A jövő kilátásai


Bár Izrael Állam mindössze hatvan évvel ezelőtt alakult meg, még a modern története is legkevesebb 120 évre megy vissza. A megalakult állam története során legkevesebb hat nagyobb háborút és még több kisebbet vívott arab szomszédaival. Nagy eredmény és jelentős vívmány, hogy a zsidó állam az ellene irányuló fegyveres erőszak és terror közepette is él. Gazdasága fejlett és virágzó, társadalmi élete élénk és polgárai teljesítményét bármely európai vagy észak-amerikai állam is megirigyelhetné.

Egy dolog, azonban a biztonság ma is hiányzik. Irán azzal fenyegeti Izraelt, hogy „kiradírozza a térképről” és „kitörli a történelem lapjairól” Mudeirisz a PH legismertebb TV-és imámja genocídiumra, Izrael polgári lakosságának tejes kiirtására szólított fel. A Hamasz nem vitásan hasonló nézeteket képvisel. Sdéroton már ma sincs normális élet. Askelon is az iráni rakéták fenyegetése árnyékában él. Vajon mi várható az elkövetkezendő hatvan évben? Izraelnek vajon milyen kihívásokkal kell szembenéznie ahhoz, hogy fennmaradása biztosított legyen? A zsidó állam jövőbeli léte nyilvánvalóan attól függ, hogy képes lesz-e nyugvópontra juttatni az arabokkal, palesztinokkal fennálló konfliktust és persze attól is, hogy miképpen tudja kezelni az Iránból jövő rakéta- és atomfenyegetést.

Hogy mennyi az esély a békére az alapvetően e viszály természetétől függ. Ez utóbbi dönti el, hogy feloldható-e békés-egyeztetéses eljárásban. Minden nemzetközi vita politikai konfliktusként jelenik meg.. Ám a természetét meghatározni nem szabad pusztán a látsszó megnyilvánulás alapján. Fel kell tárni a konfliktus gyökereit, még akkor is, ha azok a vallási és civilizációs mélyrétegekben és nem a politikában találják meg kielégítő magyarázatukat.

Ha e konfliktus pusztán határokról szólna, mégha a szembenálló felek a fegyveres harc eszközeihez is folyamodnak, a végén mégis lehetőség nyílna a háború békés, egyeztetéses tárgyalási folyamatban való lezárására. Erre az elmúlt 120 évben több lehetőség is nyílott, ám a békeajánlatok az arab fél elutasítása, majd háborús erőszakhoz való folyamodása miatt viszonzatlanok maradtak. A konfliktus okai azonban az iszlám vallási tradícióhoz vezetnek, így a békés erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, mert a politikai tárgyalások törvényszerűen zátonyra futottak. A palesztin fél vallási okokból ellenzi az egyenrangúságon, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartásán alapuló békét, a tárgyalást és a megegyezést csak a háború eszközeként, taktikaként értelmezi és nem nyugszik addig, amíg ellenfelét el nem pusztítja. Így ez a viszály a palesztin fél szempontjából civilizációs vallási konfliktus. Nehéz ugyanis másként értelezni e fél arra irányuló akaratát, hogy az ellennek nemcsak a politikai köztestületét, azaz Izrael Államát de annak (a náci Németországnak az európai zsidóság megsemmisítéséhez hasonlóan) minden tagját fizikailag is megsemmisíteni akarja. A zsidó állam jövője attól függ, hogy Izrael mit és hogyan képes ezzel a megsemmisítésre törekvő akarattal szembeállítani.


