Ehhez járult még az a probléma is, hogy a téli hónapok idején, amikor rövidek a nappalok, és a férfiak teljes sötétségben térnek meg a munkából, miután a szombat már rég véget ért, vajon lehetséges-e egyáltalán bepótolni a hetiszakasz felolvasását? Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy a hosszú, nyári napokon, amikor még nappal fejezik be a munkát, fel kell olvasniuk a hetiszakaszt, majd el kell imádkozni a szokásos esti imákat. A rövid, téli napokon azonban, amikor a szombat kimenetelét követően fejezik be a munkát, már nincs módjukban teljesíteni ezt a micvát. Mindamellett elmondtam nekik, hogy helyénvaló dolog, hogyha abban a néhány percben, amelyet az átkozott németek ebédszünet gyanánt engedélyeznek nekik, megpróbálják elolvasnia a hetiszakaszt egy chumásból, nem feledkezvén el ily módon a szombati tóraolvasás micvájáról. Ezt tette például egy Reb Simon nevű zsidó férfi, aki amúgy Kovnóban a Kereskedők Kloiz-ában imádkozott a Yavana utcában. Hogy teljesítse a micvát, egy kis Tánáchból olvasott fel magának halkan az ebédszünetben.

 

7. Főzés szombaton a gettóban

Kérdés: Azok az átkozott németek minden egyes nap ezer férfit vittek el a gettóból a Kovnó melletti repülőtéren végzendő rabszolgamunkára. Egyik tanítványom, Reb Jákov – Isten vegyen elégtételt érte! –, a következő problémával jött oda hozzám. Lehetősége adódott a konyhán dolgoznia, ahol azt a fekete levest (jusznek) főzték, amit a németek tíz deka kenyér kíséretében adtak naponta a zsidó munkásoknak. A probléma csak az, hogy neki ott szombaton is dolgoznia kell. Előnye ugyanakkor ennek a munkának, hogy ily módon elkerülné a repülőtéren végzendő jóval nehezebb rabszolgamunkát, amely mind pszichésen, min fizikailag romboló hatású. Ily módon tehát fizikailag és mentálisan egyaránt egészségesebb maradhatna, s talán túlélhetné a gettóban általánosan uralkodó éhínséget. Kérdésének egy másik aspektusa az volt, hogy vajon megehetné-e azt a levest, amelyet ő maga kényszerült főzni szombaton. Válasz: Azt a rendelkezést hoztam, hogy főzhet szombaton, mivel a repülőtéren végzendő rabszolgamunka nem kevésbé szentségte­leníti meg a szombatot, mint a főzés. Egyik esetben sem akaratlagosan, hanem kizárólag kényszerből szentségtelenítené meg a szombatot. Így aztán kívánatosabb, hogy a konyhán dolgozzék, ahol eleget kaphat enni. Azt is engedélyeztem neki, hogy egyen abból a fekete levesből, amit ő maga főz szombaton, mivel abban az esetben nem tilos megenni a szombati munka gyümölcsét, amennyiben az az élet megóvását, fenntartását szolgálja.

 

8. Megmentheti-e az ember a saját életét azon az áron, hogy ezzel egy másik zsidó halálát okozza?

Kérdés: 5701. elul 16-án – 1941. szeptember 8-án – S.S. Oberführer Göcke megérkezett Litvániába, és megkezdte a gettók, köztük a kovnói gettó felszámolását, lakóik kiirtását. A vérszomjas gyilkos híre megelőzte Litvániába való érkezését, s óriási kavarodást okozott a gettó lakói körében. Amint megérkezett, azonnal megkezdte a zsidók kivégeztetését. És ekkor merült fel először a Jordan Schein-ként ismert fehér kártyák kérdése. A kovnói gettó német parancsnoka, Jordan, elrendelte, hogy az Eltestenrat, az öregek tanácsa, osszon szét 5.000 fehér kártyát a gettó munkásai között. Ezek engedélyek voltak a munkások számára, hogy családjaikkal együtt a gettóban maradhatnak. A többi zsidóra halál várt. Ekkortájt a gettónak 30.000 lakosa volt, ebből 10.000 volt munkás. Lehetetlen leírni azt a zűrzavart, amely a munkások között kitört, hiszen mindegyikük hozzá akart jutni egy fehér kártyához; ilyen kártya nélkül a munkás családjának sorsa megpecsételődött. A munkások tábort vertek az Eltestenrat irodája körül, és sokan közülük erőnek erejével kísérelték megszerezni maguknak a fehér kártyát. Elul 25-én (szeptember 17-én), szerdán, amikor kitudódott, hogy a németek körülvették a zsidó negyedet, minden egyes kijárathoz fegyveres őröket helyeztek, és a gettó falait ágyúkkal vették körül, csak még fokozottabbá vált a zűrzavar. Nyilvánvaló volt, hogy a németek és litván csapataik felkészültek a zsidók kiirtására. Ezzel egy időben elterjedt a hír, hogy a Kis Gettóban fegyveres németek törtek be a zsidókhoz, és gyilkos dühvel kergették ki őket otthonaikból. Felsorakoztatták őket egy területen az üzleti negyedben, majd két csoportra osztották őket: az egyikbe azok kerültek, akiknek volt fehér kártyája, a másikba azok, akiknek nem. Ezt követően pedig családjaik is követték őket a megfelelő csoportokba. Ott helyben, a zűrzavar kellős közepén, a következő sorsdöntő kérdést szegezték nekem. Engedelmeskedhet-e az Eltestenrat Jordan rendeletének, elfogadhatja-e és kioszthatja-e a kártyákat vagy sem? Ugyanis minden egyes kártya, amelyet egy munkásnak kiosztanak, automatikus halálos ítéletet jelent másoknak. Vajon ez azt jelenti, hogy azokat, akiknek nem jut kártya, átadják a német gyilkosoknak, hogy azok végezzenek velük kedvük szerint? Mert ebben az esetben az egyik ember életét előnyben részesítik egy másikéval szemben. És milyen alapon dönthetik el, kinek az élete fontosabb? Ki érdemli meg a fehér kártyát, és ki nem? Még egy kérdést feltettek nekem: Helyénvaló-e, ha valaki elmarkol egy fehér kártyát, hogy mentse az életét? Ugyanis ha az ember elmarkolt magának egy Jordan Scheint, azzal egy másik zsidót a családjával együtt a halálba küldött. Hogyan dönthetett az ember úgy, hogy az élete értékesebb, mint egy másik ember élete? Válasz: Különféle nézetek léteznek az első kérdést illetően; ezek közül egyesek megengedhetőnek tartják, hogy az Eltestenrat szétossza a fehér kártyákat, mások szerint ez tilos. Hasonló eset történt pár hónappal később, 5702. márchesván 6-án – 1941. október 27-én –, Kovnóban, amikor is az Eltestenrat-ot utasították, hogy plakátozza ki a gettó utcáin, hogy két nappal később, október 29-én, a gettó minden lakosának – férfiaknak, nőknek és gyerekeknek, az időseket és a betegeket is beleértve – gyülekeznie kell a Demokratiaplatz-on (Demokrácia tér). Egyetlen zsidó sem maradhat otthon azon a napon. Az Eltestenrat azonnal elküldött négy embert a kovnói rabbi, Ráv Avrohom Dovber Kahana Shapira otthonába. Azt akarták megkérdezni, hogy engedelmeskedniük kell-e a német parancsnak vagy sem, ugyanis a birtokukba jutott információk szerint az összegyűltek nagy részét ki akarják végezni. Késő este érkeztek meg a rabbi házába. A törékeny, öreg, súlyosan beteg rabbi már aludt. Ennek ellenére a felesége felkeltette őt, és jelentette neki, hogy küldöttség érkezett hozzá. A rabbi azonnal felkelt, és ismertették vele a gettóban kialakult legfrissebb helyzetet. Amikor a rabbi tudomást szerzett az új rendeletről, a gyötrelemtől reszketni kezdett, és majdnem elájult. Néhány csepp valeriánát kellett adni neki, hogy megnyugodjék. Felismervén a ránehezedő súlyos felelősséget, közölte a küldöttséggel, hogy a zsidóság hosszú és véres történelme bővelkedik az ilyen sátáni rendeletekben. Mindamellett nem tud azonnal döntést hozni az ügyben; némi időre van szüksége. Aznap éjjel már nem feküdt le, hanem az egész éjszakát azzal töltötte, hogy a vonatkozó háláchá aspektusaival foglalkozó köteteket böngészte. Hosszas mérlegelést követően a következő döntést hozta: „Ha kibocsátanak egy rendeletet, amelynek értelmében egy zsidó közösség elpusztíttatik, de van rá esély, hogy a közösség egy részét mégis életben hagyják, a közösség vezetőinek össze kell gyűjteni minden lelki erejüket ahhoz, hogy a rájuk nehezedő felelősség teljes tudatában dönthessenek. Minden lehetséges intézkedést meg kell tenniük annak érdekében, hogy a lehető legtöbb embert meg lehessen menteni.” Ez egyezett az én véleményemmel is, miszerint a közösségi vezetőknek kötelessége annyi embert megmenteni, amennyit csak lehet. És mivel a fehér kártyák kibocsátása lehetővé tette bizonyos számú ember megmentését, az Eltestenrat-nak össze kell szednie minden lelki erejét, és belátása szerint szét kell osztania a kártyákat, hogy így a lehető legtöbb ember életben maradhasson. És ami azoknak a munkásoknak a dolgát illeti, akik erővel igyekeznének megkaparintani a kártyát mások elől, alapvetően az lenne a helyes hozzáállás, hogy egyetlen zsidó sem tehet semmi olyat, ami egy másik zsidó életét veszélyezteti. Mindazonáltal a szerint az elv szerint, amelyet a rabbi az első kérdésre adott válaszában felvázolt – azaz, hogy amikor egy egész közösség van veszélyben, mindenkit meg kell menteni, akit csak lehet –, úgy tűnt, hogy minden munkás szabadon megtehet mindent, amit csak tud annak érdekében, hogy a saját és családja életét megmentse.

