Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Igen Tisztelt Professzor Úr!
Tisztelt Bíboros Úr, Püspök Urak, Fõtisztelendõ Fõrabbi, és Rabbi Urak! Tisztelt Konferencia!
A magyar zsidóság csodálatos üvegmozaikját, amelybe minden szín belefért, a gyûlölet tombolása darabokra törte szét, de hallgatva e nagyszerû elõadásokat, egyet biztosan tudok, bennünket összeköt az, hogy mindannyian hiszünk a zsidó jövõben.
Hiszünk abban, hogy ahogy eddig is, az Örökkévaló ezután is meg fog tartani bennünket, nem fogunk elsüllyedni a népek tengerében, mint ahogy ez szinte valamennyi ókori néppel megtörtént a történelem során. Sokszor és sok helyen elmondjuk, hogy ez csak úgy volt, és úgy lesz lehetséges, ha megõrizzük hitünket, hiszen ez vezetett át bennünket az évezredek viharain.
Az, hogy a jövõ zsidóságában lesz-e szerepe a magyarországi zsidóságnak, már egy sokkal nehezebben megválaszolható kérdés.
Amióta a török uralom, és a középkor végeztével megindult Magyarország a fejlõdés útján, ismét élhettek itt zsidók, és élvezték egyre nagyobb számban a mind modernebb állam jótéteményeit, örülhettek a befogadás, az egyenjogúsítás újabb, és újabb lépéseinek, de szenvedték a múltból itt maradt gyûlölet újabb, és újabb hullámát. Majd kétszáz éves szinte töretlen fejlõdést tört meg a népirtás szörnyûsége, a magyar zsidóságot egy olyan jogfosztott állapotba taszítva, amelyben sosem volt, hiszen még nem volt rá példa, hogy valaki egy egész nép elpusztítását tûzte volna ki céljául, és arra sem, hogy ezt a célt a társadalom jelentõs része elfogadta volna , sõt aktívan részt is vett volna annak megvalósításában, és egyetértett volna, ha nem is a csecsemõk, gyermekek meggyilkolásával, de azzal igen, hogy a „Zsidókérdést” meg kell oldani,
Azt, hogy lesz-e zsidó jövõ ebben az országban, nem mi zsidók döntjük el, mert a történéseknek, nem csak alanyai, hanem tárgyai is vagyunk, abban az értelemben, hogy megmaradásunk körülményeit a magyar társadalom alakítja ki.
Ha a magyar társadalom vezetõi, a szellem emberei, írók, mûvészek, tanárok, papok hagyják, hogy eluralkodjon a társadalomban az antiszemitizmus mételye, ha hagyják, hogy az egyetemet végzett profi kommunikátorok szabadon uszíthassanak, szabadon nevelhessék a nyíltelméjû, tudatlan ifjúságot a gyûlöletre, embertársaik megvetésére, a zsidók kirekesztésére, akkor elõbb utóbb el fog jönni az a pont, amelyhez már elérkeztek a Romániában, Csehszlovákiában, Lengyelországban élõ zsidók a ’60-as, ’70-es években, és amelyet úgy fogalmaznak meg, „Mindegy hogy hová, mindegy hogy hogyan, csak ki innen”.
Az, hogy a társadalmi folyamatok hova vezetnek megjósolhatatlan, mert bár ma már a tudomány mindent mérni vél, minden gondolatunkat, minden egyes mozdulatunkat számítógépbe rögzítve analizálja, de egyet nem tud, azt hogy hogyan mûködik az emberi lélek, hogyan mûködik a szív akkor, amikor döntenünk kell a szülõföldrõl, a ragaszkodásról eleink sírjaihoz, és sok minden máshoz. Az ilyen döntések, a napok örömeibõl és keserûségeibõl tevõdnek össze, és ez nem egyszerû matematika, összeadás és kivonás, nem tudni, hogy mennyi keserû pillanat az, amennyi elnyomja az öröm édességét, néha elég egy csepp is, hogy elrontson egy egész életet. Mi nem szeretnénk úgy alanyává válni ennek a történetnek, hogy kényszer alatt kelljen döntenünk.
