Ne legyen a Holokauszt egy méltatlan „szenvedés-méricskéléssé”!

Dr. Navracsics Tibor
Miniszterelnök helyettes
Közigazgatási és igazságügyi miniszter
részére

Tárgy: a Holokauszt és a kommunista rendszer bűneinek tagadásáról szóló törvénycikkek


Tisztelt Miniszter Úr!

Mindenekelőtt szeretném Önt köszönteni abból az alkalomból, hogy a második Orbán-kormány tagjaként ilyen felelős beosztásban tevékenykedhet, kívánok ehhez a munkához sok erőt és sikert. Egyben szeretném egy – úgy gondolom mindannyiunk számára – fontos kérdésre felhívni figyelmét.

A parlament előző ciklusának utolsó ülésén, elfogadásra került az úgynevezett Holokauszttagadás elleni büntető törvény:

A Btk. 269/C. „A holokauszt nyilvános tagadása” – paragrafusának a megfogalmazása a következő: „Aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvénymódosítási indítvány (T/25, 2010. május 17.) a következő változtatást javasolja:

„269/C. § Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Tisztelt Miniszter úr! Meggyőződésünk, hogy a törvényhozás nem dolgozhat más előfeltevéssel, mint azzal, hogy az emberi méltóság egyenlő, a sérelme elleni jogi védelem tekintetében különbséget nem tehetünk. Így talán még akkor is, ha a Holokauszt szörnyűségének egyedisége kétségtelen, hiszen, példátlan az ipari népirtás, a sok millió áldozat, kiknek halálát egyedül egy embertelen fajelmélet okozta. Mégsem egyedisége adhatja egy Holokauszttagadási törvény indokát, hanem éppen az, hogy univerzális, szimbólum értékű üzenete van, s más, mélyebb tanulságokat s fájdalmakat is képes magába sűríteni. Hiszen a konkrét eseménynek, körülményeivel, utóéletével, áldozataival és bűneivel van olyan üzenete a jelen számára, amely azt megkülönböztetett figyelemre méltatja. Így aztán a szimbólummá vélt szenvedés nem szabad, hogy azt a kérdést generálja, hogy „és a többit miért nem”, hanem éppen azt a meggyőződést, kell hogy erősítse, hogy más igazságtalanságokat és szenvedéseket is old és értelmez, ha erre az eseményre katartikus tisztelettel és mély reflexiókkal emlékezünk.

Éppen ezért különösen kétséges annak a módosító javaslatnak – a benyújtók szándékaitól függetlenül is meglévő – rejtett üzenete, amely a holokauszttal párhuzamba kívánja állítani a kommunizmus rémtetteit is. Nem, mintha emezek áldozatai ne lennének méltók a főhajtásra, hanem azért, mert minden párhuzamba állítás elvesz valamit az egyedi tanulságból. Hisz valójában semmi nem indokolja, hogy csak éppen e két esemény áldozatairól szóljon a törvény, s a végén egy olyan törvény születhetne, amelynek a lényege az, hogy a gonosztettek áldozatainak méltósága védendő dolog. Ami fontos erkölcsi tanulság, de konkrétumok híján kevés esélye van annak, hogy a társadalmat nagyon pontosan meghatározott álláspontokkal szembeni fokozott óvatosságra intse.

A relativizálás általános problémáján túl azért is nagyon szerencsétlen társítás, amikor a fasizmus áldozatait a kommunizmus áldozataival állítják szembe, mert ez azt a nagyon káros képzetet sugalja, mintha a holokauszt a nem-zsidók bűne lenne a zsidókkal szemben, a kommunizmus pedig a zsidók bűne lenne a nem-zsidókkal szemben. Meggyőződésem, hogy sem a kommunizmus sem a fasizmus bűnösei nem a faji hovatartozásuk, hanem emberi gyarlóságuk miatt lettek bűnösek. Különösen, hogy a nemzeti szocializmusnak csak az egyik bűne volt a Holokauszt, a zsidó nép terhére elkövetett népirtás. A kommunista rendszerben pedig a Moszkvából irányított totalitárius politikai párt a magyar társadalom polgárai, köztük zsidók ellen is követte el bűneit.

Tisztelt Miniszter Úr! Egymás méltóságát, örömét és bánatát, szenvedését és emlékeit feltétel nélkül tiszteletben kell tartanunk. Éppen ezért nagyon szerencsétlennek tartanánk, ha az általános emberi méltóságra tanító törvénycikkely egy ehhez méltánytalan politikai színezetű „szenvedés-méricskéléssé” alakulna. Éppen ezért javasolnánk, hogy ha már az említett törvénymódosítás elkerülhetetlen, akkor azt nem egy, egymással okvetlen szembe állító, hanem két külön álló törvénycikkelyen kellene megtenni.

Kérem javaslatunk figyelembe vételét!

Maradok őszinte tisztelettel

Budapest 2010. június 3.