Blau László: Bonyhád – Egy elpusztított zsidó közösség

A könyv eredetije angol nyelven 1994-ben a Holocaust 50.-évfordulóján látott napvilágot. A munka kiemelkedő jelentőségét méltatja a New York-i Egyeteme kiváló történész professzora, Randolph L. Braham a könyvhöz írott bevezetőjében. Sir Martin Gilbert „A huszadik század történelme"- című átfogó értekezésében a magyarországi vidéki zsidóság tragédiáját Blau könyvéből vett idézettel mutatja be.


Blau Lajos ma Broklynban él, ott nevelte fel gyermekeit, Editet és Bélát, élete meghatározó felét azonban Magyarországon élte le. 1989-ben feleségével és leányával együtt tért vissza Bonyhádra, gyermekkora és fiatalsága színhelyére, hogy gyökereit felkutassa és tanárnő leányának megmutassa, honnan származik. Oda, ahol két évet élt a 30-as években és egy évtizedig nyári vakációit töltötte. A Holocaust szörnyűségeit túlélve feleségével a városban telepedett le, és egészen az 1956-os forradalomig ott élt. A zsinagóga, amely 200 évig a virágzó kis zsidó közösség szellemi és létbeli központja volt romokban állt. A zsidó temetőt is benőtte a fű, a síremlékeken még a holtak nevei sem voltak rendesen olvashatók. Semmi sem emlékeztetett arra a gazdag zsidó életre, amely valaha az istenfélő gyülekezet, a bonyhádi Kehila Kodesh egykor megkülönböztető jegye volt.


Bonyhádon jött létre a vidéki Magyarország egyik legjelentősebb zsidó közössége, ahol a közösség több mint 1000 főt számlált. Egész Magyarországon Pest kivételével mindössze 11 olyan hely volt, ahol a zsidók létszáma meghaladta volna az 1000 főt. Bonyhád kivételével ezek mind nagyobb városok voltak. A városban kiemelkedő és nagy tudású rabbik tanítottak és szolgálták a közösséget. Jichak Halévi Spitz rabbi 1750-ben érkezett a városba, ahol jesivát építetett. Jisrael Bizenc rabbit, majd Avraham Lőw Jehuda, majd Zeev Boskowitz rabbi követte 1810-ben. 1794-ben tűzvész pusztította el a zsidó negyedet, benne a Bét Midrás zsinagógát is. 1795-ben új zsinagógát építettek fel, amely ma is áll, de kereskedelmi raktárnak használják. 1868-ban a kongresszusi szakadást követően hét család létrehozta az ortodox hitközséget, szemben a neológ vagy a kongresszusi hitközséggel. Ettől az időponttól kezdve Bonyhádnak két zsidó hitközsége volt. A századfordulón az ortodox hitközség már 60-70 tagot számlált. 1897-ben Eliézer Chajim Deutsch rabbi lett a szellemi vezető, akinek 22 kötetes Responsa címen írott munkáját az egész európai askenázi közösség ismerte. Mindkét közösségnek külön Chevra Kadisája és Nőegylete volt.


A zsidó férfiakat már 1939-től behívták munkaszolgálatra. 1944 május 12.-én mintegy 1200 zsidót hurcoltak el Bonyhádon a gettóba. Július 1.-én Pécsre deportálták a zsidókat, ahonnan Auschwitzba kerültek. A poklok poklából mindössze 70-en jöhettek vissza. 100-an pedig munkaszolgálatból tértek vissza, hogy a romokon új, zsidó életet kezdjenek. A szerző a kötetben listát közöl nemcsak a mártírokról, de azokról a bonyhádi zsidókról, akiknek megadatott, hogy új életet kezdhessenek. Az áldozatok listáján szerepel Ausch Jichac, Oberlander Báruch rabbi dédapja is. A városban Zsidó Testvériség néven alakult szervezet segítette a zsidókat az újrakezdésben. 1949-ben Bonyhád két gyülekezetében 286 fő élt. A politikai fordulatot államosítás és durva elnyomás követte. Sok bonyhádi zsidó megpróbált Izraelbe emigrálni, de többségüket elfogták és bebörtönözték. Blum Bélának, a fiatal rabbinak sikerült a chilei San Diegóba menni, ahol főrabbi lett. A forradalom leverése után a zsidó közösség maradékának javarésze a világ különböző pontjaira emigrált. Többek között Izrael, az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália adott otthont a bonyhádi zsidóknak. Így ért végett egy virágzó zsidó közösség élete Bonyhádon.


Blau László 1989-ben magyarországi útjáról hazatérve elhatározta, hogy a bonyhádi zsidó közösség krónikásává válik. Brooklynba visszatérve gyűjteni kezdte hozzátartozói és más, Bonyhádról New Yorkba emigrált családok visszaemlékezéseit. Öt évig dolgozott a Bonyhád, Egy elpusztított zsidó közösség című könyvén. A mű értéke az a sokszínű gazdaság, amely a műfaji sokféleségből fakad. Objektív tényirodalom és szubjektív beszámolók, listák-dokumentumok és élmények-érzések kavarognak a műben, amelyet mégis a szerző zsidóságra és Bonyhádra vonatkozó mindent átható szeretete szerves egésszé formál. Jó lenne, ha nemcsak a bonyhádi történelem tanárok használnánk a korszak forrásaként.