A kétoldalú megállapodás kísérlete


Az izraeli – arab (palesztin) konfliktus 1992-ig kizárólag a fegyveres küzdelem formáját öltötte. Egyévi titkos tárgyalásokat követően, amelyet a norvég fővárosban, Oslóban folytattak, az első egyezményt, az „Elvi Nyilatkozatot” Izrael és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (továbbiakban: PFSZ) 1993 szeptemberében írta alá Washingtonban. (Erre a megállapodásra az iráni rakéta, és atomfenyegetés miatt is és annak árnyékában került sor. A zsidó állam rendezni szerette volna konfliktusát, mielőtt Iránnal a nagy háborúba kezdene.) Ezt további időközi megállapodások követték. Az elképzelés szerint a végleges megállapodást öt éves átmeneti időszak után kötötték volna meg. A halasztásra azért volt szükség, mert a felek a legalapvetőbb ügyekben, így a határok, a zsidó települések, Jeruzsálem, a víz, a palesztin államiság, valamint a menekültek kérdésében nem tudtak megállapodni. Csak remélni lehetett, hogy amennyiben mindkét fél teljesíti az átmeneti megállapodásokat, kialakul a kölcsönös bizalom légköre és így közelebb kerülnek az álláspontok és áthidalhatóvá válnak a nézetkülönbségek. Izrael azt remélte, hogy az átmeneti időszakban Jasszer Arafat és a PFSZ felkészíti a palesztin társadalmat az Izraellel való megbékélésre.

A megcsalt remények

A szerződésekben megfogalmazott kötelezettségeket azonban szinte csak Izrael teljesítette. Arafat nem helyezte hatályon kívül a PFSZ Izrael elpusztítására felszólító alapokmányát, nem gyűjtötte be a kinnlévő fegyvereket, nem számolta fel a terrorszervezeteket, nem vetett gátat a terrorcselekményeknek, nem volt hajlandó együttműködni a terrorcselekmények megakadályozásában és a terrort elkövetőket nem adta ki a zsidó államnak. Bár lemondott az erőszak alkalmazásáról és kötelezettséget vállalt arra, hogy minden vitás kérdést békés úton rendez, a Fatah és a soraiból verbuválódott „rendőrség” a palesztinok által tovább folytatott terror tevékeny részese volt. A Hamasz és az Iszlám Dzsihád, valamint a PFSZ egyes terrorcsoportjai számára logisztikai hátteret, fegyveres segítséget, lőszert, robbanóanyagot és a terroristák számára menedéket, valamint búvóhelyet szolgáltatott. Arafat számára a terror és a tárgyalások csak kétféle taktika volt a változatlan stratégiai cél, Izrael megsemmisítése oltárán. A PFSZ ezért tartotta meg változatlanul az Izrael megsemmisítését célzó Alapokmányt. Arafatnak esze ágában sem volt a konfliktus végleges rendezése. Előbb 1996-ban, mondvacsinált okokra hivatkozva kirobbantotta az Alagút-válságot, majd 2000-ben Camp Davidben elutasította Ehud Barak, izraeli miniszterelnök ajánlatát a palesztin állam megalakítására. Ő tudta miért, hiszen a szeptemberben kirobbantott Al-Aksza Intifáda tervei akkor már végrehajtásra készen álltak.

Arafat szeme előtt a libanoni példa lebegett. 2000 nyarán Ehud Bárák, akkori miniszterelnök a Hezbollah folyamatos támadásait követően kivonta az izraeli egységeket a dél-libanoni biztonsági övezetből. Ha az izraeli társadalom – gondolta Arafat - képtelen elviselni az elesett izraeli katonák látványát, a palesztinok terrorháborúja majd a zsidó államot az 1967-ben elfoglalt területekről béke megállapodás nélkül is visszavonulásra kényszeríti. Így Arafat elutasította a végleges megállapodás megkötését. Nem kívánt ugyanis a zsidó állammal békét kötni, hogy Izrael önkéntes visszavonulását követően egyezmény ne kösse meg a kezét. Különben sem szerette volna, hogy a Hamasz amiatt, hogy a hitetlen zsidókkal békét köt árulónak bélyegezze. Hiszen az iszlám jog, a saria csak ideiglenes, tűzszüneti megállapodást, hudnát enged meg a hitetlen ellenséggel szemben. A több mint öt éven át viselt terrorháborúnak, az Al-Aksza Intifádának összesen több mint ötezer izraeli és palesztin halálos áldozata volt. Arafat azonban elszámolta magát, mert Izrael nem hátrált meg és katonai úton sikerült megfékeznie a terrorháborút. A zsidó állam visszafoglalta a korábban, az oslói megállapodások keretében kiürített, a palesztinok lakta területeket, hogy meg tudja fékezni a tömeggyilkos palesztin merényleteket.


