Először is tény, hogy tanárként előadásaimon a hallgatás művészetét igyekszem tanítgatni a tanítványaimnak, és ebben elöl is járok jó a példával. Én vagyok a legszorgalmasabb „hallgató” a hallgatók közt. Tehát sokkal inkább élvezem, ha én hallgathatok másokat, mint fordítva.
Magyarországra – amint azt Önök nyilván jól el tudják képzelni – vegyes érzelmekkel jöttem, izgatottan, kíváncsian, egy kis melankóliával, és aggodalmaktól eltelve, hogy vajon mit is találok majd itt.
Most arra kértek, hogy a chászidizmusról szóljak. Azért lehetek itt, mert a Chábád meghívásában részesültem. A Chábád pedig chászid mozgalom, és bizony igen sok szó esik köztük a chászidizmusról. Na de mi is a chászidizmus? Kezdjük azzal, hogy én magam egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy igazi chászid, mégis az vagyok. Vizsnyici. Valahányszor módom nyílt találkozni a Lubavicsi Rebbével, mindig azzal kezdtem, hogy közöltem vele, én nem vagyok ám lubavicsi! Vizsnyici vagyok. Aztán elbeszélgettünk…
Írtam nem egy könyvet a chászidizmusról. Egy részük megjelent magyarul is.[1] Nem egyszer mondták már nekem: „Miért nem néz ki maga úgy, mint egy rendes chászid?” Nézzenek csak rájuk, aztán nézzenek meg engem… Azt feleltem ilyenkor: „Élt évekkel ezelőtt Jeruzsálemben egy professzor, etikát oktatott. Egy idő után egyszer csak odafordul az egyik tanítványához, és azt mondja neki: ťHárom éve tanul már nálam, fiam. Most azt mondom magának, menjen, kerítsen egy gazdag lányt, és vegye el feleségül.Ť Erre a tanítvány: ťNa de tanár úr! Hogy mondhat nekem ilyen szörnyűséget? Hisz ez erkölcstelen! Ön tanított engem etikára. Hát adhat ilyen tanácsot az etika oktatója?!Ť Mire a professzor: ťNézze fiam, itt a szomszédban tanít Frankel professzor úr. Matematikát. Ő talán úgy néz ki, mint egy háromszög?Ť”
Pedig chászid vagyok én is. Édesanyám is chászid volt, nagyapám is. Sokgenerációs chászid családból származom. Szeretem ezt az örökséget. Először is azért, mert a chászidizmus fundamentuma néhány igazán egyszerű dolog. Az egyik az anekdoták szerepe. A chászid történet legalább olyan fontos, mint a chászid tanítás, a lecke. Mert minden történet egyben lecke is. Én is sztorikat mesélek, mióta élek, mindig. Másodszor azért szeretem, mert ugyancsak alapja a barátság. Az én időmben, de gondolom ma is így van ez, a chászidok elmentek a rebbéhez és vele töltöttek egy szábeszt. Nem csak azért, hogy tanítójukkal, a rebbével együtt legyenek, hanem hogy egymással is együtt lehessenek. Azokban az időkben, arrafelé, ahol éltünk, az elszigeteltség, a magányérzet olyan erős volt, hogy szinte minden zsidó egyfolytában elhagyatottnak, magányosnak, kitaszítottnak érezte magát. Tehát összejöttek. Ez az egyik válasz volt az, amit ebben az irányzatban megtalálhattak. Csodálatos mozgalom ez!
Igazán tragikus, hogy az Holokauszt hatmillió áldozata közül legalább hárommillió chászid családokból került ki… Az volt akkor az érzésünk a háború után, hogy a chászid mozgalmat gyökerestül kitépték a földből. A legtöbb tanítót, a legtöbb rebbét meggyilkolták. A mozgalom legtöbb tagját meggyilkolták. Olyan is volt köztük, akit egyéves korában, akit kétévesen, sőt akit hathónaposan gyilkoltak meg. Úgy éreztem tehát, hogy kötelességünk visszahozni az életbe legalább amit lehet, ebből a csodálatos mozgalomból. Írtam róla. Így kerültem igazán közel a Chábádhoz. No meg azért is, mert ez egy igazán markáns és erőteljes chászid mozgalom. Ha a komoly erőt a chászidizmussal vegyítjük, akkor a Chábádot kapjuk. Nekik aztán van befolyásuk. Már az is, hogy engem rá tudtak venni, jöjjek ide két egész napra New Yorkból, azt mutatja, van hatásuk. Én meghajlok az ilyenfajta erő előtt, tehát itt vagyok.
