Szólásszabadság és emberi méltóság

Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke a törvényt nem írta alá, hanem az Alkotmánybírósághoz küldte előzetes normakontrolra. Érvelése szerint az elfogadott törvény túlságosan korlátozná a szólásszabadság alkotmányos jogát.
Az ügy kapcsán sokan fordulnak hozzánk, hogy fejtsük ki a zsidó vallási jog álláspontját. Semmiképpen nem kívánjuk megkérdőjelezni a törvényalkotók, alkotmányjogászok, vagy az államelnök jogi felkészültségét, különösen azért nem, mert a kérdés igen összetett, sok részlet alapos vizsgálatát igényli. Az alábbi állásfoglalásunkban kifejezetten a zsidó jog, a háláchá alapján fejtjük ki a témával kapcsolatos legfontosabb alapelveket.

A zsidó nép, már csak történelménél fogva is, nagyon érzékeny a szólásszabadság bármifajta korlátozására. A zsidókat különböző országokban évszázadokon keresztül, eltiltották vallásuk szabad gyakorlásától, véleményük szabad kifejtésétől. Európában ez annyira jellemző volt, hogy általában a helyi uralkodó külön állami cenzort nevezett ki, akinek egyetlen feladata a klasszikus zsidó jogi és filozófiai művek szűrése volt. Így a zsidóság számára legfontosabb művek, a Talmud, Maimonidész művei, az egész zsidó jogot összefoglaló Sulchán áruch különböző kiadásaiban minden olyan részt kitöröltek, amely a cenzor megítélése szerint nem felelt meg az elvárásoknak. Sőt egészen az Újkorig, az időnkénti Talmudégetések, és ezt követő pogromok sem voltak ritkák.
Szerencsénkre, a cenzor keze legalább a Biblia könyveit nem érintette, de sajnos más zsidó művek nagy többségükben úgy látták meg a napvilágot, hogy a cenzor által elferdítve, kihagyásokkal lehetett csak olvasni őket. Évszázadokon keresztül úgy tanultak zsidók ezekből a könyvekből, hogy sokszor még tisztában sem voltak azzal, hogy egyes részek nem felelnek meg az eredeti megfogalmazásnak.
Bölcseink azt tanítják: „Amiként orcájuk nem egyforma, úgy véleményük sem egy…”. Utalva arra, hogy a véleménykülönbség, a nézeteltérések az emberi természet született velejárói. A Talmud legfelszínesebb tanulmányozása is megismertetheti velünk, mennyire fontos a zsidóság mesterei és bölcsei számára, hogy minden egyes ember, még a „legjelentéktelenebb” is, kifejtse véleményét, álláspontját az élet különböző kérdéseiben. A különböző vélemények meghallgatásának fontosságát láthatjuk magából a zsidó jogrendszer működéséből is, amelyben a 23 tagú vagy 71 tagú legfelsőbb bíróság a fontosabb perekben döntéshozatal előtt végighallgatta az összes jelenlévő véleményét és érvelését, mégpedig úgy, hogy az alacsonyabb rangú bírótól kezdve haladtak a legmagasabb rangúig, ezzel megelőzve azt, hogy a nagyobb tisztű bíró véleményét követően a kevésbé elismertek visszavonuljanak, és ne mondják el álláspontjukat. Csak ez után a teljes meghallgatás után dönthetett a zsidó bíróság, és ekkor, a Biblia utasítása szerint, a többség véleményét követve hoztak döntést.
A különböző vélemények és érvelések tudnak csak teljességgel megvilágítani egy adott témát, és csak segítségük által juthatunk teljes meggyőződéssel arra, hogy egy adott út a legmegfelelőbb. Miként azt Salamon király mondja: „a tanácsok sokaságában győzelem van”.
A Magyarországon élő zsidó közösségek elégedettek a szólásszabadság alkotmányos jogának biztosításával, nagyon fontosnak tartják ezt a jogot, amely minden hazánkban élő ember számára biztosítja, hogy gondolatait bármilyen témában kifejtse. A szólásszabadság valójában két dolgot foglal magában, egyrészt biztosítja az egyén számára, hogy kifejtse – akár a többség álláspontjával ellentétes – véleményét, ugyanakkor bizonyos értelemben kötelezi a többséget is az általánostól eltérő vélemények meghallgatására és figyelembevételére.


