Július 1.-én Máramarosszigetre emlékeztek - Misna tanulás (AUDIÓ)

A megemlékezés teljes naptára itt található

Az audió hanganyagott itt tudja meghallgatni vagy letölteni


Az első zsidók a 18. század elején érkeztek Máramarosszigetre, 1740-ben már állandó minjanjuk volt. 1785-ben 142, 1869-ben 2325, 1880-ban pedig 3380 zsidó élt Máramarosszigeten. A közösség létszáma a 20. század folyamán is nagy ütemben gyarapodott, így a városban 1910-ben 7981, 1941-ben pedig 10144 zsidó élt.
Máramarosszigeten az első zsinagóga 1807-ben épült meg. A hitközség első rabbija Kahan Juda volt, aki 1819-ben halt meg. 1834-ben lett a hitközség rabbija a sátoraljaújhelyi cadik Teitelbaum Mózes fia, Teitelbaum Eliezer Niszan. A hitközség többsége azonban koszovi haszid volt, akik Teitelbaum rabbit nem fogadták el, és ezért a közösségen belül éles vita tört ki. A hosszú ideig elhúzódó vitából a Teitelbaum dinasztia került ki győztesen, híveiket a zsidó világ mindmáig szigeti haszidokként ismeri.
A második nagy vitára 1883-ban került sor, miután meghalt Teitelbaum Jekutiel Jehuda rabbi, aki az 1868-1869-es, az irányzatok szakadását eredményező zsidó kongresszust követően nem csatlakozott az ortodoxiához, és a hitközséget status quo ante alapon működtette. 1883-ban azonban a magyarországi ortodox rabbik nyomására a hitközség végül mégis csatlakozott az ortodoxiához, a belépés módjáról azonban hosszú és elkeseredett viták folytak a közösségen belül. A hitközségből végül a vita folyományaként 1887-ben kivált egy ún. szefárd hitközség. A városban nagyon sok, különböző irányzatokhoz tartozó haszid is élt, a különböző udvarok között többször is nagy és országszerte ismert viták törtek ki. Az első világháború után Máramarosszigeten telepedett le többek között a borsai rebbe, Hager Pinhas, a koszovi rebbe, Hager Mose és a nadwórnai rebbe, Rosenbaum Jakov Issachar Dov.
A hitközségek mellett különböző egyesületek működtek, többek között Chevra Kadisa és nőegylet, Malbis Arumim, valamint Chevrat Sasz, Chevra Misnajot és Machziké Hadat. A szefárd hitközség nyitott először iskolát Máramarosszigeten, valamivel az első világháború kitörése előtt. A helyi zsidó gyerekek többsége a hitközségek által fenntartott vagy magánkézben lévő héderekbe és talmud-tórákba járt. A városban 1858-tó1 jesiva is működött. 1874-ben Máramarosszigeten héber nyomda nyílt, amelyben fennállásáig – 1944-ig - több mint 200 héber nyelvű, főleg rabbinikus mű jelent meg. A városban héber, valamint jiddis nyelvű újságok is megjelentek. Az 1941-es népszámlálás alkalmával 6018 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvűnek.
Miután Máramarossziget az első világháborút követően Romániához került, a Machziké Hadat egylet az Agudat Jiszraelhez csatlakozott, és 1921-ben mezőgazdasági hachsarát nyitott a városban. Az ott dolgozó fiatalok közül többen alijáztak. Az első világháborút követően héber nyelvű iskola is nyílt a városban, amelyet a helyi cionisták vezettek. Ezt azonban nagyon kevesen látogatták. Az ortodox hitközség az 1920-as években hétosztályos iskolát nyitott, amelyben több száz gyerek tanult. A jesiva bóherei 1928-tó1 szőni tanultak. Ez egyedülálló volt Erdélyben, Máramarosszigetet kivéve csupán Nagyiklódon tanultak a jesivai bóherek szakmát, ők az asztalosmesterséget. A máramarosszigeti jesivában Grosz Z. Leib (Jekutiel Jehuda) rabbi még bővítette is az elsajátítható foglalkozások listáját. Az 1930-as években különböző mezőgazdasági tevékenységeket is lehetett tanulni, például baromfitenyésztést, tejtermelést és méhészetet, amelyek az alijához is segítséget nyújtottak. A jesivát részben a Joint finanszírozta Torah im Derech Erec programja keretében.