 

9. A vértanúhalált halt zsidók ruháinak használata

Kérdés: Az 5702-es év ros hásánája előtti napon – 1941. szeptember 21-én – a küszöbön álló szent nap miatt a gettó zsidói nem állították elő teljes létszámban a németek által követelt ezer rabszolgamunkást. A gyilkosok tomboltak a dühtől. Vérszomjas bandavezérükkel, Neumann-nal – töröltessék ki a neve! – az élen napszálltakor behatoltak a gettóba, hogy zsidókat fogdossanak össze rabszolgamunkára. Az elején csak zaklatták a zsidókat, majd a végén le is lőttek kettőt. Irgalmatlanok voltak, különösen azokkal, akiket a zsinagógákban találtak. Ezek az emberek azért jöttek, hogy Istenhez imádkozzanak, hogy könyörögjenek neki: kegyelmezzen az ő szenvedő zsidó népének. A két ember, akit a gyilkosok ezen a ros hásáná előtti estén lelőttek, Jichok Baum vaskereskedő (a szlobodkai Linkova utcában volt üzlete) és Berel Mendelevics volt – Isten vegyen elégtételt ártatlanul kiontott vérükért! Miután a gyilkosok elvégezték a piszkos munkát, néhány zsidónak megparancsolták, hogy ássanak egy sírt a holttesteknek, majd vegyék le a ruhákat a halottakról, mint afféle hátborzongató ajándékot a sírgödör kiásásáért. Megkérdezték tőlem, hogy ezek a ruhadarabok – amelyeken nem voltak vérfoltok – hasznosíthatók-e (a ruházkodás is nagy problémát jelentett a gettóban), vagy tilos használni őket. Válasz: A háláchá (Sulchán áruch, Jore déá, 364:4) szerint, ha az ember rátalál egy meggyilkolt zsidóra, akkor a holttestet úgy kell eltemetnie, ahogyan rátalált, halotti lepel nélkül; még a cipőjét sem szabad levenni. Ez olyasvalakire vonatkozik, aki ruhában halt meg. Akit nem-zsidók gyilkoltak meg – még ha a vére meg is alvadt már, mire rátaláltak –, azt is úgy kell eltemetni, ahogyan rátaláltak, hogy felszítsák a gyilkosok ellen Isten haragját. Mivel ebben az esetben a ruhákon nem voltak vérfoltok, valaki kétségkívül hasznát vehette nekik, és semmi szükség nem volt a holttestekkel együtt eltemetni azokat, hacsak nem abból az előbb már említett okból, hogy felgerjesszék ezzel a gyilkosok ellen Isten haragját. Mivel a halottakat már ruha nélkül temették el, számukra, azaz az elhunytak számára a legnagyobb örömet azzal lehetett okozni, ha engedélyeztük életben maradt gyermekeiknek, hogy hasznosítsák ezeket a ruhadarabokat, vagy oly módon, hogy saját testüket melegítik velük, vagy oly módon, hogy eladják azokat, és az árukból élelmet vesznek, hogy így növeljék a túlélés esélyét. Úgy éreztem, hogy a mártírok is bizonyosan azt kívánták volna, hogy ruháikat gyermekeik örököljék meg, s így az átkozott gyilkosok minden erőfeszítése ellenére is segíthessék őket a túlélésben.

 

10. Megfújni egy repedt sófárt

Kérdés: Az 5702-es év ros hásánája előtti napon megkérdezték tőlem egy Kosedar városa közelében lévő tábor lakói nevében, hogy mivel nincs más sófár a birtokukban, teljesíthetik-e a ros hásánái sófár hangjának hallásának micváját egy enyhén repedt sófár megfúvásával. Válasz: A kodifikátorok zömének véleménye szerint amennyiben a sófár hosszának kevesebb, mint a fele repedt, akkor használható. Még inkább igaz ez erre a konkrét helyzetre, amikor más sófárhoz nem is tudtak volna hozzájutni. Én még azt a tényt is számításba vettem, hogy ezek a zsidók egy micvát akartak teljesíteni addig, amíg még életben voltak, nem tudván, mit hoz majd nekik a holnap.