Az emberi méltóság, mely szintén alkotmányos alapjog, ugyancsak fontos értéke a zsidó jogrendszernek és értékrendnek. A Talmud tanítása szerint minden embernek ügyelnie kell embertársa becsületére, tilos szégyenbe hoznia, vagy megaláznia őt. A zsidó jog előírja, hogy „legyen felebarátod becsülete oly kedves a szemedben, mint a magadé”, illetve „amiként az ember saját becsületére tekint, úgy tekintsen felebarátja becsületére is, és ahogy nem kívánja, hogy rossz hírét keltsék, úgy ne keltse ő sem felebarátjának rosszhírét”. Az embertársunk felé nyilvánított tisztelet szempontjából lényegtelen, hogy ő tisztességes, egyenes ember-e, vagy esetleg vétkes, tisztességtelen. Nincs különbség igaz és igaztalan között. Ennek a mindenkinek egyaránt kijáró alapjognak lehetünk tanúi a Biblia tanításában, amely szerint az ókori Izraelt elfoglaló zsidó népnek kötelessége volt, hogy „írtsátok ki mind a helyeket, ahol szolgálták a népek, melyeket ti elűztök, az ő isteneiket, a magas hegyeken, a dombokon, meg minden zöldellő fa alatt.” A talmudi bölcsek erről a következőképpen vélekednek: „Miért mondta a Tóra, hogy el kell pusztítani a bálványok helyét és fáit? Azért, mert emberek vétkeire emlékeztetnek. Hát nem következtethetünk arra, hogy ha az Örökkévaló tiszteletben tartja még a vétkesek becsületét is, akkor mennyivel inkább tiszteletben kell tartanunk az Igazak becsületét?!”
A Talmud arra is tanít, hogy „olyan fontos a teremtmények tisztelete, hogy az akár egy bibliai tilalmat is hatálytalaníthat”. Más szóval bizonyos esetekben még egy tilalom korlátait is feloldhatja az a kötelesség, hogy tiszteletben kell tartanunk felebarátunk becsületét. Bölcseink arra is okítanak, hogy „inkább vesse magát az ember tüzes kemencébe, minthogy felebarátja piruljon miatta”.
„Halál és élet a nyelv kezében” – tanítja Salamon király. A verbális agresszió gyakran még fájdalmasabb lehet a fizikainál, mivel az, az ember egész lényét sérti. Erről tanították bölcseink, hogy „az aki pirítja felebarátja arcát, olyan, mintha vért ontana … Hiszen láthatjuk is, hogy testvére arca megtelik vérrel…” Az is áll, hogy amiként a Biblia kötelez bennünket az emberi élet védelmére, miként írva van „Ne állj veszteg felebarátod vérénél!”, ugyanígy kötelességünk felebarátunk becsületét és méltóságát védeni. Egyes törvényhozók ebben odáig is elmennek, hogy azt mondják, amiként tilos saját életünket más életének kárára megmenteni, úgy tilos életünket más szégyenbehozása által védeni.
Amiként kötelességünk minden ember életét és vagyonát védenünk, ugyanúgy kötelességünk minden ember méltóságát tiszteletben tartanunk; kötelességünk elkerülnünk, hogy szégyenbe hozzunk, vagy megalázzunk valakit.