Ennek a mozgalomnak a szépségei közé tartozik maga a nagy tanító is, a mester, a Lubavicsi Rebbe. Ma már [a Parlamentben] megemlékeztem az egyik beszélgetésünkről. Számos alkalommal volt módom szólni vele. Közel voltunk egymáshoz, nagyon közel. Nekem nem a rebbém volt, hanem kedves barátom. Barátomként gyászolom most is. Ők itt mind az ő küldöttei. Aliza [Bin-Nun, Izrael állam nagykövet asszonya], ön úgy gondolja, hogy ön itt a nagykövet közöttünk, de ők sok ezren valójában mind-mind „nagykövetek”. Minden sliách (küldött) a Rebbe nagykövete. A tény, hogy a Rebbe valóban előre látta mindazt, ami történni fog, egészen csodálatos. Mi volt az ő műve? Fiatal párokat küldött a földgolyó legtávolabbi sarkaiba. Ha kiderült, hogy a Nepálban a zsidók – mondjuk – nem tudják rendesen megünnepelni a peszáchi Szédert, ment a telefon az Eastern Parkway 770-be [ez a brooklyni Chábád-világközpont, amit csak a házszámról szokás emlegetni] New Yorkba, és máris úton volt egy küldött a Chábádtól, hogy segítsen előkészülni a Peszáchra. Ezért rajongok értük.
A nyugtalan időkben, és gondolom, ilyen időket élnek most önök is – ma már szóltam erről –, szükségetek van a chászidok lángoló buzgalmára. Van egy szépséges chászid sztori, az Odesszából való Iszak Babel írta meg. Nagy író volt, meg is ölette őt Sztálin. A vörös hadsereg hadnagyi rangját viselte, lovassági hadnagy volt. Chászid családból származott. Már a vörös hadsereg hadnagyaként Ukrajnában valahol megérkezett, és találkozni akart a helybéli zsidókkal. De sehogyan se talált rájuk. Ajtóról ajtóra ment, de nem akadt a nyomukra. Rejtőzködtek. Aztán végül megkérdezett valakit: „Hát hol a rebbe háza?” Megmutatták neki, hol van. Odament, kopogtatott, nincs válasz. A következő ajtón is kopogtatott, nincs válasz. A harmadik ajtót is megzörgette. Az volt az öreg rebbe tanulószobája. Nem is vette észre, hogy a hadnagy belépett. Az egy darabig várt, aztán köhintett egyet-kettőt, hogy felhívja jelenlétére a rebbe figyelmét. Erre már a rebbe felkapta a fejét, a hadnagy szemébe nézett, aztán megkérdezte: „Mit tehetek magáért?”
Babel azt írja, hogy ebben a pillanatban elfelejtkezett mindenről. Elfelejtette, hogy szakított a vallással. Hogy szakított a népével. Hogy már semmire nem emlékszik, amit gyermekkorában és kamaszkorában tanult. Azt is elfelejtette, hogy zsidó. De mikor a rebbe megkérdezte, mit tehet érte, azon kapta magát, hogy ezt mondja neki: „Tanítson meg újra lelkesedni!” Lelkesedés.
Tűz.
Buzgóság.
Ez a Chábád.
Tűz.
Buzgóság.
Ez a Chábád.
El kell menniük Párizsba, azon belül is a Palais de Chaillot-ba, mely ma az emberi jogok palotája. A homlokzaton Paul Valéry, a nagy francia költő néhány szava olvasható. Nagyjából a következőket jelentik: „Rajtatok múlik, járókelők, hogy hallgatok-e majd, vagy szólni fogok hozzátok, hogy meghívlak-e magamhoz, vagy kiutasítalak, hogy sírboltban őriznek-e vagy a kincseskamrában. Akiben nincs vágyakozás, ne jöjjön beljebb!”
Mi lenne az élet vágyakozás nélkül? Létezhetnék-e tanulás vágyakozás nélkül? Hol lenne a civilizáció, ha nincs bennünk vágyakozás? A chászidizmus lényege is talán éppen ebben van. A tudatos vágyakozás élményét adja, és azt, hogy bármit, amit teszünk, buzgalommal, tűzzel tegyük.
