„A helyiek nem értik, hogy semmi közünk Izraelhez”

Bejrútban ma már nehezebb zsidónak lenni, mint Pesten, pedig az ottani közösség jóval hosszabb időre, mintegy kétezer évre tekinthet vissza. A zsinagóga omladozik, elment már az összes rabbi, a közösség egyre fogy, a maradék zsidókat azonban uniszónó izraelinek „bélyegzik”. Holott annak idején Vádi al-jahúdnak, Zsidóvölgynek hívták azt a negyedet, ahol 1920-ban felépült a Mágén Avraham zsinagóga. Ez volt az arab világ akkori legnagyobb zsidó temploma. Ám a valaha több tízezres közösségből legfeljebb háromszázan maradtak hírmondónak. Ami kóser, az import, helyben már semmi nem készül. Nincsenek zsidó iskolák, a gyerekek nem tanulnak imádkozni, nem tanulnak héberül. A köznapi érintkezés nyelveként az arabot használják.

Libanon de facto hadiállapotban van Izraellel, miután 1948-ban mintegy kétezer katonája hadüzenet nélkül agressziót követett el a zsidó állam ellen, és azóta békét nem, csak fegyverszünetet kötött a két ország. Noha az 1982-es izraeli inváziót követően a közösség gyakorlatilag megszűnt – a legtöbben alijáztak vagy harmadik országba távoztak –, a zsidókra ellenségként és ötödik hadoszlopként tekintenek a libanoniak, akik rendszeresen keverik a zsidó és az izraeli fogalmát. Pedig a bejrúti zsidók szinte kikérik maguknak, hogy őket izraelieknek tartják – ámbár már rég letettek arról, hogy megértessék honfitársaikkal: ők nem olyanok, ők mások… „Nem értik”, nyilatkozza egyikük név nélkül, „hogy Izrael számunkra semmit nem jelent. Ellenséges országnak tartjuk, mint az összes libanoni.”

Rákócza Richárd / www.miertcion.blogspot.com