Gyakran hallani a következő érvelést: nem szabad túlságosan szigorúnak lenni a gyűlöletbeszéd korlátozásában, mert ez korlátozhatja a szólásszabadságot, amely alkotmányos alapjog.
Nehezen tudjuk elfogadni ezt az érvelést, hiszen pontosan úgy, ahogy a szólásszabadság része sérthetetlen alkotmányunknak, ugyanúgy alapvető jogunk minden ember becsületének védelme. Az alkotmány mind a két jogot garantálja. Így tehát, a kérdés esetleg éppen fordítva kellene, hogy szóljon: Ki engedi meg nekünk, hogy engedékenyek legyünk az emberi méltóság megsértésével szemben, a szólásszabadság javára? A szabad szóláshoz való jog fontosabb lenne, mint az emberi méltósághoz való jog? Talmudi kifejezéssel élve : „Miből gondolod, hogy a te véred (ebben az esetben a szólásszabadság) vörösebb lenne, nem lehet, hogy felebarátod (az emberi méltóság) vére a vörösebb (fontosabb)?!”
Mindez persze eleve csak akkor kérdés, ha valóban abból indulunk ki, hogy ez a két alapjog szemben áll egymással. Véleményünk szerint egyáltalán nem kézenfekvő azonban, hogy ez a két alapjog egymásba ütközik. Hiszen magától értetődő, hogy a szólásszabadság joga nem engedélyez korlátlanul mindenféle megszólalást. Például a törvény ma is tiltja az uszító vagy az erőszakra buzdító megszólalásokat, vagy például a bűncselekményekre való felhívást. Maga a racionalitás diktálja ezt, hiszen a szólásszabadság célja az, hogy minden embernek engedélyezze szabad vélemény kifejtését, mindezt annak érdekében, hogy a világ és társadalom szabad, nyugodt és békés alapokon álljon, nem pedig az, hogy káoszt és a pusztítást teremtsen, amelyek minden logikusan felépülő társadalom ellenségei. Ezért bizonyos esetekben korlátozni kell a szabad szólást. Magában a Bibliában is – a fent szemléltetett szólásszabadság jogát biztosító törvények mellett – megtaláljuk, hogy például „Ne járj rágalmazóként!”, „Bírákat ne átkozz és fejedelmet néped között ne szidalmazz!” , és „Ne átkozz süketet!” . Vagyis a szólásszabadság azzal a feltétellel jogos, hogy az erkölcsösség és az igazság alapjain áll, illetve igazodik ahhoz a világ teremtése kapcsán tett isteni megnyilatkozáshoz, hogy „nem pusztaságnak teremtette, hanem arra alkotta, hogy lakják”.
Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy drasztikusan korlátozni kellene a szólásszabadságot, úgy, hogy tilos legyen bármilyen véleményt, vagy koncepciót kifejteni, amely nem általánosan elfogadott a társadalomban, hiszen, ahogy ezt fent kifejtettük, éppen ez az, ami kiegészíti a többség álláspontját, és a pluralisztikus, sokszínű nézetek, újabb és újabb színek tehetik csak teljessé, és színekben gazdaggá a világot.
Ugyanakkor biztosan meg kell találni azt a törvényi megfogalmazást, amely a szólásszabadság védelme mellett az emberi méltósághoz való jogot is biztosítja, nemi, vallási, etnikai, vagy egyéb kisebbségek számára egyaránt.

Ha az emberi méltóság védelme fontos minden ember esetében, akkor biztos, hogy még inkább lényeges olyan emberek esetén, akiknek először méltóságukat sértették meg, majd ennek folytatásaként kegyetlen anyagi és fizikai pusztításnak voltak kitéve. Gondolunk itt például mindazokra a túlélőkre és leszármazottaikra, akik először faji megkülönböztetéseknek majd pedig gázkamrákban való elpusztításnak voltak áldozatai. Ezek az emberek először verbális agressziónak voltak a prédái, majd az agresszió fizikaivá vált, sőt, a magyar jogrendszer része lett. Olyan emberek, akik minden megaláztatás és életveszély után csodával határos módon hazatértek a haláltáborokból, és 30-40 kilósan újra kezdték az életüket, érthető módon az átlagosnál is jóval érzékenyebbek a gyűlölködésre és a félelemkeltésre. Hát nem járna nekik és gyermekeiknek, hogy minden szorongás és félelem nélkül, emelt fővel, emberi méltóságukat megtartva élhessék életüket a demokratikus államkeretek között?!
A Biblia azt tanítja, hogy bizony egyes esetekben az átlagosnál figyelmesebbnek kell lennünk a fizikailag vagy érzelmileg sebezhetőbb személyekkel szemben. A Tóra a következőket mondja: „Az idegent el ne nyomd, és ne szorongasd őt, mert idegenek voltatok ti Egyiptom országában. Egyetlen özvegyet vagy árvát se sanyargassatok. Mert ha sanyargatod őt, hogyha kiált majd hozzám, meg fogom hallgatni jajkiáltását; és fölgerjed haragom, és megöllek benneteket karddal, és a ti feleségetek özvegy lesz és gyermekeitek árvák lesznek.” Láthatjuk tehát, hogy az általános emberi méltóságot védő kötelesség mellett, van egy külön bibliai felszólítás, az idegenek, a mások, az árvák és az özvegyek tekintetében. Maimonidész, a középkori zsidó filozófus és törvényalkotó, a következőket írja: „Kötelessége minden embernek ügyelnie az árvákra és az özvegyekre, hiszen nagyon érzékeny a lelkük, és rossz a hangulatuk. Ez még akkor is igaz, ha anyagilag rendezett a sorsuk. Még egy király özvegyével vagy árváival szemben is fokozottan figyelmesnek kell lenni… csak gyengéd hangon szabad hozzájuk beszélnünk, különleges tisztelettel kell velük viseltetnünk, nem szabad nehéz munkával fizikailag vagy szavakkal lelkileg megaláznunk őket. Vagyonukra jobban kell ügyelnünk, mint saját javainkra… A Világ Teremtője kötött velük szövetséget, hogy bármikor, ha ők a megaláztatásukban Hozzá kiáltanak, akkor Ő azon nyomban megadja a választ…”.
A népirtás túlélői nem maguk választották tragikus életsorsukat; azt a kegyetlen fajelméletet valló nemzeti szocialisták és a velük kollaboráló államok kényszerítették rájuk. Szerencsétlen megaláztatásukat nem tudjuk visszafordítani, de megtehetünk mindent, hogy dupla szeretetben és tisztelettől övezve tarthassák meg emberi méltósághoz való jogukat. Ők is, és a hasonló lelki atrocitásoknak fokozottan kitett gyermekeik, unokáik is. Ez olyan erkölcsi kötelesség, amely alól egyetlen ember sem vonhatja ki magát.