A gépek kultúrájában élünk manapság. Nincs ez nekem kedvemre. Lehet persze, hogy a korom teszi, mindenesetre nem örülök ennek. Gépek társalognak egymással. Telefonok csevegnek egymással. BlackBerryk és BlueBerryk és mittudomén micsodák társalognak egymással. Én azt se tudom, hogy kell használni egy számítógépet. Nem is akarom tudni. A fiam mindig azt mondogatja nekem, hogy a számítógépben mindenre megvan a válasz. Igen, felelem én, de hol vannak a kérdések? Kérdezett-e már tőlünk valami fontosat a számítógép valaha? Felelte már-e nekünk számítógép azt egyszer is, hogy „talán”? Milyen lenne az élet „talán”-ok nélkül? Olyan élet, melyben minden betonkemény bizonyosság. S a kétszer kettő mindig négy?! Mi a jó ebben?
Én szívesebben mondom, hogy a kétszer kettő az négy, mármint talán. De lehet éppenséggel öt is. Dosztojevszkij írja: „A kétszer kettő máris nem négy, ha emberekben számolunk.”
Ezért tanítok én is. Hiszem, hogy az oktatás mindennél fontosabb. Tudom, hogy bármi légyen is az igazi válasz a legfontosabb kérdésekre, az oktatás adja a nagyobbik felét. A tanulás fontossága szempontjából mindegy, zsidó vagy nem zsidó az ember. Olvasni tessék! Vissza az olvasáshoz! Olvassanak régi jó szövegeket! Magam is boldogan rászánok egy órát, fogunk valami régi jó szöveget, a próféták textusait, Horatiust, Platónt, és megmutatom önöknek, hogy mi minden van ezekben, és hogy tudósok és tanítványok generációi és újabb generációi építették azok minden oldalára az újabb és újabb jelentésrétegeket, és minél mélyebbre ásunk, annál többre találunk. S a gyakorlat végén hálás mosoly játszik az arcokon. A chászidizmus maga ez a hálás mosoly. Mi megtanuljuk, hogyan legyünk hálásak. Zsidóként mondhatom önöknek, hogy a judaizmus egyik legalapvetőbb erénye a hála.
Reggel az első dolgunk, hogy elmondjuk: „Mode áni…”, azaz a köszönet szavát. „Amit csak teszel értünk, köszönjük”. Ha ennivalóhoz jutunk, áldást mondunk előtte. Köszönjük a napot, a kenyeret, a süteményt, a bort, köszönjük mind. De tovább is van. Amikor 1945-ben, már a háború után Franciaországba mentem, egyik árvaházból a másikba költözködtem. És nem szűntem meg köszönetet mondani. A pincérnek, a sofőrnek, a buszvezetőnek, köszönet a zsidóknak, akik eljöttek meglátogatni a zsidó árvákat, köszönet mindenkinek, aki kész volt megmaradni embernek. Köszönöm. Ez teszi az emberi teremtményt azzá, ami. A hálaadás képessége.
Talán azt mondanák most nekem, hogy manapság nem könnyű a hála. Miért legyünk hálásak? Krízis krízis hátán, aztán megint egy kis krízis. Ugyanakkor… Ma volt egy beszélgetésünk Vitray Tamással, aki itt az imént oly kedvesen és hosszan mutatott be engem. A háborúról kérdezett. Mondtam neki, hogy a világon és Magyarországon is éltek jó emberek, „igazak” a népek között. De a legtöbbünk számára mégis természetes lett volna, hogy elveszítsük reményünket az emberiségben. És minden okunk meg is volt rá 1945-ben, hogy ne reménykedjünk tovább. Emberben és Istenben egyaránt. Mondhattuk volna Istennek: „Végeztünk Veled. Nincs többé közös dolgunk, - hála Istennek. Ne is nézz felénk többet! Hogy mi etessük az éhezőt, segítsük a…?! Ugyan már! Mi megfizettük a magunkét.” Választhattuk volna a haragot is.