Ha lesz Magyarországon zsidó jövõ, akkor arról, hogy az milyen lesz, mi fogunk dönteni. Rajtunk múlik, magyarországi zsidó embereken, magyarországi zsidó vezetõkön, hogy merre megyünk tovább, sikerül-e megõriznünk, azt a több mint 200 éves hagyományt, amelyet apáink, nagyapáink adtak tovább nekünk, azt, amit õk is úgy örököltek eleiktõl. Tesszük-e kötelességünket, tovább visszük-e a magyarországi ortodoxia - és neológia hagyományait, hogy ne kelljen saját zsinagógáinkban idegenként mozognunk, mint afféle bennszülötteknek, akik lassan kihalnak.
Az is rajtunk múlik, hogy sikerül-e megtartanunk vallásos zsidó hitünket, vagy azt hagyjuk feloldódni, valami általánosabb, ködös fogalomban, amely a zsidóságról úgy beszél, mint ami elszakítható az Örökkévalótól, elszakítható attól a hittõl, hogy a leszármazottai, vagy éppen hitbéli örökösei vagyunk azoknak, akiket kivezettek Egyiptomból, a rabszolgaság házából. Sokan próbálkoztak már „más, új úttal”, de tudjuk ez zsákutca, egy-két nemzedék után a zsidó élet úgy tûnt el, mint a víz a sivatag homokjában. Együtt kell gondolkodnunk, együtt kell dolgoznunk, nincs más utunk, mert ha úgy hisszük, hogy csak nekünk lehet igazunk, ha nem hallgatunk a többiekre, ha energiánkat az egymással való civakodásra szánjuk, akkor nem másokat gyõzünk le, hanem önmagunkat tesszük tönkre. Ha nem fogunk össze, akkor nem a zsidó jövõt építjük, hanem együtt ássuk meg azt a gödröt, amelybe a magyarországi zsidóság jövõjét temetjük el.
Hölgyeim, és Uraim! Ne hagyjuk, hogy így legyen.
Fogjunk össze, rakjuk össze az összetört üvegmozaik megmaradt darabjait, tudva, hogy bár az már sohasem lesz olyan, mint amilyen volt, de mégis egy egészet alkot, olyat, amelybe minden árnyalat belefér. Dolgozzunk együtt azért mi zsidók és magyarok, hogy unokáink, és dédunokáink is itt élhessenek ezen a földön, büszke, szabad, magyar, zsidó emberként, olyanokként, akiknek az élete csupa öröm és kevés bánat.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Igen Tisztelt Professzor Úr!
Tisztelt Bíboros Úr, Püspök Urak, Fõtisztelendõ Fõrabbi, és Rabbi Urak! Tisztelt Konferencia!
A magyar zsidóság csodálatos üvegmozaikját, amelybe minden szín belefért, a gyûlölet tombolása darabokra törte szét, de hallgatva e nagyszerû elõadásokat, egyet biztosan tudok, bennünket összeköt az, hogy mindannyian hiszünk a zsidó jövõben.
Hiszünk abban, hogy ahogy eddig is, az Örökkévaló ezután is meg fog tartani bennünket, nem fogunk elsüllyedni a népek tengerében, mint ahogy ez szinte valamennyi ókori néppel megtörtént a történelem során. Sokszor és sok helyen elmondjuk, hogy ez csak úgy volt, és úgy lesz lehetséges, ha megõrizzük hitünket, hiszen ez vezetett át bennünket az évezredek viharain.
Az, hogy a jövõ zsidóságában lesz-e szerepe a magyarországi zsidóságnak, már egy sokkal nehezebben megválaszolható kérdés.
Amióta a török uralom, és a középkor végeztével megindult Magyarország a fejlõdés útján, ismét élhettek itt zsidók, és élvezték egyre nagyobb számban a mind modernebb állam jótéteményeit, örülhettek a befogadás, az egyenjogúsítás újabb, és újabb lépéseinek, de szenvedték a múltból itt maradt gyûlölet újabb, és újabb hullámát. Majd kétszáz éves szinte töretlen fejlõdést tört meg a népirtás szörnyûsége, a magyar zsidóságot egy olyan jogfosztott állapotba taszítva, amelyben sosem volt, hiszen még nem volt rá példa, hogy valaki egy egész nép elpusztítását tûzte volna ki céljául, és arra sem, hogy ezt a célt a társadalom jelentõs része elfogadta volna , sõt aktívan részt is vett volna annak megvalósításában, és egyetértett volna, ha nem is a csecsemõk, gyermekek meggyilkolásával, de azzal igen, hogy a „Zsidókérdést” meg kell oldani,
Azt, hogy lesz-e zsidó jövõ ebben az országban, nem mi zsidók döntjük el, mert a történéseknek, nem csak alanyai, hanem tárgyai is vagyunk, abban az értelemben, hogy megmaradásunk körülményeit a magyar társadalom alakítja ki.