A nemzetközi békekezdeményezés:

Bush 2002 június 24-i beszédében helyezte kilátásba először, hogy a konfliktus feloldását két egymással békében élő állam megalakulásában látja. Ám leszögezte, hogy a palesztin állam csak békés úton alakulhat meg. Ehhez viszont olyan új vezetést kellett volna választania, amely nem korrumpált a terrorral és a korrupcióval. Bush beszédét követően alakult meg az USA, az ENSZ, Oroszország és az Európai Unió részvételével a nemzetközi Kvartett, amely a Bush-beszéd nyomán és alapján megalkotta a „Road-map” (Békemenetrend) elnevezéssel illetett béketervet. A feltételezés szerint a palesztinok számára a megadott kötelezettségek és feltételek teljesítése esetén a nemzetközi közösség garantálta volna az önálló államiságot. Így a PH-nak nem kellett volna megsértenie az iszlám jogot azzal, hogy a nem-moszlim, zsidó állam kezétől és engedélyével nyeri el függetlenségét. Bár a PFSZ új kormányfője, Mahmúd Abbasz feltétel nélkül elfogadta a nemzetközi béketervet, annak előírásait nem hajtotta végre. A terv alkalmazásának előfeltétételeként a PH-nak egyértelmű nyilatkozatban kellett volna elismernie Izraelnek békében és biztonságban való létezési jogát, fel kellett volna szólítani minden fegyveres tevékenység azonnali és feltétlenül befejezésére. Ez azonban nem történt meg, így a nemzetközi béketerv csak a papíron maradt.


A PH inkább még további két és fél éven át folytatta Izrael polgári lakosságával szembeni terrorháborúját. el A palesztin vezetésnek nem kellett a palesztin állam, ha annak ára és előfeltétele Izrael Állam békében és biztonságában való létezésének elismerése. A palesztin fél-katonai különítmények a háborút nem elsősorban az izraeli hadsereg ellen vívták, amely az oslói megállapodásoknak megfelelően kivonta egységeit a palesztinok lakta településekről és a nagyobb városokból. E háború fő eszköze az „öngyilkos” módszerrel végrehajtott tömeggyilkos merénylet volt. Ám ez nemcsak eszköz, de egyben cél is volt: a lehető legtöbb zsidót elpusztítani (genocídium) és az életben maradottakat pedig arra kényszeríteni, hogy lakóhelyeikről elmeneküljenek. Arafat Stockholmban az arab nagykövetek előtt mondott beszédében már 1994-ben kijelenti, hogy „fel akarja forrósítani a talajt a zsidók lába alatt”, hogy elmeneküljenek Izraelből és az Egyesült Államokban telepedjenek le. A merényletek túlnyomó többségében a polgári lakosság és nem az izraeli katonák ellen irányultak. Számukra a totyogós Salhevet Pass, akit egy palesztin orvlövész távcsöves puskával terített le egy hebroni játszótéren ugyanúgy megsemmisítendő célpont mint akár egy izraeli harckocsi. A palesztinok nem az izraeli hadseregre akartak vereséget mérni. Céljuk az emberírtás és a fent említett etnikai tisztogatás volt.





Az egyoldalú kísérlet

Osló és a Békemenetrend kudarcai miatt szánta el magát Ariel Saron izraeli kormányfő egyoldalú lépésekre. A Hafrada, a területek zsidó és palesztin lakosságot biztonsági kerítéssel elválasztó terv eredetileg Jichak Rabin elképzelése volt. Ariel Saron is magáévá tette és elkezdte Judeában és Szamáriában is megépíteni. 2005 szeptemberében pedig nemcsak az izraeli hadsereg egységeit vonta ki a Gázai -övezetből, de a régió történetében először felszámolta az összes zsidó települést is és evakuálta a mintegy 5500 zsidó lakost is. Ezzel a palesztinok előtt is új lehetőség nyílt. Bebizonyítani, hogy az íly módon felszabaduló területeken valóban képesek a normális élet alapvető elemeit létrehozni, a terrort, a zsidó állam lakosai elleni írtóháborút beszüntetni és lefektethetni a jövendőbeli palesztin állam alapjait is. Az övezet határán felépített biztonsági kerítés már korábban is sikerrel akadályozta meg az öngyilkos merénylőknek az övezetből Izrael területére való behatolását. Saron Judeában és Szamáriában, valamint Jeruzsálem körül is tovább folytatta a biztonsági kerítés megépítését. Az elképzelés az volt, hogy amennyiben az egyoldalú lépések nem indítanak el kedvező folyamatokat, Izrael a területek teljes hosszában befejezi a kerítés felépítését és annak innenső oldalán védelmi vonalat épít ki, magára hagyja a kerítésen túl fekvő területeket.

