Egy majdnem normális ember

A lengyelországi születésű Ben Stern úgy élte túl a holokauszt borzalmait, hogy soha nem veszítette el az emberiességbe vetett hitét. 95 éves korában egy náci tiszt unokájának személyében találta meg a számára tökéletes lakótársat. „Így kellett tennem. Pontosan az ellentétét teszem annak, mint amit ők csináltak.”

A 31 éves, németországi származású Lea Heitfeld, akinek a nagyszülei aktív tagjai voltak a náci pártnak, és tetteiket soha nem bánták meg, Berkeley-ben tanul teológiát. Ennek keretében foglalkozik a zsidósággal is, tanul és másokat is oktat, hogy megismerhessék a zsidó vallást és történelmet. Diplomáját is zsidó tanulmányokból szerzi. Öt éve él az Egyesült Államokban, korábban nem találkozott zsidókkal. Amikor Amerikába érkezett, bébiszitterként dolgozott, és szabad délelőttjein egy zsidó szeretetotthonban önkénteskedett: „Sokat gondolkoztam a saját identitásomon… szembe kell néznem a fájdalmas dolgokkal, melyek kellemetlen helyzetbe hoznak. Felelősének érzem magam a holokauszt emlékéért.”

A furcsa páros – életkoruk és múltjuk miatt nem is lehetne köztük nagyobb különbség – esténként együtt nézi és vitatja meg a híreket, beszélgetnek történelemről és a háború előtti Lengyelországról. Az előző szemeszterben Stern még egy előadássorozatban is segítette Heitfeldet az egyetemen. Stern felesége, akivel több mint 70 éve házasok, romló demenciája miatt nemrégiben került be egy otthonba. Heitfeld számára az idős férfi barátsága különleges adomány, mely betekintést nyújt az emberi megbocsátás és együttérzés mélységeibe: „Megnyitotta előttem az otthonát, nem tudom, hogyan írhatnám le, mennyire megbocsátónak kell ehhez lenni, és hogy mit tanít nekem az, hogy (…) képes befogadni és szeretni engem. Hogy képes volt kinyitni egy olyan személy előtt az ajtaját, aki a fájdalmaira emlékezteti őt.”

Helen és Ben Stern Amerikába érkezésük után, 1946 májusában

Stern tinédzser volt, amikor a nácik elfoglalták a kis lengyelországi falut, ahol lakott. Túlélte a varsói gettót, 9 koncentrációs tábort, köztük Auschwitzot, valamint a Buchenwaldból induló halálmenetet. Amikor az amerikaiak felszabadították, elindult, hogy megkeresse a családját, azonban egyetlen túlélőt sem talált. Egy gyűjtőtáborban találkozott Helennel, akivel házasságot kötöttek, és együtt jutottak el pénz, értéktárgyak, valamint angoltudás nélkül Amerikába.

„Újjászülettem. Nem felejtettem el, ami történt velem, de elhatároztam, hogy újjáépítem az elveszített családomat, és elbeszélem a fájdalmakat és veszteségeket, és azt, hogy mennyien adták az életüket mindenféle indok nélkül csak azért, mert a vallásuk miatt gyűlölték őket. Amerikában mindenféle vallást elfogadnak, és ez megnyitotta a szabad élet felé vezető ajtót. A mai napig hálás vagyok azért a lehetőségért, hogy élvezhetem ezt a szabadságot, mely lehetővé tette, hogy felépítsem a csodálatos családomat.”- mondta Stern, akinek lánya, Charlene rövid dokumentumfilmben örökítette meg apja történetét, melynek a “Near Normal Man” (A majdnem normális ember) címet adta. Aki egy napot is eltöltött Auschwitzban, az nem hívhatja magát normálisnak, vallja Stern.

„Amikor a nácik jöttek, [apám] fegyvere az volt, hogy ragaszkodott az élethez és ember maradt” – meséli Charlene Stern. – „Megkérdeztem tőle, hogyan változtál a holokauszt után? Azt mondta: sokkal együttérzőbb lettem. Ezt az apát kaptam én.”

Az Egyesült Államokban egyre gyakoribb, antiszemita indíttatású tettek, vagy támadások Stern és Heitfeldet egyaránt fájdalmasan érintik. Nem ez az első eset azonban, hogy Sternnek újra szembesülnie kell a múlt fájdalmaival. 1977-ben, amikor Chicago egyik, főként zsidók lakta külvárosában élt a családjával, egy neonáci csoport szervezett tüntetést a városrész utcáin. Bár nem sikerült betiltatnia a rendezvényt, azt elérte, hogy a helyi zsidó lakosokkal ellendemonstrációt szervezzenek.

Stern számára mindig is fontos volt, hogy a fiatalabb nemzedékek is halljanak a múlt szörnyűségeiről, hogy azok akkor se merüljenek feledésbe, amikor már nem lesz túlélő, aki mesélhetne azokról. „Fontosnak tartom, hogy elmondjuk a következő nemzedéknek, hogy mit keressenek, ha jobb, biztonságosabb és szabad életet szeretnének. Fontos, hogy megtanulják, hogy viselkedjenek másokkal, más nemzetekkel, más vallásokkal. Különbözőek vagyunk, de mindannyian emberek, és mindannyiunk számára van hely ebben a világban. Gyűlölet és rasszizmus helyett harmóniában kell élnünk. Mindenki megszületik és mindenki el fog menni. Amíg itt vagyunk, próbáljuk jobbá tenni a világot.”

Forrás: Washington Post

  • Küldés emailben