 

11. Tfilint bevinni egy kórházba, ahol minden személyes tárgyat elégetnek

Kérdés: A gettó rabjaira mért szenvedések közepette a betegeknek és gyengéknek még külön félnivalójuk is volt. A németek, amilyen vérszomjasak voltak, egyre-másra hozott rendeletekkel sújtották Jákobot; arra vágytak, hogy lássák, amint a zsidó nép zsidó vér- és könnytengerbe fullad bele. És függetlenül attól, hogy már addig is mennyi szenvedést mértek ki rá, ezek a démonok mindig újabb és újabb fondorlatokat eszeltek ki, hogy fokozzák a zsidók szenvedéseit. Egyik sátáni elgondolásuk egyedülálló volt a maga nemében: a látszólagos cél az volt, hogy reményt keltsen a betegekben és a gyengékben. Bárki, aki a gettó lakói közül megbetegedett vagy legyengült, azonnal lemondhatott az életéről, mivel tudta, hogy nem áll rendelkezésre orvosság, amely gyógyulást hozhatna neki. A németek, hogy még jobban megzavarják a betegeket, felcsillantották előttük a remény egy kicsinyke szikráját. Bejelentették, hogy kórházat létesítenek Kovnó Kis Gettójában. A Kis Gettó mellett volt egy nagyobb is; a kettőt fahíd kötötte össze. El sem tudjuk képzelni, micsoda élvezetet okozott a szadista németeknek ez az új kórház; a szándékuk ugyanis csupán az volt, hogy reményt keltsenek vele a leggyengébb zsidókban, majd, miután azok, elismervén betegségüket, besétáltak a csapdába, gyorsan lecsapjanak rájuk és megsemmisítsék őket. Egy alkalommal a következő problémával kapcsolatban kértek tőlem háláchikus döntést: Egy fiú, akinek a lábát a németek amputálták, a kórházban feküdt. Mivel arra vágyott, hogy naponta imádkozhasson Teremtőjéhez, zsidó csatornákon keresztül tudatta, hogy szeretné, ha beküldenének neki a kórházba egy tfilint. Az a makacs szóbeszéd járta a gettóban, hogy a németek a páciensek halálát vagy elbocsátását követően azok minden személyes holmiját elégetik. Tudva, hogy mi történhet vele, be szabad-e küldeni a tfilint a kórházba? Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy be lehet küldeni az ifjúnak a tfilint, hogy teljesíthesse vele a tórai parancsot, s Isten bizonnyal nem engedi majd, hogy a tfilinnek bármi baja essék. Az, hogy a németek elégetik a személyes holmikat csupán alaptalan szóbeszéd volt, egy a sok közül, amelyet a gettóban eluralkodott rettegés szült. Amennyiben ez nem csupán szóbeszéd, hanem ismert tény lett volna, semmiképp sem engedélyeztem volna, hogy beküldjék a fiúnak a tfilint. Egy puszta híresztelés azonban kevés volt ahhoz, hogy megfosszam azt az ifjút a tfilinnel való imádkozás micvájától. A tfilint egy megbízható küldött adta át titokban a fiúnak, hogy a németek ne tudjanak róla. Ráadásul úgy éreztem, hogy a tfilin inspirálni is fogja a fiút, aki nem sokkal azelőtt lett báál tsuvá, azaz vallástalan zsidóból vallásos zsidóvá vált. A tfilin, gondoltam, meg fogja erősíteni benne azt az érzést, hogy ő is a zsidó nép része. Dr. Davidovics, aki a kórházban dolgozott, tanúsította, micsoda hihetetlen örömöt okozott a fiúnak, amikor először öltötte fel magára a tfilint. 5702 tisri 3-án – 1941. szeptember 23-án – amikor az átkozott németek lerombolták a Kis Gettót, felgyújtották a kórházat is, elevenen elégetve a bent rekedt pácienseket, nővéreket és orvosokat. Mintegy hatvan zsidó, köztük Dr. Davidovics és a fiú, akinek a tfilint beküldték, lett a lángok áldozata. Isten vegyen elégtételt ártatlanul kiontott vérükért! Csodák csodája! Az egyik zsidó, aki maga is bent volt a kórházban, valami csoda folytán életben maradt, és elmesélte nekünk, mi történt a bent rekedtek tűzhalálát megelőzően. A fiú szó szerint saját életével védelmezte a tfilint. Amikor már látta, hogy a kórház a betegekkel és a személyzettel együtt el fog pusztulni, megkérte ezt a férfit, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt azért, hogy elrejtse a tfilint, s így az ne kerülhessen a gyilkosok kezébe, akik bizonyosan elpusztítanák azt. A férfinek sikerült megszöknie a kórház-csapdából, és megmutatta nekünk a kincset, a fiú tfilinjét, amely így sértetlenül megmaradt. Teljesítse be Isten még a mi időnkben a bibliai verset: „Mert Te, Ó Uram, lángba borítottad azt, és lángok által fogod megújítani is.”

 

12. Végső életveszély

Kérdés: 5701 elul havának – 1941 szeptemberének – elejétől a németek arra kényszeríttették a kovnói zsidókat, hogy a város közelében fekvő repülőtéren dolgozzanak. A gettó lakosainak naponta ezer munkást kellett előállítaniuk. A rabszolgamunkások mindegyikének egy csajka nem-kóser leves és tíz deka kenyér volt a napi élelmiszeradagja. Sokan a munkások közül érthető okokból visszautasították, hogy bemocskolják magukat ezzel a nem-kóser levessel. Ám miután legyengültek az éhségtől és a nehéz munkától, néhányan ezek közül az emberek közül megkerestek engem a jom kipur előtti napokban – 1941 szeptemberének végén –, és azt kérdezték, hogy megehetik-e a levest, hiszen az életük végül veszélybe kerülhet, ha továbbra sem esznek eleget. A probléma röviden ez volt: Vajon az aktuális helyzetet kell néznünk, amikor még nincs szó életveszélyről? Vagy úgy kell mérlegeljünk, hogy mivel legvégül az életük mindenképpen veszélybe kerül az alultápláltság következtében, megehetik most a nem-kóser ételt annak érdekében, hogy ezzel meggátoljuk a későbbi életveszélyt? Válasz: Számos orvos szakértő véleménye megegyezik azt illetően, hogy lehetetlen az embernek életben maradnia annyi táplálékkal, amennyihez akkoriban a zsidók hozzájuthattak. A munkások élete nyilvánvalóan veszélyben forgott, és az éhség végtelenül gyötrelmes, elnyújtott módja a meghalásnak. Úgy rendelkeztem, hogy megehetik a levest, mert különben végül veszélybe kerülne az életük. Kovnó rabbija, a gáón Ráv Avrohom Dovber Kahana Shapira is egyetértett velem ebben.

 

