Élni akar, mert szereti az életet

Az ételosztáson nemcsak testi, de lelki táplálékot is adunk.

Mint minden alkalommal, ez alkalommal is sok tervvel,  és nyitott szívvel indultam a havi ételosztásra. Az időjárás is úgy érezhette, hogy megteszi, ami tőle telik. Vendégek és vendéglátók egyaránt élvezhették a gyönyörű, meleg, színekkel teli őszi napsütéses időt. Valahogy minden ideálisnak tűnt. Mindenkinek! Istennek hála, se szeri, se száma nem volt a lelkes önkéntesnek.  A viszontlátás öröme, új csapattagok megismerése, nő a közösség,  gyarapszik! A vendégek is megérkeztek, étel, kenyér, tea, mézédes szőlő várta küldetésének beteljesülését.

Évnyitó vendégvárás volt ez. 5778 első édes-mézes ételosztása a nyári szünet után. A tradicionális eligazító, gondoskodó beszéd mellé, még egy szülinapi köszöntés is társult, ínycsiklandó tortával. Én még sose láttam szomorú embert lufi, vagy torta közelében. A hatás itt is azonnali volt. Még csak az előkészítő munkákon voltunk túl, de élmények garmadájával lettünk gazdagabbak.

Elindult az osztás! Belevetettem magam az ” étterembe”,  hogy régi ismerősökkel beszélgessek. Jön az első visszajelzés: ” Hiányoztak!”  Jaj, csak ne lennék ennyire nyúlszívű. Éreztem, mielőtt melodráma alakulna ki körülöttem, témát kell váltanom. Így hát, mint a My Fair Lady, az előkelő társasági páholyban, én is igyekeztem az időjárásra, az egészségre, és az étel iránti piackutatásra szorítkozni.

De a sorsunkat el nem kerülhetjük, így én se úsztam meg a könnyeket. Az étel nagyon finom, de csak nem került a pocakba. Hogy miért nem? Az ok: nagy a család. Kicsik és nagyok jönnek haza a munkából, iskolából. Elcsomagolja. Elmondja, ma már nincs miből főzni. Heti fizetés pénteken. De addig…. Repetát kér. Sok az éhes száj, mindenkinek kell hogy jusson. Úgy, mint egy nagy családban. Így hát várni kell egy picit. Nógatom, egye meg nyugodtan, Nóri, a segítő közösségünk vezetője elmondta,  van bőven, úton van a következő 100 adag. De ő nem eszi meg. Az a biztos, ami már az edényben van.  A többivel még bármi lehet. Vendégem így újra sorba áll. Sok rossz érte az életben, nem bízik semmiben, de az életösztöne erős.

Továbbállok hát én is! Csillogó szemű, szakállas, vékony idős arc néz szembe velem. Hívogat a tekintete. Rámosolygok, ő is megpróbálja. Leülök szembe, indul a beszélgetés. Az ételből eddig keveset evett, hiába hűl ki előtte az asztalon, a társaságomat választja. Régen kaptam ilyen kedves bókot. Fontosabb vagyok,  mint a Maslow piramis alappillére. És már visszhangzik is a fejembe Nóri szavai: Mi nem csak testi, lelki táplálékot is adunk a Vendégeinknek! 

Jön az élettörténet! Meghalt öcs, család nélküliség,  alacsony nyugdíj, a munkahelyről kikerülés okozta kompetencia vesztés. Zenehallgatás, mint hobby. Na, ez már valami, ezzel lehet valamit kezdeni, hogy elinduljunk pozitív irányba. Felsorakoznak kedvenc zeneszerzők, művek, előadók. Kérdezem, mikor volt utoljára élő koncerten. Meglepődik a kérdésen. Mostanában, mióta a szegénység komoly és mély nyomokat hagyott benne, senki se nézi ki belőle, hogy ő valaha is járt koncerten. Jól esik neki. Belelkesedik. Elmeséli, hogy Szász Endre a barátja volt. Sok időt töltöttek együtt. Imádja a képzőművészetet is. Megágyazok a tervemnek. Mit szólna hozzá, ha egy picit időutaznánk? Együtt! És mondjuk elmennénk egy komolyzenei koncertre. Mosolyog. Sikerült! De tévedtem: elutasít. Szerinte, ő már nem oda való. Jobban élvezi otthon, ahol nem kell alkalmazkodni, a társadalmi elvárásoknak megfelelni. Az elviszi azt a pici kis energiáját is, ami van, és akkor oda a csoda. Otthon van internet, így élvezheti a zenét fesztelenül.

Azért, én csak feszegetem a húrt. Megpróbálom megtudni, mi szerepel bakancslistájának első helyén. Ledöbbent a válaszával. Szeretne már az Örökkévaló színe előtt lenni. Papolok a küldetésről, az élet szeretetéről, kis dolgokról, napi csodákról. Üveges, merengő szem néz vissza. De aztán megsimogatom a karját. Most ő sír. Külső szemlélő az egy órás munkámnak talán azt a címet adná: Hogyan változtassunk egy ebédlőt siralomházzá? De minden jó, ha vége jó! Visszatért a beszélgetésünkhöz. Érdeklődik, hogy mikor találkozunk legközelebb. Minden hónap utolsó szerda, kiszámolom: október 25. Kevés! Fogalmam sincs, mit akar. Illetve, dehogynem. Emberi szót. Társaságot. Nosztalgiázást. Új élményeket. Megadja az email címét, mondván, nem tudja megjegyezni az időpontot. 🙂 Nem az időpontot írtuk fel. Most már tudom, hogy nála még van remény. Élni akar, mert még szereti az életet. Még nem jött el az idő, hogy induljon. Küldetése van. És nekem is. Mert az élet szép.

Bocz Renáta

  • Küldés emailben