Itt szeretnénk felhívni mindazoknak a figyelmét, akik ebben a nemes ügyben latba vethetik befolyásukat.
Parlamenti képviselők, a mindenkori kormány tagjai, miniszterek, miniszterelnök, a köztársaság elnöke! Politikusok, bírák, jogászok, értelmiségiek és a média képviselői!
Nagyon lényeges feladat áll előttünk. Az emberi méltósághoz való jog biztosításának kérdését emeljük ki a napi politika perpatvaraiból. Ez nem valamelyik politikai párt, vagy valamilyen kisebbség ügye, ez olyan humánus kérdés, amelyért minden magyar állampolgárnak tennie kell. Tennünk kell azért, hogy a gyűlöletbeszédet jogi úton is megakadályozzuk – a szólásszabadság aránytalan korlátozása nélkül. És az oktatás, a nyílt beszéd eszközével akadályozzuk meg, amennyire csak lehetséges, magát a gyűlölködést is, amely kiváltja a gyűlöletbeszédet. Álljunk elő politikai, vallási hovatartozásunktól függetlenül olyan programmal, amely példát mutathat más európai országok számára is.
Éppen nekünk, egy alakulóban lévő demokráciának kell, hogy kifejezetten fontos legyen, hogy elhatárolódjunk a XX. század diktatúráinak kegyetlen, emberi jogokat sértő gyakorlatától, és minden értelemben biztosítsuk mindenki számára a félelem, és a szorongás nélküli élethez való jogot.
Kérjük az ügyben kompetenseket, hogy találják meg azt a törvény megfogalmazást, amely a szólásszabadság aránytalan korlátozása nélkül gátat tud szabni a gyűlöletbeszédnek, az emberi méltóság megsértésének. Javasoljanak olyan megfogalmazást, amely a szólásszabadság jogának legelszántabb védelmezőit is kielégíti, és megfelelően védi az emberi méltósághoz való jogot, ugyanakkor biztosítja, hogy ne lehessen visszaélni a törvény adta lehetőségekkel a szólásszabadság rovására. Azokat pedig, akik nem elégedettek egy adott megfogalmazással, arra kérünk, álljanak elő az álláspontjukat tükröző megoldással. Ez az ügy nagyon lényeges és semmiféle halasztást nem bír. A szólásszabadság éppen arra való, hogy ilyen fontos kérdésekben minél több vélemény nyilvánosságot kapjon – segítve a társadalom számára legjobb megoldás megtalálását.

Budapest, 2007. december 10-én, az emberi jogok napján