13. Halálos betegek böjtölése jom kipurkor

Kérdés: A jom kipur előtti napon, 5702-ben – 1941. szeptember 30-án – Dr. Zakharinhoz, a gettó kórházának igazgatójához hívattak. Amikor beléptem hozzá, közölte velem, hogy több páciensének az élete is veszélybe fog kerülni, ha böjtölnek jom kipurkor. Az orvos figyelmeztetése ellenére ezek a legyengült, beteg zsidók ragaszkodtak hozzá, hogy ezen a szent napon ők is együtt akarnak böjtölni az egész zsidósággal, és együtt imádkozni Istenhez, hogy tanúsítson irgalmat az Ő népe iránt, és szabadítsa ki őket a vérszomjas német ellenség karmai közül. Nem kételkedtek abban, hogy a böjt veszélyezteti az életüket. Tudták, hogy legyengült egészségük csak tovább fog romlani, hogy a kórház élelmezési helyzete szélsőségesen rossz, és hogy a kórházban kapott sosem kielégítő mennyiségű és minőségű étel bizonyosan nem lesz elegendő ahhoz, hogy visszaadja az erejüket a böjt után. A húsz deka kenyérből, és abból a kevéske fekete lócsontlevesből, amit kaphatnak, nem jutnak annyi energiához, amennyire szükségük lenne a böjtöt követően. Sok beteg állapota egész biztosan csak még jobban leromlana. Ennek ellenére kitartottak amellett, hogy bíznak abban, hogy Isten majd segít nekik túlélni a böjtöt. Az igazgató arra kért, hogy én, mint rabbi magyarázzam el nekik, hogy a háláchá nem engedélyezi a böjtöt ilyen körülmények között. Elmondta még, hogy ráadásul nem is csak azok a vallásos betegek akarnak böjtölni, akik mindig is imádták és szolgálták az Örökkévalót, de olyan emberek is, akik soha életükben nem tartották magukat a zsidó vallás szabályaihoz, és sosem vallották magukat zsidónak, most mégis együtt kívánnak böjtölni a többi beteggel és a zsidó nép egészével. Egészen meg voltam döbbenve. Így szóltam magamban: „Ribojnoj-sel-ojlom, nézz le Mennyei Hajlékodból, és vess egy pillantást a Te zsidó népedre! A Te szellemed még a zűrzavar és a gyötrelem pillanatában is megindítja őket, és szentül hiszik, hogy a zsidóság Örökkévaló Istene sosem fogja cserbenhagyni őket, hogy a zsidóság fénye sosem fog kialudni! Készek az életüket is feláldozni azért, hogy megszenteljék a Te Neved, és hogy a Te parancsolataidat egész szívükkel, egész lelkükkel és egész valójukkal megtartva részt vegyenek abban a folytonosságban, amit a zsidó nép jelent.” Közöltem Dr. Zakharinnal, hogy elsőként a magam módján tisztázni fogom a betegek előtt, hogy a háláchá tulajdonképpen kifejezetten megkívánja tőlük, hogy ne böjtöljenek, majd megteszek minden tőlem telhetőt, hogy meggyőzzem őket, ne veszélyeztessék az életüket egy szükségtelen böjttel. Válasz: Mivel az orvos véleménye szerint a jom kipuri böjt veszélyeztetné a betegek életét, a háláchá ebben az esetben kétségbevonhatatlanul foglal állást: a betegeknek tilos böjtölniük. Ezért tehát beszéltem a betegeknek arról a szörnyű veszélyről, amelyet magukra idéznek, ha böjtölnek, kifejtve, milyen súlyos az a tiltás, amelyet ily módon semmibe vennének. Tettük nemcsak hogy nem lenne igaz cselekedet, hanem éppen ellenkezőleg, roppant nagy bűn semmibe venni azt a tórai parancsolatot, amely azt mondja: „És élni fog általuk”, értve ez alatt azt, hogy az ember nem halhat meg a Tóra parancsolatainak teljesítése következtében. Mélységes megrendültséggel elhangzó szavaim végül is megértésre találtak a betegeknél. Megígérték, hogy figyelembe veszik az orvos utasításait. Az egyik beteg azonban, aki mindig is vallástalan volt, konokul kitartott azon elhatározása mellett, hogy abban az évben böjtölni fog, és nem volt hajlandó elfogadni a magyarázatomat, hogy legyengült állapotában okvetlenül szükséges ennie. Ez a férfi sajnos meg is halt a jom kipurt követő este. A többi beteg elmesélte, hogy a férfi átzokogta az egész jom kipurt, láthatóan töredelmesen megvallva minden bűnt, amit élete során elkövetett, hogy ily módon vezeklő zsidóként halhasson meg.

 

14. Nem kielégítő vallási házasságkötések jóváhagyása

Kérdés: 5702. tisri 12-én – 1941. október 3-án – aggasztó szóbeszéd kezdett terjedni a gettórabok között: a német gyilkosok úgy határoztak, hogy mivel a gettóban a nők száma nagyobb, mint a férfiaké – a korábbi Akzionen (öldöklések) eredményeképpen, amikor sok zsidó férfit mészároltak le, akik után özvegyek és árvák maradtak hátra –, minden nőt, akinek nincs férje, elvisznek és meggyilkolnak; csak azokat a nőket hagyják életben, akiknek él a férje. Ez a magát állhatatosan tartó szóbeszéd sok hajadont és özvegyet ösztönzött arra, hogy életét mentendő, megházasodjék. Találtak férfiakat, akik hajlandóak voltak elvenni őket, és megkérték a rabbikat, hogy bonyolítsák le a kidusint (házasságkötések) Mózes és a zsidóság törvényei szerint. Mivel a gettóban nem volt mikve, a rabbik komolyan fontolgatták, vajon nem tilos-e eleget tenniük a halál árnyékában álló szerencsétlen nők kérésének, mert esetleg akadályt kell gördíteniük a párok elé, akik a nidá áthágásával súlyos törvényszegést követnének el. Mert jóllehet, az efféle házasságok esetleg megmenthetik őket a fejük fölött lógó Damoklész kardtól, de ugyanakkor káréttel kell bűnhődniük, azaz a lelkük kiirttatik ebből és az eljövendő világból is, mert megszegték azt a nőkre vonatkozó szigorú tilalmat, hogy nem élhetnek együtt egy férfival anélkül, hogy előbb alá ne merültek volna a mikvében. És nem csupán a nők vonnák magukra a kárét büntetését, de a férjeik is. Válasz: A szóbeszédnek nem volt semmilyen ismert forrása. Még ha valaki kifejezetten hallotta volna is az átkozott gyilkosok szájából, hogy a férjes asszonyokat megkímélik, annak sem lett volna semmi jelentősége, mert mi olyanok voltunk a németeknek, mint birkák a vágóhídon; egyikünk sem írhatta elő nekik, mit tegyenek. Semmi biztosíték nem volt arra, hogy a házasság megmentené ezeket a nőket. Sőt még arra is volt esély, hogy a férjükkel együtt végeznek velük a németek. Másrészt viszont valószínű volt, hogy sokan e rémült asszonyok közül a gettó zsidó rendőrségéhez fordulnak majd. Nekik ugyanis felhatalmazásuk volt polgári házasságkötések lebonyolítására, s ezeket a németek elfogadták. A polgári házasságok mindazonáltal komoly komplikációkhoz vezethettek a zsidó vallási törvények tekintetében. Először is a rendőrség bármely férfit és nőt összeesketett, aki hozzáfordult, és a nélkül is nyilvántartásba vette őket, mint férjet és feleséget, hogy előzetesen utána járt volna, hogy a nő korábban már nem házasodott-e meg, vagy kapott-e válólevelet (get), vagy hogy a férje él-e még. Egy ilyen helyzetben az is lehetséges, hogy a nőnek chálicára van szüksége vagy más okból tilttatik el egy bizonyos férfival való házasságtól. Mindezen fenntartások ellenére, ha egy nőt egyszer polgárilag egy férfi feleségeként nyilvántartásba vettek, akkor nagy valószínűséggel ezt követően együtt is éltek mint férj és feleség. Így aztán ha a rabbik nem rendeznek kidusint e szerencsétlen nők számára, a polgári házasságokból sokkal több probléma adódhat – sokkal több szexuális vétség elkövetésére nyílik lehetőség, amely aztán mamzerim gyermekek születéséhez vezethet. Nem lenne-e bölcsebb a rabbik részéről, ha teljesítenék a nők kérését és megrendeznék nekik a kidusint? A rabbik ugyanis biztosan megvizsgálnának minden egyes esetet, hogy meggyőződjenek róla, nem fog-e szexuális vétséghez vezetni a frigy. A probléma lényege tehát a következőkben foglalható össze: Tartózkodjanak-e a rabbik attól, hogy e nők számára kidusint rendezzenek, hogy így akadályt gördítsenek e párok elé, nem lévén mikve a gettóban, vagy ne vonják meg tőlük a kidusint, mert akkor legalább a párok Mózes és Izrael Tórája szerint házasodnak össze, és nem polgári szertartással, amely később komoly problémák okozója lehet? Kovnó rabbija, Rav Avraham Dovber Kahana Shapira megkért engem, hogy vizsgáljam meg ezt a problémát. Miután a lehető legkimerítőbben áttanulmányoztam a problémát a maga teljes összetettségében, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy meg kell rendeznünk a kidusint ezeknek az embereknek. Mivel e nők élete veszélyben forog, ha a rabbik nem bonyolítják le az esküvői szertartást, és mivel a vallásos életet élő nők megmerítkezhetnek a folyóban (mikve nem lévén, ez volt az egyetlen alternatíva), a legjobb, ha a rabbik megrendezik a kidusint. Ez mindenképpen kívánatosabb, mintha a párok polgári házasságot kötnek a zsidó rendőrségen, ami bizonnyal számos bonyodalomhoz vezetne. Az esketést végző rabbiknak minden esetben figyelmeztetniük kell a párokat, hogy ne éljenek addig együtt, amíg a nő a háláchában előírtak szerint meg nem merítkezett a folyóban. A rabbi ezt követően elvégezheti a kidusin szertartását a pár számára, abból a feltételezésből kiindulva, hogy azok a háláchával összhangban fognak cselekedni. Kovnó rabbija egyetértett a döntésemmel.