A két világháború között a cionizmus egyre népszerűbb lett Máramarosszigeten, sok cionista egyesület jött létre. Még cionista sportegyesület is működött a városban, Simson néven. Mivel a helyi zsidók döntő többsége vallásos volt, a legerősebb cionista csoport a városban a Mizrachi volt. A helyi és Máramaros megyei cionista szervezetek talán legkiemelkedőbb akciója az 1935-ben megszervezett nagy alija volt, akkor a városból és a megyéből mintegy 70 földműves család - körülbelül 400 ember - alijázott. Többségük Rehovotban telepedett le.
A magyar hatóságok 1941 nyarán több száz hontalan, azaz magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót a német megszállás alatt lévő ukrajnai Kamenyec-Podolszkijba deportáltak, ahol augusztus 27-28-án német egységek és ukrán segítőik meggyilkolták őket. A Máramarosszigetről elűzöttek közül egyetlen ember tért vissza, Mose Lieberman, az Ec Haim zsinagóga samesza. Liebermant szintén lelőtték, de csak megsebesült, és a hullahegy alján életben maradt. Amikor az átélt élményekről visszatérése után beszámolt, senki nem hitt neki, mindenki azt gondolta, hogy megőrült. Alakját a város neves szülötte, Elie Wiesel örökítette meg Az éjszaka című művében.
1941-ben és 1942-ben sokakat behívtak munkaszolgálatra, egy részüket az ország területére, de többségük Ukrajnába, a keleti frontra került, ahol közülük sokan meghaltak. 1942-ben a magyar hatóságok a hitközség több vezető tagját letartóztatták, mondván, hogy kommunisták.
1942-1943 során Máramarosszigetre sok lengyel zsidó menekült érkezett, akik különböző lengyelországi gettókból és koncentrációs táborokból szöktek meg. A menekültek fogadásában, elhelyezésében, ellátásában és továbbmenekítésében Danzig Sámuel (Smuel) rabbi volt az egyik legaktívabb. Rajta kívül Teitelbaum Salamon Leb (Jekutiel Jehuda) rabbi is segítette a menekülteket, többek között megnyitotta előttük jesivája kapuit. Mellettük a különböző haszid rebbék is bújtattak menekülteket házaikban és híveiknél.
A máramarosszigeti zsidó tanács rögtön a németek bevonulása, 1944. március 19-e után megalakult. A helyi zsidóság mozgását már április elsején korlátozták: este 6 és reggel 6 óra között nem hagyhatták el lakásaikat, a várost egyáltalán nem hagyhatták el, s üzleteiket 40 cm-es sárga csillaggal kellett megjelölniük. Az 1944. április második hetében készült hitközségi összeírás szerint a máramarosszigeti ortodox hitközség 685 adózóval rendelkezett, de a hitközség lélekszámát az összeírás nem tartalmazza.
A Máramaros vármegyében és egész Kárpátalján foganatosított zsidóellenes intézkedéseket április 12-én, a Munkácson tartott értekezleten fogadták el. Ezen Máramaros vármegyét és Máramarosszigetet Ilinyi László alispán, Gyulafalvi Rednik Sándor máramarosszigeti polgármester, Tóth Lajos rendőrfőnök, Álgya-Pap Zoltán, a Kárpátalja kormánybiztosa mellé beosztott tábornok és Sárváry Miklós csendőr ezredes képviselte. Máramarosszigeten Máramaros vármegye vezető tisztviselői számára a gettósítás lebonyolításáról Ilinyi László alispán április 12-én tartott eligazítást. Aznap délután, a Tóth rendőrfőnök elnökletével összeült polgári, rendőr- és csendőr-tisztviselői értekezleten áttekintették a műveletek részleteit, és felállították azt a húsz bizottságot, amelyet a zsidók begyűjtésével bíztak meg.
Máramarosszigeten négy utcában jött létre a gettó a város zsidó lakosai számára. A helyiek gettóba költöztetése április 20-án kezdődött. A vidéki, tehát a Máramaros vármegyei zsidókat - kivéve a Técsőre vitt técsői járásbelieket szintén a városban létesített ún. kisgettóban helyezték el, a szegénynegyedben. A két gettóban összesen csaknem 13 ezer zsidó élt, közülük majdnem 10 ezer helyi volt.
