A formálódó kis kile keménymagját az a társaság teszi ki, akik az utóbbi pár évben rendszeresen jönnek össze beszélgetni, tanulgatni Köves Slomó rabbi segítségével. A közösség hajtó motorja Benkő Balázs.
A Kábálát Sábátra a neves "Szántó Házban" került sor Jakal Zoltán kántor levezetésében.
Az eseményről tegyen tanúbizonyságot az alábbi két élménybeszámoló.
Noé kis bárkája Szentendrén...
Soha nem tudtam megérteni, hogyan lehet könnyen párhuzamot vonni a Hetiszakaszok és az aktuális történések között, ezért igencsak izgultam, amikor Köves Slomó felkért, hogy egyedül vezessek le egy Szombatfogadást. Szentendrén azonban hirtelen rájöttem, hogy az 1944 óta első ilyen esemény, a hely (a kis zsidó emlékház), és a megjelent kedves hittestvérek rendkívüli módon emlékeztetnek a Noach szakaszra. A szervező, Benkő Balázs és Köves Slomó Noé módjára összegyűjtötte a szentendrei és környékbeli zsidókat, hogy egy megható, kis Szombatfogadást rendezzen nekik. Igazi családként minden korosztály képviseltette magát az alig 1 évestől a 82 évesig. És megvolt a minjan! A hölgyekkel együtt 25-en gyűltünk össze az alig 16 négyzetméteres kis emlékházban, ahol mindenki feszült figyelemmel követte az imákat. Az ima után Kiddust rendeztünk Balázsnál, amit persze hosszan tartó beszélgetés követett, aminek során persze téma volt a vallás, a közösség jövője, és az esetleges folytatás lehetősége. Köszönöm Benkő Balázsnak és Slomónak, hogy megszervezték az összejövetelt, és hogy részese lehettem!
Jakal Zoltán
Újra Szombat üdvözlés Szentendrén
Hát ez nekem bejött – ahogy lányaim generációja mondja.
Ugye nem is fájt? – kérdezte Zoli a végén és egyetértve bólogattam az első padban. De kezdem az elejéről.
Balázzsal még előző nap úgy beszéltük meg, hogy korábban odamegyek hozzá kocsival segíteni leszállítani ezt azt a Szántó házba. Jenővel, Annával többször beszéltünk telefonon, hogy jönnek, nem jönnek, aztán mondták: „Ha nem vagytok meg tízen, akkor telefonálj.” Feleségem Ági többször átöltözött, hogy milyen ruhába jöjjön, szoknya kell-e vagy nadrágban jöhet.
Aztán beléptünk a Szántó ház udvarába, 10-12 ember egy-két ismeretlen arc, idős házaspár Pomázról, egy magyarul nem tudó férfi a helyi izraeli gyémántcsiszolóból, a többiek, András, Gyuri, Judit – vele van barátnője Éva, akivel ezer éve ismerjük egymás, de feleségem most tudja meg tőle, hogy apja oldaláról zsidó -, Gáborok, Péter, és feleségek, lányok már régi ismerősök. És Zoli a kántor, feleségével, akivel Balázs hol angolul, hol oroszul beszél.
Álldogálunk, szót váltunk, nézegetem a falakon lévő emléktáblákat. Ezek látványa már eleve minden zsidó emlékhelyen, zsinagógában egy furcsa, belső fájdalommal kevert emelkedettséggel tölt el. Itt vagyok a sokat szenvedett nevek és a rájuk emlékező, táblát állító, emléktárgy vitrint, tóraszekrényt létrehozók, itt nem lévők és a mai eseményre érkezettek közösségében. A közös sors, közösség érzetet kölcsönöz nekem.
Létszám ellenőrzés, megvagyunk már tízen férfiak, elhelyezkedünk a szűknek bizonyuló kis teremben. A padok középső sorába terveztem magam Gáborral – akit gyerekkorától ismerek még a Balzac utcai bérházból, ahol vele és szüleivel egy emeleten laktunk – de Zoli invitálására vállaltuk, a ”szem előtt” lévő első sort. A férfiak mögötti padokba és a vitrinek előtti széksorba ülnek a nők.
Zoli őszintén meghatott szavakkal köszönt minket, egy új zsidó közösség létrejöttének pillanatát éreztetve. Én is úgy érzem valahonnan valahová jutottunk. Emlékszem évekig beszéltünk arról, hogy jó lenne, de valamiért nem jött össze. Aztán a tanulókör, a jól sikerült Hanukák és most itt vagyunk egy lazán formalizált keretben, egy szombat fogadáson, ami a helyszínt, a résztvevőket illetően is vegyes megítélésű lehet a hibát kereső számára.
De senki nem a hibát, hanem a jót látja – ahogy Zoli mondta az itt lévők jelenlétükkel jelezik, hogy szeretnék, ha újra éledne Szentendrén egy zsidó közösség, és ebben felemelő a hajdan virágzó, majd elfojtottból a most újra éledés pillanata.
És ment a davenolás, a mormolás, az éneklés és felálltunk és fordultunk és aki tudta hol tartunk az válaszolt, aki tudta az éneket énekelt. Én legtöbbször csak úgy voltam. Az egyik éneket még Zsófi lányomtól Anna Frank iskolai kórusfellépéseiből ismertem és örömmel zengtem.
Még a kezdés után nem sokkal nyílt az ajtó és egy fiúcska, meg még egy, meg egy karon ülő apja kezében, meg egy kislány a szép fiatal mamájával jött be, és csendben szorítottunk nekik helyet. A 3-4 éves fiúk kapedliben komoly arccal, a hordókában lévő 1 éves féle kicsit köhögve ülték végig, a kislány pedig már több éneket ismert.
És meg volt, sikerült, rendben lement. Hisz Zoli mondta volna, ha valami nem kóser, Ő mégiscsak profi, ahogy mondta: „a Vasváriban szoktam kornyikálni”. Aztán átmentünk Balázs házába és volt kidus. Zoli és felesége által hozott kóser sütik, barhesz, szezámmagos, ilyen olyan kencék, kenyerek borral és szőlő meg más gyümölcslevekkel nekem ízlett, de a többieknek is, mert nem sok maradt.
Itt-ott beszélgető párok, vitatkozó csoportok – legalább tizenöt – tizennyolcan. Este tízre értünk haza. Újabb kis előrelépésünkkel, ami Zoli szerint a zsidóságot valójában jelenti, szerintem erősödött Szentendrei zsidó közösségünk.
Vajda János
.jpg)