Vallási konfliktust nem lehet politikai eszközökkel rendezni

Izrael bal- és jobboldali kormányainak koncepciója alapvetően naív és hibás volt, mert a konfliktust alapvetően politikaiaként tételezték. Az alaptézis szerint a terror oka a palesztinok lakta területek izraeli „megszállása”, az önálló államiság hiánya, a gazdasági nyomor és munkanélküliség. Ha mindezeket az okokat felszámolják Arafat tömeggyilkos terrorvezérből felelős vezetővé alakul át, illetve a palesztin terrorszervezetek a Fatah és a Hamasz, államépítő, békés irányító szerepkörben, politikai pártokként funkcionálnak majd. Azt gondolták: minden ember eredendően jó, csak a körülmények teszik őket rosszá. E várakozások azonban teljes mértékben meghiúsultak, mert a konfliktus természetét félreértették, reményeik naív és alaptalan feltételezéseken alapultak. A palesztinok már magából a békeajánlatból arra következtettek, hogy Izrael meggyengült és nem képes a palesztinokkal katonailag leszámolni. Az izraeliek és a nyugatiak ráadásul, annak ellenére, hogy a palesztinok terrorista tevékenységüket zavartalanul folytatták, helytelenül további területeket, pénzt, szabadságot, fegyvert, munkát adtak a palesztinoknak. Ebből ez utóbbiak helyesen azt a következtetést vonták le, hogy a terrorizmus meghozza a maga gyümölcsét. Ha ez ilyen jutalommal jár, akkor legjobban teszik, ha fokozzák ilyen irányú tevékenységüket.

Saron egyoldalú lépése ahelyett, hogy előbbre vitte volna a béke ügyét, csak felgyorsította a palesztinok iszlamista radikálizálódását. Az egyoldalú kivonulás az 1988-ban a területeken alakult iszlám fundamentalista Hamasz szervezetét erősítette meg, amely a zsidó települések felszámolását, az izraeli katonák és a zsidó lakosok távozását a saját győzelmeként állította be. Saron lépése váratlan volt, mert egész addigi pályafutásával nem állott összhangban. Valószínűsíthetően a háttérben az az amerikai ígéret állhatott, amely kilátásba helyezhette, hogy az amerikaiak ha kell, fegyveres erő alkalmazásával is fellépnek az iráni atom- és rakétaprogrammal szemben és további pénzügyi támogatást nyújtanak Izraelnek, hogy a hosszú hatótávolságú rakétavédelmi rendszerét kiépíthesse.

Ma már nem tűnik valószínűnek, hogy Washington ezt a feltételezett ígéretét valaha is betartja. Ugyanakkor Saron döntésének súlyos következményei lettek. Lépése egyértelműen azt sugallta, hogy Izrael nem vállalja a Hamasszal való összecsapást és a megoldást a terrorszervezetnek Izraeltől való elszigetelésében látja. Ez akárhogyan is értelmezzük, Izrael gyengeségét tükrözte és a Hamasz joggal sajátította ki a győzelmet a maga számára. A választásokon 2006 januárjában ennek köszönhetően megszerezte a többséget is és maga alakíthatott kormányt. 2007-ben pedig ráadásul iráni támogatással a Gázai-övezetből is kiűzte a Fatahot, amely a nagymértékű izraeli-amerikai pénzügyi és katonai támogatás ellenére különösebb ellenállás nélkül adta meg magát. A Fatah számára kézbesített modern izraeli és amerikai fegyverek mind a Hamasz kezére kerültek. A Fatah Amerikában kiképzett tisztjei pedig a Hamasz oldalára álltak át.