Van egy csodálatos mondás a Talmudban, arról szól, hogyan lehet megismerni az embert arról, milyen a viszonya a pénzhez, az alkoholhoz és a haraghoz. Hol volt a mi haragunk? Hol volt a mi haragunk 1945-ben? Hogyan lehet, hogy 1945-ben nem szerveződtek mozgalmak a bosszúállásra? Volt persze ilyen kísérlet is, na de nem valódi mozgalom! Történeti szempontból is föltenném a kérdést, pszichológiai szempontból, de fizikai és természetfeletti szempontból is. Hol volt a harag? Minden okom megvolna rá, hogy az emberiséggel kapcsolatos reményeimet feladjam, de nem teszem. Minden okom megvolna rá, hogy a nyelv hatalmával kapcsolatos reményeimet feladjam, de nem fogom. Minden okom megvolna rá, hogy a hitemet feladjam, de nem fogom. Ez az én választásom. Mindig a miénk a választás.
Itt vagyunk tehát. Ebben az országban. Azt már mondtam önöknek, hogy aggodalmaktól eltelve érkeztem ide, és meg kell mondjam, hogy aggodalmaktól eltelve távozom is. Ma volt alkalmam szólni a miniszterelnök úrral, és csupa olyasmit mondott, amivel egyet tudok érteni. Azok, akik ma délután ünnepelni jöttek közénk, tudom, ugyancsak jó emberek. Tudom, hogy élnek itt jó emberek. Azt is tudom, hogy a parlamentben és a kormányzatban is vannak jó emberek. Tudom. De az is tény, hogy élnek itt olyanok is, akik egészen messzire elmerészkednek, egy megújult antiszemitizmusig, és olyan nyelvezettel élnek, amit nem volna szabad megengedni egy civilizált társadalomban, most a demokráciáról ne is beszéljünk. Mit mond ez a tény a magyarországi társadalomról? Hogy ez a társadalom nem csak eltűri, ki is termelte ezt a népséget. Tudom, hallom, hogy „csak” ötezren voltak itt, ötezren amott. Na de ilyenből a tíz is túl sok! Tíz!
Tehát nyugtalansággal eltelve utazom el, de reménykedve is belül. Hiszek az emberek közti érintkezésben. Sokkal több misztérium rejlik az ember és ember találkozásában, mint a csillagokban és a bolygókban. Azt is hiszem, hogy elég, ha valaki akad, aki itt meg a szomszédban, meg a másik utcában azt mondja: „Nem fogadom el!” És nem adja meg magát a félelemnek. Barátaim, magyarországi zsidóság! Ne adjátok meg magatokat a félelemnek. Az nem fog segíteni rajtatok, és rajtunk sem segít.
Legyen bennetek a meggyőződés és a hit bátorsága. Ha ti is úgy látjátok, ahogy én, hogy ez a népség nem csak veszélyes, hanem szégyent is hoz Magyarországra, ne hallgassatok!
Tudom, hogy szerettek büszkék lenni a magyarságotokra. Úgy is van rendjén. De legyen rá jó okotok is. Ne engedjétek át ezeknek a terepet! Hallom, hogy van egy sor olyan újság, amit ezek uralnak. Ne történhessék ez meg! Nektek is van mondandótok az életről, a sorsról és a vallásról is. És jogotok van szabadságban és megbecsültségben élni.
Tudom, hogy nekem könnyebb ilyeneket mondani, de nagyon közel állok hozzátok. Barátaim élnek itt, most is legalább két-három szoros új barátságot kötöttem, és azt kell mondjam nektek, megígérem – márpedig sajnos az ígéreteimet meg is szoktam tartani (egy tanárom mondta mindig: „Ne ígérj, mert aztán meg is kell tartanod!”) –, hogy ha szükségetek lesz rám, megint jövök. Persze hogy jövök.
Mit tanultam meg igazán? Hiszek ugyan a hallgatásban is, hogy a könyvek útját nem is a szavak, hanem a szavak közti csendek szabják meg, de mikor az emberi jogokról van szó, a csend nem jó válasz. Ha emberek szenvednek, nem maradhatok csendben. Ha emberek elárulják egymást, nem maradhatok csendben, és ti sem.
Tegyétek tehát, amit meg tudtok tenni, és legyetek, akik valójában vagytok. És hadd reméljük, hogy e mai találkozásból, az együtt töltött percekből valami jó születik mindannyiunknak. Köszönöm, hogy meghallgattak.
[1] Wiesel magyarul hozzáférhető művei: Az éjszaka; Az eskü; A hajnal; Bölcsek és történeteik (bibliai, talmudista és haszid mesterek arcképei); Egy meggyilkolt zsidó költő testamentuma; Minden folyó a tengerbe siet.
.jpg)