 

15. Szukká a németektől lopott deszkalapokból

Kérdés: Az oroszok, amikor 1940-ben megszállták Litvániát, épülettömböket emeltek Kovnó külvárosa, Szlobodka mellett, hogy azokban munkásokat szállásoljanak el. Amikor a németek meghódították Litvániát, ezekben az épületekben – amelyekből sok még el sem készült teljesen – gettólakásokat létesítettek a zsidók számára. A szukkot ünnep közeledtével a gettórabok szukkát állítottak fel a C blokk két nagy épülete között húzódó kis sikátorban, hogy még a fogságban is teljesíthessék ezt a micvát. Ezen a járókelők elől rejtett helyen volt némi remény arra, hogy a németek nem veszik észre, mi folyik a sikátorban. A szukkához felhasznált deszkalapokat a közeli műhelyekből hozták el, ahol a zsidók rabszolgamunkásokként dolgoztak. A tökéletes illeszkedés érdekében néhány deszkából le kellett vágni. Mondanunk sem kell, hogy a zsidóknak nem volt engedélyük a németektől arra, hogy elhozzák ezeket a deszkákat, s ebből következően arra sem, hogy méretre vágják azokat. Ha rajtakapták volna őket, nem úszták volna meg élve. Ám ennek a háláchá szerint igen nagy jelentőségű micvának a teljesítéséért a zsidók még az életüket is hajlandóak voltak kockáztatni. A kérdés mindazonáltal felmerült: Megengedett-e lopott nyersanyagokból épített szukkával teljesíteni a micvát? Válasz: A németek nem hoztak be fűrészelt fát Németországból. A birtokukban lévő összes faanyagot valójában zsidóktól lopták el, akik a litvániai fűrészáru-kereskedelem minden egyes fázisában részt vettek. A zsidók egész erdőket vásároltak meg, és fűrésztelepeik is voltak, ahol a farönköket deszkává fűrészelték, majd exportálták szerte a világba. Amikor a németek betörtek Litvániába a fűrészárut vagy a helyi zsidóktól vagy a helyi nem-zsidóktól rabolták el. Amikor a németek megkaparintották a fűrészárut, a tulajdonosok lemondtak róla, hogy valaha is visszakaphatják elzsákmányolt javaikat. A zsidó tulajdonosok részéről természetes is volt, hogy lemondtak róla, hiszen tudták, hogy a németek megsemmisítendőnek nyilvánították őket. Ennélfogva bárki, aki szukká építéséhez a németektől fát vett el, ezt azt követően tette, hogy a nyersanyag már megszűnt az eredeti tulajdonos birtokát képezni, aki ráadásul már bizonnyal el is felejtette, hogy az a fűrészelt fa valaha is létezett. Ezért aztán úgy rendelkeztem, hogy teljességgel megengedhető a deszkalapok ilyetén célú eltulajdonítása. Hála Istennek, sok zsidó volt a gettóban, aki a háláchá előírásainak megfelelően teljesítette a szukká micváját. A németek sosem jöttek rá, hogy a zsidók, akikre ők az egyik pillanatban rátiportak, a következő pillanatban már a szukká micváját teljesítették. Miközben a németek az Estland Akzion végrehajtásával voltak elfoglalva, egy zsidó férfi, név szerint Reb Zalman Ber Blinder, ebben a szukkában rejtőzött, és megmenekült. A németek átkutatták az összes barakkot, de elmulasztották, hogy a szukkában is keressék a zsidókat. Így aztán végül a szukká még egy életet is megmentett.

 

16. Tfilin-rakás és imádkozás napfelkelte előtt

Kérdés: A következő problémával 5702. tisri 22-én – 1941. október 13-án – kerestek meg. Ez azokban a keserves napokban történt, amikor a szadista németek elhatározták, hogy kiirtják az összes zsidót, részint kiéheztetéssel, részint pedig embertelen kényszermunkával gyötörve halálra őket. Abban az időben a gettórabokat a Kovnó melletti repülőtéren dolgoztatták. A német megszálló erők meg akarták nagyobbítani a repülőteret, hogy az nagy repülőgépek és más pusztító harci eszközök bázisául szolgálhasson. A gettó zsidóinak minden nap ezer munkást kellett biztosítani erre a célra. A munka hajnali négykor kezdődött, és sötétedés utánig tartott. Csak miután befejezték az aznapra kirótt munkát, térhettek vissza a szerencsétlen zsidó rabszolgák. Hajnalban pontosan időre kellett megérkezniük; a legkisebb késést is kegyetlen veréssel büntették, sőt, az életüket is kockáztatta, aki elkésett. Megkérdezték tőlem, van-e rá valami mód, hogy a munkások teljesítsék a tfilin-rakás micváját, mert a nappali órákban erre nincs lehetőségük, ugyanis egész nap a németeknek végzett kényszermunkával vannak elfoglalva. És az őket felügyelő németek egyetlen pillanatnyi pihenőt sem engedélyeznek nekik. Bárki, akinél azt gyanítják, hogy lassít a tempón, vagy nem megfelelően végzi a munkáját, az életével játszik. Azok a zsidók, akik teljesíteni akarták ezt a micvát, ezt egyedül a hajnali munkára való jelentkezés előtt tehették meg; más szóval akkor, amikor még sötét volt. A kérdés tehát ez volt: „Rakhat-e valaki tfilint napfelkelte előtt, mielőtt munkába indul?” És mit kell tennie a Smá elmondásával és az imával kapcsolatban? Válasz: Mivel a munkásoknak nem volt lehetősége rá, hogy nappal rakjanak tfilint, úgy rendelkeztem, hogy rakhatnak tfilint és elmondhatják rá az áldást éjjel is. A kérdés második részét illetően, amely a Smá elmondására és a smone eszré elimádkozására vonatkozott, a következőképpen rendelkeztem: A mi esetünkben, amikor a munkások számára lehetetlen volt nappal imádkozni, mert német elnyomóik pillanatnyi pihenőt sem engedélyeztek nekik, nyilvánvalóan helyes volt úgy rendelkeznem, hogy imádkozhatnak a munkába indulás előtt is, még mielőtt felkelt volna a nap. Ami pedig a Smá elolvasását illeti, azt mondtam nekik, hogy olvassák el legalább az első szakaszt munka közben, ha ez egyáltalán lehetséges. Ha viszont lehetőségük adódik rá, hogy az egész Smát elolvassák, és még a smone eszrét is elimádkozzák munka közben, az még jobb lenne.

