Három, sőt a meglepő végkifejlettel négy nemzedék drámája a Vasárnapi gyerekek, melyet a Kecskeméti Katona József Színház mutatott be. Témája a megtagadott zsidóság, a szőnyeg alá söpört múlt, a vészkorszak traumája, a fel nem dolgozott kollaboráció a kommunista diktatúrával, a hiányzó apák hiányzó történetei, és legfőképpen a hiányzó szeretet. Réczei Tamás, a színház művészeti vezetője szerzője és rendezője is a darabnak, illetve az előadásnak. Vele beszélgetett a Szombat folyóirat.
– Egy fiatalember, gyermeke születése előtt, felesége biztatására szembe kell nézzen a múltjával, melynek szellemei kísértik. Egykor munkaszolgálatos nagyapjából kommunista lett, nevet váltva megtagadta zsidóságát. Nagyanyja és akkor gyerekkorú apja deportálásból tértek haza. A nagyapa rátelepül a családra, terrorizálja őket a diktatúra idején. A fiú szabadulna, de nem tud, a nagyapa hosszú keze még külföldre is elér utána. Az unoka pedig, a rendszerváltás után úgy dönt, hogy elfelejti a múltat, egészen addig, míg a felesége rá nem veszi, hogy beszéljen. Tapasztalatod szerint ez a múltfelejtési próbálkozás tipikus a nemzedékünkben?
– Nincsenek nagy merítésű mintáim, csak a családomat és közvetlen környezetét ismerem, illetve György Péter Apám helyett című könyvét, mindkettő erre utalt számomra. Nálunk is hallgattak a zsidóságukról az „ősök”, nem tartották fontos, meghatározó információnak a saját, vagy a következő generációra nézve. Ez rájuk nem jellemző adat – ez lehetett a tudatalattijukban. Ha nem jellemző, talán nem is lesz belőle baj – ez lehetett a mélye a stratégiának. Nádas Péternek van egy története, miszerint hazamegy zsidózva az iskolából, mire édesanyja a tükör elé állítja, folytasd, kisfiam… ezt felhasználtam a darabban, és tegyem hozzá, én sem tudtam meg sokkal kedvezőbb körülmények között, úgy 11 éves koromban ezt a tényt.
– Polgári életmód befelé, kifelé lojalitás a rendszerhez – ez a nagyapa túlélési stratégiája. A kettős morál neurotizálja az ebben felnövő gyereket. A nagyapa szakít a fiával, aki elutasítja értékrendjét és antikommunista lesz, a rendszerváltás után képviselő. A mai radikalizmusok mögött a háttérben ott a fel nem dolgozott családi múlt?
– Én sokszor azt hallom ki a mai politikai megnyilvánulásokból, hogy nincsenek rendben az alapkapcsolatok az embereknél, főleg az apáknál, és valójában oda üzengetnek a fiúk. De ezt ők sosem látnák be, nem is értenék, hogy jön ez ide. Nincsen erre nézvést be-, vagy rálátásuk, hogy ők közel sem az ellenzékkel harcolnak, hanem megdolgozatlan apaképükkel. Vannak, s nem kevesen a jelenlegi politikai életben, akik mindenért valaki mást hibáztatnak. Az talán mindegy, hogy a kifejezés az „elmúlt 40 év”, vagy csak a „liberális”, esetleg más szitokszó, szlogen. A lényeg az eltartás és a folyamatok másokra hárítása. Szerintem ezek az emberek valójában magukkal, és megdolgozatlan mintáikkal küzdenek.
– Miért nem tudnak szeretni a darabbeli apák?
– Mert megszakadt az életük, szétrobbant, egyrészt. Másrészt, mert le kellett hasítaniuk az érzelmeiket, hogy elviseljék, mondjuk a haláltábort, vagy a munkaszolgálatot. El kellett temetni az érzéseiket, különben nem élik túl. Aztán nem tudták kiásni. Azt is kiirtották belőlük. A kommunizmusban nem volt gyakorlati pszichológia, amely segíthette volna a túlélőket. Ki is alakult a poszttraumás szindróma.
A teljes interjút a Szombat folyóirat weboldalán olvashatják.