Ha a magyar társadalom vezetõi, a szellem emberei, írók, mûvészek, tanárok, papok hagyják, hogy eluralkodjon a társadalomban az antiszemitizmus mételye, ha hagyják, hogy az egyetemet végzett profi kommunikátorok szabadon uszíthassanak, szabadon nevelhessék a nyíltelméjû, tudatlan ifjúságot a gyûlöletre, embertársaik megvetésére, a zsidók kirekesztésére, akkor elõbb utóbb el fog jönni az a pont, amelyhez már elérkeztek a Romániában, Csehszlovákiában, Lengyelországban élõ zsidók a ’60-as, ’70-es években, és amelyet úgy fogalmaznak meg, „Mindegy hogy hová, mindegy hogy hogyan, csak ki innen”.
Az, hogy a társadalmi folyamatok hova vezetnek megjósolhatatlan, mert bár ma már a tudomány mindent mérni vél, minden gondolatunkat, minden egyes mozdulatunkat számítógépbe rögzítve analizálja, de egyet nem tud, azt hogy hogyan mûködik az emberi lélek, hogyan mûködik a szív akkor, amikor döntenünk kell a szülõföldrõl, a ragaszkodásról eleink sírjaihoz, és sok minden máshoz. Az ilyen döntések, a napok örömeibõl és keserûségeibõl tevõdnek össze, és ez nem egyszerû matematika, összeadás és kivonás, nem tudni, hogy mennyi keserû pillanat az, amennyi elnyomja az öröm édességét, néha elég egy csepp is, hogy elrontson egy egész életet. Mi nem szeretnénk úgy alanyává válni ennek a történetnek, hogy kényszer alatt kelljen döntenünk.
Ha lesz Magyarországon zsidó jövõ, akkor arról, hogy az milyen lesz, mi fogunk dönteni. Rajtunk múlik, magyarországi zsidó embereken, magyarországi zsidó vezetõkön, hogy merre megyünk tovább, sikerül-e megõriznünk, azt a több mint 200 éves hagyományt, amelyet apáink, nagyapáink adtak tovább nekünk, azt, amit õk is úgy örököltek eleiktõl. Tesszük-e kötelességünket, tovább visszük-e a magyarországi ortodoxia - és neológia hagyományait, hogy ne kelljen saját zsinagógáinkban idegenként mozognunk, mint afféle bennszülötteknek, akik lassan kihalnak.
Az is rajtunk múlik, hogy sikerül-e megtartanunk vallásos zsidó hitünket, vagy azt hagyjuk feloldódni, valami általánosabb, ködös fogalomban, amely a zsidóságról úgy beszél, mint ami elszakítható az Örökkévalótól, elszakítható attól a hittõl, hogy a leszármazottai, vagy éppen hitbéli örökösei vagyunk azoknak, akiket kivezettek Egyiptomból, a rabszolgaság házából. Sokan próbálkoztak már „más, új úttal”, de tudjuk ez zsákutca, egy-két nemzedék után a zsidó élet úgy tûnt el, mint a víz a sivatag homokjában. Együtt kell gondolkodnunk, együtt kell dolgoznunk, nincs más utunk, mert ha úgy hisszük, hogy csak nekünk lehet igazunk, ha nem hallgatunk a többiekre, ha energiánkat az egymással való civakodásra szánjuk, akkor nem másokat gyõzünk le, hanem önmagunkat tesszük tönkre. Ha nem fogunk össze, akkor nem a zsidó jövõt építjük, hanem együtt ássuk meg azt a gödröt, amelybe a magyarországi zsidóság jövõjét temetjük el.
Hölgyeim, és Uraim! Ne hagyjuk, hogy így legyen.
Fogjunk össze, rakjuk össze az összetört üvegmozaik megmaradt darabjait, tudva, hogy bár az már sohasem lesz olyan, mint amilyen volt, de mégis egy egészet alkot, olyat, amelybe minden árnyalat belefér. Dolgozzunk együtt azért mi zsidók és magyarok, hogy unokáink, és dédunokáink is itt élhessenek ezen a földön, büszke, szabad, magyar, zsidó emberként, olyanokként, akiknek az élete csupa öröm és kevés bánat.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
.jpg)