 

17. Elmulasztott imák bepótlása

Kérdés: 5702-ben Noé hetiszakasz vasárnapján – 1941. október 19-én – a Gestapo katonák azzal a követeléssel fordultak a Zsidó Munkahivatalhoz – amelynek az volt a feladata, hogy zsidó rabszolgamunkásokat biztosítsanak a németek számára –, hogy állítsanak elő tizenöt zsidót, akikre egy könnyű munka elvégzésére van szükség. Nem kell, hogy fiatalok és erősek legyenek, akár öregek és gyengék is lehetnek. Vasárnaponként a Zsidó Munkahivatal rendszerint olyanokat küldött kinti munkára, akik egész héten a gettón belül dolgoztak, így nyújtva lehetőséget egy kis pihenésre annak az ezer munkásnak, akiknek a repülőtéren kellett dolgozniuk. Azok, akik amúgy a gettón belül dolgoztak, örömmel mentek ki vasárnap a repülőtérre dolgozni, mert tudták, hogy ezzel könnyíthetnek egy keveset a sanyargatott testvéreikre nehezedő terheken. A tizenöt idősebb munkás, akiket a Munkahivatal küldött a németeknek azon a vasárnapon, jó hangulatban hagyta el a gettót, mivel azt mondták nekik, hogy könnyű munkára számíthatnak. De amint kiléptek a gettó kapuján, a németek úgy vetették rájuk magukat, akár a vadállatok, futásra kényszerítve az öregeket, és ütötték-verték őket, ha lelassítottak. Aznapi munkájuk abból állt, hogy ki kellett tisztítaniuk a Gestapo vécéit – mindenféle eszköz nélkül. Egész napra bezárták őket a mellékhelyiségbe, ennivaló és víz nélkül, és a puszta kezükkel kellett kitisztítaniuk a németek vécéit. A nap végén, amikor a németek visszavitték a tizenöt zsidót a gettóba, már sötét volt. A megtört, idős férfiak, akik kegyetlenül szenvedtek egész nap, beléptek Gapanovics, a szabó Vitena utca 15. szám alatti otthonába, hogy imádkozzanak, és részt vegyenek egy tóratanuláson. Dacára annak, hogy a szabó egy aprócska szobában lakott feleségével és lányával, szobáját közös imádkozások és Éjn Jáákov, Misnájot és Chájé Ádám órák céljára a köz rendelkezésére bocsátotta. Amikor megérkeztem, hogy leadjam az órámat, Gapanovics – Isten vegyen elégtételt érte! – elmondta nekem, hogy a munkások, akik épp az imént léptek be, hogy imádkozzanak, szörnyen le vannak hangolva, mert egész nap nem volt lehetőségük imádkozni, ugyanis vécéket kellett tisztítaniuk, ahol köztudottan tilos imádkozni. Még arra sem volt alkalmuk, hogy elmondják a Tórára reggelente mondandó áldásokat. Azt tudták, hogy a Mááriv imához hozzátoldhatnak egy plusz Smone eszrét, hogy ezzel bepótolják a Mincha imát. De hogyan pótolhatnák be az elmaradt Tóra-áldásokat? Válasz: Utasítottam őket, hogy a Mááriv elején mondandó Áhávát olám imádság során gondoljanak a Tóra-áldásokra. Majd közvetlenül az ima után lehetőségük lesz Tórát tanulni a szokásos tanulócsoportunkkal együtt. Ez a megoldás tetszett nekik és meg is vigasztalódtak.

 

18. Amikor valaki azért akar öngyilkosságot elkövetni, hogy zsidók közé temessék el

Kérdés: 5702. márchesván 6-án – 1941. október 27-én –, két nappal a szörnyűséges Fekete Napot megelőzően – amikor a kovnói gettóból mintegy 10.000 férfit, nőt és gyermeket vittek el lemészárolni – a gettó lakói már látták saját keserves haláluk napját közeledni. Ebben a zűrzavarban a közösség egyik tiszteletreméltó tagja odajött hozzám könnyben úszó arccal, és egy sorsdöntő kérdést tett fel nekem. Úgy érezte, nem bírná elviselni, hogy a saját szeme előtt végezzék ki feleségét, gyermekeit és unokáit. A német szadistáknak ugyanis volt egy jellemző kivégzési módszerük. Annak érdekében, hogy a gyilkosok kellőképpen kiélvezhessék áldozataik gyötrelmét, a gyermekeket magától értetődően szüleik szeme láttára végezték ki, a nőket pedig férjeik szeme láttára. Csak miután ilyen szadista módon kielégítették vérszomjukat, vetettek véget e szerencsétlen férfiak szenvedésének. Mivel biztos volt benne, hogy elviselhetetlenül fájdalmas lenne számára látni szeretteinek borzalmas szenvedését, megkérdezte tőlem, véget vethetne-e saját életének, mielőtt látnia kellene szeretteinek halálát. Ily módon, amellett, hogy megkímélné magát attól a gyötrelmes kínhaláltól, amelyet az átkozott gyilkosok kezétől kellene elszenvednie, még ráadásul azt is elérné, hogy zsidók közé temessék el, a gettó zsidó temetőjében. Válasz: Noha a férfi tudta, hogy a förtelmes gyilkosok bizonyosan el­vi­selhetet­len szenvedéseknek fogják kitenni őt, és annyira szerette vol­na, ha zsidók közé temetik el, mégsem követhetett el öngyilkosságot. Mi több, egy ilyen helyzetben az öngyilkosság engedélyezése az ellenségnek való behódolással volt egyenlő. A németek ugyanis gyakran kérdezgették a zsidóktól: „Miért nem követtek el öngyilkosságot, ahogyan a berlini zsidók tették?” Az öngyilkosságot mindenki Isten szörnyű megszentségtelenítésének tekintette, mert azt mutatta, hogy az illető nem bízott Isten azon képességében, hogy kimentse őt az átkozott gyilkosok kezei közül. A gyilkosoknak éppen az volt a célja, hogy zűrzavart hozzanak a zsidók életébe, hogy a legmélységesebb reményvesztettségbe hajszolják őket, s ily módon megkönnyítsék a maguk számára megsemmisítésüket. Büszkeséggel említem meg, hogy a kovnói gettóban mindössze három példa volt öngyilkosságra; ezeket az embereket legyőzte súlyos depressziójuk. A gettó többi lakója bízott Istenben, és remélte, hogy az Örökkévaló nem fogja magára hagyni az Ő népét.

