Ezt a megható szöveget Elisha Wiesel, Eli Wiesel fia írta apja halálának első évfordulójára.
Ahogy a rákbetegség rendszertelenül, változó hevességgel haladt előre, és az apám az élete végéhez közeledett, gyakran megkérdeztem tőle, hogy mit tehetnék érte. Ilyenkor mosolyogva megfogta a kezem, a szemembe nézett és azt mondta: „Csak legyél!”
Semmi több. Nem volt más kérése. Nem volt semmilyen üzenet, amit tovább kéne adnom, vagy utasítás amit végre kellene hajtanom. Az egyetlen dolog amit át szeretett volna adni az a szeretete volt és a hite abban, hogy az életem helyes irányban halad. Meg szerette volna értetni velem, hogy mit jelent számára a létezésem: nem egy fiú elvont ideáját, hanem éppen azt, ami én vagyok, a jó és a rossz, a tökéletlen és a hibás, úgy ahogy vagyok. „Csak legyél!”
Az apám korán kezdte a nevelésem. Csak néhány éves voltam, amikor követte a zsidó bölcsek tanítását, mely szerint a szülőknek meg kell tanítaniuk a gyerekeiket úszni. Bár az apám nem tudott úszni és az anyám teljesen megrémült, ha csak közel ment egy medencéhez, mégis beíratott úszóleckékre. Harminc ével ezelőtt pontosabban fejezte ki a nevelési követelményeit, bár nem kevesebb szeretettel és bennem való hittel, mint később: „Legyél jó tanuló” – mondta. „Legyél jó fiú, legyél jó zsidó.”
Kamaszkoromban pont az ellenkezőjét csináltam. Fellázadtam az iskola ellen, a szüleim ellen, a hagyományaim ellen. Az apám nem tudta igazán elmagyarázni, hogy a modern világban hogyan kell kamasznak lenni és magamra is nagyon dühös voltam. Túl nehéz volt elviselni a szeretetét, a bennem való hitére teljesen érdemtelennek éreztem magam. Egy történet szerint egyszer egy haszid elpanaszolja a Baal Sem-Tovnak, hogy mennyire fáj neki, hogy a fia letért a helyes útról. A rabbi meglepő válasza ez volt: „Szeresd a fiad még jobban.” Az apám valószínűleg hallotta ez a történetet még mielőtt megélte volna. Akkor is hitt bennem amikor én sem hittem magamban. Hitt bennem, amikor olyan úton indultam el, mely nagyon messzire vitt a zsidóságtól és tőle is. És hitt bennem akkor is amikor ordítottam vele, hogy semmi közöm a vallásához, hogy az én életemet egész másképp élem mint ahogyan ő és az anyám elképzelte, és hogy én ateista vagy buddhista vagy bármi más leszek, csak az nem, amit ők szeretnének.
Az apám továbbra is arra biztatott, hogy legyek jó tanuló, jó fiú, jó zsidó. De ezt már csöndesebben mondta. És maga is példát mutatott: Tórát tanult, tisztelte a szüleit, védte a zsidó népet és a zsidó értékeket. Talán többet tanult annál mint amit én éreztem, akkor amikor kétéves koromban látta, hogy úszni tanulok – hogy a tanítás legfontosabb része az elengedés.
Hogyan volt képes az apám így szeretni amikor ennyire nem tiszteltem? A szeretete képtelen szeretet volt. A bennem levő hite képtelen hit volt. De ez volt a szokása, képtelen dolgokban hinni. És most én is képtelen dolgokban hiszek, melyek nem illenek össze a racionális gondolkodással. A halála pillanatában átlépett valahonnan sehová – és akkor már mindenütt volt. Mintha az egész világmindenség a szeretetét sugározná, és azt mondaná: Még mindig szeretlek és örökké szeretni foglak. Veled vagyok, bármit is csinálsz. „Csak legyél!”
Nemrég valakivel beszéltem, aki úgy nőtt fel, hogy bármit csinált, az az apjának sose volt elég jó. Mindig még egy díjat meg kellett nyernie, még egy elit egyetemi diplomát kellett szereznie. Amikor az apjával való viszonyáról érdeklődtem azt mondta, hogy mindig úgy hallja mintha az apja a fülébe súgná: nem elég jó. Mit fog hallani az egész életében, ha az apja majd meghal? És hogyan fog ez hatni rá?
Sokat gondolkodtam mostanában azon, miként szeretném, hogy a gyermekeim majd emlékezzenek rám. Egy nap a fiam és a lányom majd kaddist mondanak értem és részt vesznek a Jizkor imán. Vajon a hibáimra fognak inkább emlékezni, vagy arra amit jól tettem? Úgy fognak emlékezni rám, mint aki őrülten szerette őket és hitt abban, hogy bármit el tudnak érni amit csak elhatároznak?
A Jizkor ima a halottakért van és az élőkért is. A saját halandóságunkra emlékeztet. Arra figyelmeztet, hogy határozzuk el kik is akarunk lenni, és mit szeretnénk, hogyan emlékezzenek ránk. Vajon mindent elmondtál amit kellett, amíg már semmi se maradt, miként az apám? A földi létednek minden percét a lehető legjobban kihasználod? Valakinek jobb lett a mai nap amiatt amit te mondtál vagy tettél? Ha szülő vagy és a gyerekeid még veled élnek elég gyakran jössz haza korán a munkából, hogy játszhass velük? Tudod-e hogyan tanítsd a gyermekeidet és mikor hagyd abba a tanításukat és bízzál bennük – elfogadva azt, hogy ez a legfontosabb lecke? És amikor azt kérdezik, hogy mit is kell csinálniuk vagy mit tehetnek érted, vajon az egész lényed azt fogja sugározni: „Csak legyél”?
Fordította: Dan Diamant