A helyiek gettósítása során a közösség vezetőiből és az értelmiségiekből mintegy 140 emŹbert elkülönítettek, és a város egyik zsinagógájában helyezték el őket élelem és víz nélkül, s a legtöbbjüket megverték. Feltehetően attól féltek, hogy ellenállást fognak szervezni. Az így különválasztottakat az utolsó transzportban deportálták Auschwitzba.
A városi gettó nagyon zsúfolt volt, egy-egy szobában akár 15-24 embert is elhelyeztek, így május 8-án már 56 személy tífuszgyanússá vált. A gettó parancsnoka Tóth Lajos máramarosszigeti rendőrfőnök, helyettese pedig Konyuk József, a helyi tűzoltóság parancsnoka volt. A zsidó tanács tagjai a következők voltak: Danzig Sámuel rabbi, Joszovits Lipót elnök (háztulajŹdonos, a hitközség utolsó elnöke), Kasztner (Keszner) Jenő, Krausz Ferenc, Jakobovits Mór és Vogel Ignác (elnökhelyettes). A zsidó tanács felügyelete alatt különböző bizottságok működtek: szociális, egészségügyi és munkabizottság. A gettóban népkonyha és zsidó rendőrség is volt. A vallási és a kulturális életet is megpróbálták megszervezni, a gettóban az ima mellett különböző előadások és tórasiurok voltak gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. A gettóból csoportokat vittek ki különböző nehéz és megalázó munkákra. A férfiaknak - megalázásul levágták a szakállát.
A gettóban élőket vallatták és kínozták, elrejtett értékek után kutatva. A helyi „pénzverde" vezetői Tóth és Sárvári csendőr ezredesek voltak, segédeik pedig Fejér János rendőrfelügyelő és Konyuk József. Sárvárit egy 50 főből álló csendőregységgel Miskolcról rendelték Máramarosszigetre a gettó őrzésére. A nők altesti vizsgálatát maguk a csendőrök végezték.
A máramarosszigeti gettó lakóit május közepétől négy transzportban deportálták Auschwitzba. Az első transzport május 16-án indult, abban a kisgettó lakói voltak. A deportálás előtt a csendőrök mindenkit összegyűjtöttek a nagyzsinagógában, ahol az embereket még egyszer átkutatták. Testi motozást is alkalmaztak azért, hogy megtalálják a zsidók elrejtett értékeit.
Az első transzportban 3007 ember volt, a május 18-án induló másodikban 3148, a május 20-án indulóban pedig 3148. Az utolsó, május 22-i transzportban 3490 embert deportáltak. Máramarosszigetről összesen 12749 zsidót deportáltak Auschwitzba.
A gettók kiürítése után több rejtőzködő zsidót fedeztek fel. Egyeseket Aknaszlatinára vittek, és onnan deportáltak. Azt a csoportot viszont, amelynek tagjait a városhoz közeli erdőben fogták el, visszavitték Máramarosszigetre, és a piactéren valamennyiüket lelőtték. Többeket helyi lakosok rejtettek el házaikban.
1945-ben Máramarossziget újra Románia része lett. A háború után újra alakult a hitközségi élet. 1947-ben már több mint 2300 zsidó lakott a városban - a Zsidó Világkongresszus összeírása szerint 2308 -, akiknek többsége a háború előtt a környéken és Bukovinában élt. A máramarosszigeti zsidók jelentős része azonban a következő évek során alijázott, vagy más országokba vándorolt ki. A városban 1956-ban 1381 személy vallotta magát zsidó nemzetiségűnek és közülük 1083 jiddis anyanyelvűnek is. 1966-ban a zsidó nemzetiségűek száma már csak 159-re, a jiddis anyanyelvűeké pedig 71-re csökkent. 1977-ben 116, 1992-ben pedig 33 személy vallotta magát zsidó nemzetiségűnek. Utóbbiak közül 31 volt az izraelita vallású. Máramarosszigeen 2002-ben 22 zsidó nemzetiségű és izraelita vallású személy élt, akik közül 7 személy a jidŹdist tekintette anyanyelvének.