 

19. A mártírhalálra mondandó áldás

Kérdés: Újra elfutja szememet a könny, ha visszagondolok azokra a zsidókra, akik vértanúhalált halva megszentelték Isten nevét a „Fekete Napon”, ahogyan a kovnói zsidók ezt a napot, 5702. márchesván 8-ik napját – 1941. október 29-ét – nevezték. Azon a napon férfiak, nők és gyermekek tömegét, fiatalokat és öregeket, gyermekeket és karon ülő kisbabákat, mészárolt le az irgalmatlan ellenség. Azon a napon rendeletben tudatták az átkozott németek, hogy a gettó minden egyes lakójának, kivétel nélkül, meg kell jelennie a Demokratiaplatzon, mert a németek szemlét akarnak tartani. Aki otthon marad, azt kivégzik. Lehetetlenség leírni azt a félelmet és rettegést, ami úrrá lett a gettó zsidóin, hisz mindnyájan tisztában voltunk vele, hogy sorsunk pecsételődik meg azon a napon. Kiürültek a gettó házai: a szülők karjukra vették kicsi gyermekeiket; az idősebb gyerekek támogatták öreg szüleiket, a gyengéket és betegeket saját családjaik szállították el a kijelölt helyre. Mindnyájan sírva vonultunk a rettegés tere felé – sírás s jajveszékelés töltötte be a levegőt. Egyszerűen lehetetlen érzékeltetni azoknak a perceknek és óráknak a gyötrelmét. Mi, akik nem tudtuk, milyen vég vár ránk, abban biztosak voltunk, hogy boldog végre semmiképpen sem számíthatunk. Viharos idő volt aznap. Hó és eső is esett, mintha az angyalok érezték volna rettegésünket, és könyörögtek volna Istennek, tanúsítson irgalmat a maradék lemészárolandó zsidók iránt. Mintegy 30.000 gettólakó gyűlt össze a téren, és várta, hogy megjelenjen Roka, a német gyilkos, a válogatásért felelős Gestapo tiszt. Rajta múlott a várakozó zsidók sorsa. Egy Élijáhu nevű zsidó férfi, aki Varsóból Litvániába szökött, hogy elkerülje a német csapdát, tudatában volt annak, hogy a téren várakozó emberek zömét ki fogják végezni másnap. Megkérdezte tőlem: „Mi a pontos szövege annak a bráchának, amelyet az Isten nevét megszentelőknek kell elmondaniuk, mielőtt a halálba küldik őket? Vajon azt kell mondani, hogy »áser kidsánu bemicvotáv, vecivánu ál kidus Hásém« (Aki megszentelt minket parancsolataival, és meghagyta nekünk a Név megszentelését)”, vagy azt, hogy »vecivánu lekádés et Hásém« (… és meghagyta nekünk, hogy szenteljük meg a Nevet)?” Tudni akarta a pontos szöveget, hogy annak elmondásával teljesíthesse élete talán legutolsó micváját. Ráadásul minél több másik zsidónak is el akarta mondani, milyen áldást mondjanak majd, ha rájuk kerül a sor, hogy szembenézzenek a halállal. Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy a megfelelő áldás nem az általa említett szövegek valamelyike, hanem az a szöveg, amelyet a Söláh – Sné luchot hábrit – szerzője állapított meg, amely így hangzik: „áser kidsánu bemicvotáv vecivánu lekádés Smo bárábim” (… és meghagyta nekünk, hogy szenteljük meg az Ő Nevét nyilvánosan). Én magam is ezt a szöveget szándékoztam elmondani. Reb Élijáhu többször elismételte a szöveget, majd más zsidókkal is tudatta a helyes megfogalmazást, hogy fel legyenek készülve, ha eljön számukra az idő, hogy meghaljanak, Isten nevét megszentelendő. Később elmondta nekem, hogy a mártíriumot szenvedett gáón, Ráv Elchánán Wassermann úgy utasította a fiát, Ráv Náftálit – Isten vegyen elégtételt mindkettejükért! –, aki ekkor maga is ott volt a kovnói gettóban, hogy a Söláh-ban megállapított áldásszöveget mondja, ha eljön az idő, és a Chofec Chájimra hivatkozott, mint szaktekintélyre. Én is hallottam a Chofec Chájim unokájától, Rabbi Jehosua Levinsontól – Isten vegyen elégtételt érte is! –, aki ott volt velünk a gettóban, hogy azt mondta neki a nagyapja az első világháború idején –, amikor Petlura, Machno és mások által vezetett rablógyilkos bandák kóboroltak szerte Oroszországban –, hogy ha úgy hozza a sors, az embernek a Söláh-ban megállapított szöveget kell elmondania.

 

20. El lehet-e venni a halottak tulajdonát

Kérdés: 5702. márchesván 8-10. – 1941. október 29-31. – között zajlott le az Akzion, amelyben mintegy 10.000 férfit, nőt és gyereket vittek el lemészárolni. Mindnyájan azt hittük, hogy ez lesz életünk utolsó napja. Ezekben a gyötrelmes napokban a város egyik köztiszteletben álló férfija fölkeresett engem, arca keserű könnyekben úszott. Egészen megtörte és elkeserítette, hogy látnia kellett, ahogy a családja éhezik. A gyermekei szó szerint könyörögtek kenyérért, és neki egy morzsányi sem volt, amit adhatott volna nekik. Most adódott egy bizonyos lehetőség, és ő tudni szerette volna, hogyan járjon el. A házukban lakott egy család, amelyet teljesen kiirtottak az Akzion során. Mivel tudta, hogy a családnak nincsenek életben maradt rokonai, szerette volna tudni, vajon elveheti-e azt a kevéske holmit, amit ez a család a lakásukban hagyott, és eladhatja-e, hogy a kapott pénzből élelmet vegyen éhező családjának. Válasz: A háláchá egyértelmű volt ebben a kérdésben: Még ha lettek volna is élő rokonok, akik a tórai törvény szerint a mártírhalált halt család jogos örökösei lettek volna, semmi reményük sem lett volna arra, hogy megörököljék azokat a vagyontárgyakat. Mindenki tudta ugyanis, hogy a németek az Akzion-t követően minden értékre rátették a kezüket. Amiről úgy gondolták, hogy nem érdemes elvinni, azt otthagyták. Úgy rendelkeztem, hogy a férfi nyugodtan elviheti a családja számára azt a keveset, ami ottmaradt. A mártír család bizonnyal örülne, hogy vagyonuk egy csekélyke részének legalább zsidók vették hasznát, hogy ennyivel kevesebb hullott gyilkosaik ölébe.

 

21. Mártírok ruháinak újrahasznosítása

Kérdés: A Fekete Napon, 5702. Márchesván 8-án – 1941. október 29-én – testvéreink közül mintegy 10.000-en haltak mártírhalált a Kilencedik Erődben. Köztük volt Rabbi Élijáhu Csadikov – Isten vegyen elégtételt érte! –, aki rabszolgamunkás volt a Jordán Brigádban. Korábban egyszer ő mondta nekem, hogy a Kilencedik Erődben volt egy raktárhelyiség, amelyben a németek által legyilkolt zsidók ruháit tárolták. Sok ilyen ruhának a zsebeiben még mindig voltak levelek, fényképek és mindenféle más személyes holmik, amelyek alapján azonosítani lehet, melyik ruhadarab, melyik legyilkolt áldozathoz tartozott. A munkások közül sokan találtak rá rokonaik fényképére a holmik között: az egyik férfi például fivére fényképére bukkant rá, egy másik anyja fényképét találta meg. A ruhákon nincsenek vérfoltok, bizonyságul arra, hogy a gyilkosok levetkőztették áldozataikat, mielőtt megölték őket. Rabbi Csadikov azt kérdezte tőlem, hogy lehet-e újra használni ezeket a ruhákat, hiszen csak az olyan ruhákat tilos viselni, amelyben megöltek valakit. Válasz: Mivel ezek a ruhák meggyilkolásuk előtt kerültek le az áldozatokról, nem csupán az áldozatok örökösei, de bármely más túlélő is viselheti azokat. A mártíromságot szenvedett lelkek számára ott a lelkek világában kétségtelenül spirituális megelégedettséget okoz a tény, hogy sínylődő fogoly testvéreik testét olyan ruha melegíti, amely valaha az övék volt. A bosszúállás Istene vegyen elégtételt a gonosztevőkön, akik elnyomták az Ő népét, megkínozták az Ő igazait, és meggyilkolták az Ő ártatlanjait!

