Gáza bolsevikjei

Minden, aminek ma az Övezetben tanúi vagyunk – a terrorizmus minden egyes aspektusa – emlékeztet arra, amit egy évszázaddal ezelőtt Oroszország megtapasztalt, véli Geifman. Mielőtt az életet a Hamasz és a Hezbollah megfelelői megváltoztatták, Oroszország is hatalmas megrázkódtatásokat élt át az 1905-ös forradalom és az 1917-es bolsevik forradalom között, valamint a Szovjetunió 1924-es megalapításáig. Az oroszországi politikai erőszak – amit ma terrorizmusnak nevezünk – elsődlegesen Moszkvában fejlődött ki: a „harci szervezetek” fő célpontjai állami hivatalnokok voltak.

 
„Régimódi, hagyományos terrorizmus volt ez: igen nagy gonddal szemelték ki az embereket, és meggyilkolták azokat, akik főszerepet vittek az államban”, mondja Gefen. „De alapvetően megölték, akit értek, és kapcsolat csak nagyon ritkán volt. Bárki, aki egyenruhát viselt, célponttá válhatott – postásnak lenni például igen veszedelmes foglalkozásnak számított.”

 
Geifman itt az iraki rendőri toborzó központok ellen végrehajtott öngyilkos támadásokra utalva emlékeztet arra, hogy a cári Oroszországban, Rigában a rendőrök egynegyedét ölték meg.

 
A korabeli terrorszervezetek informális, decentralizált felépítése nagyban hasonlított a mai al-Kaidáéra: az egyes sejtek gyakran a központtól függetlenül csaptak le, sőt, az is megesett, hogy a központ nem is tudott a létezésükről. A vérontás kiszélesedésével az öldöklés is egyre kiterjedt: egy idő után már nem figyeltek arra, hogy az áldozat egyenruhás-e vagy sem, célpontnak megfelelt bárki, aki burzsoá volt, vagy akár annak nézett ki – és ehhez olykor elég volt, ha szemüveget, karórát vagy esernyőt viselt, hiszen nyilván annyi pénze volt, hogy proletár nem lehetett. Ez volt az a pont, amikor a terror minden határt átlépett.

 
A huszadik század elején voltak időszakok, amikor Oroszország-szerte napi átlagban tizennyolc terrorcselekményt követtek el – és ez az adat vetekszik a 2002-es izraelivel, vagy a mostani irakival. Vasútállomásokat és kávéházakat robbantottak fel. Egyik szervezet a másik után, a másikból vagy több másikból alakult, egymásba olvadtak és elenyésztek, hogy azután újak keletkezzenek, éppen, mint a palesztinoknál. A terroristák sok esetben maguk sem tudták már, miért követték el, amit elkövettek, l’art pour l’art gyilkoltak. Számosan a rendőrségen és a bíróságon sem tudták megmagyarázni, miért cselekedtek, sőt, még a szervezetük teljes nevére sem emlékeztek. Volt, aki megvallotta: „Ki az ördögöt érdekel az ideológia? A lényeg a gyilkolás.”

 
Az orosz születésű, Amerikába 1976-ban kivándorolt Geifman az idén alijázott Bostonból, és a korabeli orosz és napjaink iszlamista terrorjának összehasonlításával foglalkozik. Véleménye szerint az orosz történelem ismerete nagyban hozzásegít ahhoz, hogy a mai gázai helyzetet megértsük. „Az izraeliek mindent tudnak a Hamaszról, de mit sem tudnak az oroszországi előzményekről.”

 
A professzor asszony szerint nagy veszedelmet hordoz magában, ha arra a következtetésre jutunk, hogy a Hamaszt előbb-utóbb mérsékeltté teszi a hatalom birtoklása, vagy hogy a terrorszervezet bizonyos körülmények között talán hajlana a párbeszédre a zsidó állammal. Szerinte a történelem – a bolsevik mozgalom törtnénete – épp az ellenkezőjére tanít. „Amint a terroristák hatalomra kerülnek, azt építik tovább, ami oda juttatta őket. Nézzük meg a bolsevikokat, akik 1917 előtt terroristák voltak. Terroralapú forradalmukat arra használták fel, hogy terroralapú államot építsenek ki.” Nem meglepő, hogy a Hamasz oly sokat invesztált a maga „biztonsági erőibe”: a bolsevikok is már egy hónappal a hatalomra jutásuk után létrehozták a KGB elődjét. A három pillér, amelyen egy terrorista állam nyugszik: az örökség, az ideológia és a gyakorlat – nevezetesen a terror öröksége, ideológiája és gyakorlata. Következésképp elképzelhetetlen, hogy a Hamasz a hatalomban bármennyit is mérséklődjön.

 
Ha megállja a helyét a Hamasz és a bolsevikok közti analógia, úgy „nem létezik, hogy a Hamasz elforduljon a terrorizmustól. Nem létezik! A terror iránt elkötelezett szervezet maradnak. És a Hamasz-uralom első áldozatai nem az izraeliek lesznek, hanem maguk a palesztinok – miként az első bolsevik áldozatok sem lengyelek, csehek vagy amerikaiak voltak, hanem az oroszok és az ukránok.”

 
Ami a nyugati világ tehetetlenségét illeti, Anna Geifman véleménye szerint „kollektív Stockholm-szindrómában szenvedünk. Problémánk abból fakad, hogy olyannyira hinni akarunk az emberi jóságban, hogy nem látjuk már, mennyire gonoszak egyesek. Vannak, akik ezeket az embereket nem hajlandók terroristáknak hívni. Nos, felőlem hívhatjuk őket macskajancsiknak is, ha ez jobban tetszik. Ettől azonban nem fognak felhagyni a gyilkolással.”

 
A végkifejletet illetően Geifman optimista, meggyőződése, hogy a Hamasz el fog tűnni, ugyanis „a történelemnek még egyetlen halálkultusza sem maradt fenn. A kultúrába ágyazódó erőszaknak egyik alapvető jellemzője, hogy a túlélés érdekében mozgásban kell maradnia. Amíg az erőszak kifelé irányul, addig fenntarthatja a hajtóerejét – de ha megakadályozzák ebben, ha lefojtják, nem bír megállni. Mint minden organizmusnak, ennek is mozgásban kell maradnia. Így aztán az értelmi szerzői ellen fordul. Gondoljunk a nácikra: amikor már másokat nem gyilkolhattak, egymást gyilkolták.”

 
A történelemre a Hamasznak oda kéne figyelnie. „A terrorvezérek úgy vélik, uralják a halált, a valóságban azonban csak a halál ügynökei. Ezért falja fel minden forradalom a saját gyermekeit.”

 

Rákócza Richárd / www.miertcion.blogspot.com