 

22.   A Hágomél áldás elmondása

Kérdés: 5702. márchesvánjának tragikus 8-ik napján – 1941. október 29-én – több mint 10.000 zsidót mészároltak le a németek. Haláluk előtt azonban még majd’ mindegyiküknek a legválogatottabb fizikai és pszichológiai kínokat kellett elszenvedniük irgalmatlan gyilkosaik részéről. Néhányan az Akzion szerencsétlen túlélői közül megkérdezték tőlem a hónap tizenharmadik napján, hogy vajon el kell-e mondaniuk a Hágomél áldást, amellyel hálát adunk Istennek az Ő irgalmáért, amiért engedte túlélnünk a tisztogatást. Ugyanis egyrészről túléltek egy Akzion-t, és ezért hálával tartoztak Istennek, másrészről viszont még mindig nem szabadultak ki a németek kezei közül; ott maradtak bebörtönzötten a gettó falai között, elektromos árammal telített szögesdrót-kerítésekkel és fegyveres őröktől körülvéve, akik készek voltak rálőni bárkire, aki túl közel került a szögesdróthoz. Mivel ezek a túlélők, még nem kerültek ki a bajból, mondhatjuk-e azt, hogy ebből adódóan természetesen nem kell elmondaniuk a Hágomél áldást? Vagy azt mondjuk, hogy mivel a biztos halálból – amikor körülöttük ezreket végeztek ki – megmenekültek, kötelességük elmondani a Hágomél áldást? Válasz: A túlélőknek nem kellett elmondaniuk a Hágomél áldást, mivel változatlanul naponta fennállt annak a veszélye, hogy megölik őket. Már önmagában a tény, hogy a gettó falai között éltek, figyelmeztetett az állandóan rájuk leselkedő veszélyre, mert hiszen ki tudhatta, másnap mit tesznek majd a németek! Teljességgel lehetséges volt, hogy a kegyetlen gyilkosok már el is határozták magukat az összes túlélő lemészárlására. Az, hogy pillanatnyilag épp békén hagyták őket, semmit sem jelentett. Mintha szokása lett volna ezeknek a sátáni gonosztevőknek, hogy fokozatosan, apróbb részletekben semmisítsék meg a zsidókat. Tervüknek egy része nyilvánvalóan az volt, hogy összezavarják a zsidókat, hogy hiú reményekkel áltassák, s ezzel még súlyosabb reményvesztettségbe hajszolják őket. Még azoknak sem kellett elmondaniuk ezt az áldást, akik több Akzion-t is túléltek – amíg még mindig ott voltak bebörtönözve a gettó falai között, és nem szabadították fel őket.

 

23. Kádis-mondás mártírokért

Kérdés: Márchesván 11-ik napján, a Fekete Napot követő harmadik napon, amikor oly sok zsidót mészároltak le a Kilencedik Erődben, egy fiú, aki megmenekült a halál elől, visszavánszorgott a gettóba, és beszámolt a barbár mészárlás részleteiről: A németek utasították a halálra ítélt zsidókat, hogy az előre megásott gödrök szélénél vetkőzzenek le. Ezt követően arra kényszeríttették őket, hogy ugráljanak be a gödrökbe, egyik a másikára. Ezután könyörtelenül legéppuskázták őket. Miután elhallgattak a géppuskák, a véráztatta gödröket földdel betemették, eltemetve ily módon az élőket is a halottakkal együtt. Mivel sok zsidó csupán megsebesült, még élt és lélegzett, amikor rászórták a földet. A gettó egyetlen házát sem hagyta érintetlenül ez a mészárlás. Volt, aki valamelyik szülőjét gyászolt; volt, aki a feleségét; volt, aki a gyermekeit; volt, aki fiatal férjét. Reb Leizer, a Hálvoját Hámét Kloiz-ban működő Chevrát Éin Jáákov igazgatója megkérdezte, hogy kell-e gyászolni ezeket a mártírokat, és kell-e kádist mondani értük. Válasz: A moulini Rabbi Jáákov Hálévi azt írja értekezéseiben, hogy noha az ilyen mártírok a szentségnek olyan szintjét érik el, hogy senki meg sem közelítheti őket a spiritualitás terén, mégis gyászolni kell őket azzal, hogy kádist mondunk értük. „Tanáraimtól hallottam, hogy Prágában egyszer egy pogrom után felmerült a kérdés, hogy meg kell-e gyászolni a mártírokat. Végül is úgy rendelkeztek, hogy meg kell gyászolni őket.” Én ezért úgy rendelkeztem, hogy a Kilencedik Erőd mártírjait meg kell gyászolni, és kádist kell mondani értük. Szívet tépő látvány volt, ahogy a gettóban maradt túlélők egyszerre felálltak és elmondták a kádist szeretteikért, akiket elszakítottak tőlük. Hozzon enyhet a megtört szívek Gyógyítója szenvedéseinkre, és szabadítsa meg az ő népét!

 

24. Vallástalan zsidó által elvégzett körülmetélés

Kérdés: Egy kovnói család teljesen asszimilálódott a nem-zsidók között. Semmi sem volt a mindennapi viselkedésükben, ami megkülönböztette volna őket, az őket körülvevő litván keresztényektől. Életüket a zsidó közösségtől elkülönülten élték. Mi több, még ősatyánk, Ábrahám szövetségét sem tartották meg, azaz nem metéltették körül a fiukat. 1941-ben, amikor a kegyetlen ellenség elrendelte, hogy az összes életben maradt zsidónak el kell hagynia Kovnó városát, és be kell költöznie a Szlobodkában létesített gettóba, ezt a családot is elvitték a többi zsidóval együtt, mint juhokat a vágóhídra. Hiába volt tehát az asszimiláció. A férfit kegyetlenül meggyilkolták a németek, feleségére és gyermekeire pedig ugyanazt a szenvedést rótták, mint a gettóba terelt többi zsidóra. A család tagjaiban természetszerűleg merült fel a kérdés: „Miért kell nekünk szenvednünk?” Saját magukat gyakorlatilag nem-zsidónak tekintették, és nem értették, miért tekintenek a németek minden zsidót egyaránt megsemmisítendő féregnek. Körülmetéletlen fiukban azonban végül mégiscsak kifejlődött az erős rokoni érzés és szeretet szerencsétlen testvérei iránt. Keresni kezdte a módját, miképpen válhatna újra a zsidó nép részévé. Saját gondolataiban a dolog a következő kérdésben kristályosodott ki: „Ha a halálban nem leszek külön a népemtől, miért legyek külön tőle addig, amíg élek?” El is határozta, hogy a háláchának megfelelően körülmetélteti magát. Ámde nem volt a gettóban egyetlen istenfélő mohél (körülmetélő) sem, aki körülmetélhette volna ezt a huszonhét éves férfit. Egy zsidó sebész, egy férfi, aki nyilvánosan megszentségtelenítette a szombatot, hajlandó volt elvégezni a körülmetélést. Ezért hát megkérdezték tőlem, hogy a háláchá megengedi-e, hogy ez az orvos körülmetélje a fiatalembert. Válasz: A háláchá szerint nem szabad megakadályozni egy szombat-szegőt abban, hogy elvégezzen egy körülmetélést, ha nincsen más mohél a városban, vagy ha kényszerítenek a körülmények. Ebben az esetben nyilvánvaló volt, hogy az orvos körülmetélheti a fiatalembert, hiszen lehetnek-e kényszerítőbbek a körülmények, mint olyan időben, amikor naponta zsidókat visznek el, hogy meggyilkolják őket?

  • Küldés emailben

Fejezetek