Az egyoldalú izraeli kivonulás csak megerősítette a Hamaszt abban, hogy folytassa terror hadműveleteit. A biztonsági kerítés elejét vette a további öngyilkos merényleteknek. De nem tudta megakadályozni Gilád Sali tizedes elrablását. A Hamasz rakétákkal lőtte Sdérot, izraeli várost, amelyben a normális életet mára lehetetlenné vált. A modern kézifegyverek és a saját gyártmányú Kasszem rakéták mellett, ma iráni gyártmányú, részben egyiptomi segítséggel csempészett Grád típusú és Katyjusa rakéták alkotják a Hamasz fegyverarzenálját. Az egyiptomi határ áttörését követően 2008-ban már vállról indítható légelhárító rakéták is megjelentek a Hamasz fegyvereseinél. Az iráni rakétákkal már nemcsak Sdérotot, de a gázai hatőártól távolabb fekvő Askelont is fenyegetik.


Annapolis: második Osló

Az izraeli hadsereg átfogó hadműveleteit a Gázai-övezetben február végén amerikai nyomásra állították le, miközben a 2007 novemberében megindított annapoliszi folyamat keretében ismét tárgyalások folynak egy palesztin állam megalakításáról. Jeruzsálem és Washington ezzel próbálja megerősíteni Mahmúd Abbasz rendszerét és kihúzni a Hamasz lába alól a talajt. A tárgyalásokról szinte semmit sem tudni, de valószínűsíthető, hogy Olmert és kormánya amerikai nyomásra Jeruzsálem keleti felét is a palesztinoknak adja át. Ennek biztos jele, hogy a főváros keleti, arab negyedeiben lakó izraeli állampolgárságú palesztinok egyre nagyobb számban menekülnek át a zsidók által lakott részbe, hogy a város megosztásakor ne kerüljenek a PFSZ joghatósága alá.


Várhatóan Judeában és Szamáriában ismétlődik meg az, ami korábban a Gázai-övezetben is megtörtént. Az izraeli hadsereg visszavonulásával, a zsidó települések lehetséges felszámolásával Abbasz terrorista és korhadt korrupt rendszere nagy valószínűséggel szétmálik és a Hamasz iszlám fundamentalistái minden gond nélkül átvehetik a hatalmat. Az amerikai és izraeli fegyverek ismét a Hamasz kezébe kerülnek. A közeljövőben izraeli jóváhagyással szállítandó 15 orosz páncélozott szállító harcjárművel egyetemben. Ez az izraeli engedményeket természetesen teljesen értelmetlenné teszi. A Hamasz kiterjeszti hatalmát Judeára és Szamáriára is. Izrael ezzel olyan lehetetlen helyzetbe navigálja magát, hogy kénytelen lesz ismét a függetlenségéért háborúzni, ha nem akarja magát végveszélybe sodorni. Ráadásul sokkal rosszabb feltételek között mint azt még 2000 és 2005 között megtehette. Ha ráadásul Iránnak a Nyugat gyámoltalansága és pipogyasága következtében sikerül atompotenciálját kiépítenie, a zsidó államnak az iráni rakéta- és atombomba fenyegetés árnyékában meg lesz kötve a keze. Ez utóbbi bekökvetkezésével helyzete még súlyosabbra fordul. Különösen, hogy az iráni siíta rendszernek is ugyanaz az alapvető célkitűzése mint a palesztin Hamasznak vagy a Fatahnak. Izrael kitörlése a térképről és kiradírozása a történelem lapjairól. Ez akár a kozmikus Holokauszt rémével is fenyegetheti a zsidó államot.


A trójai faló


E tényekből egyértelműen levonható, hogy a palesztinai arab oldalon hiányzik az Izraellel való megbékélés akarata. Éppen ellenkezőleg: erősen jelen van egy világosan kommunikált cél: Izrael felszámolásának célja. Ennek az oslói megállapodások aláírása csak látszólag mondanak ellent, amint azt Feiszal Husszeini az egyiptomi, nasszerista Al-Arabija napilapnak 2001 júniusában adott utolsó interjújában kifejtette. A PFSZ jeruzsálemi főnöke, a PH kormányában a jeruzsálemi ügyek minisztere szerint „az oslói megállapodás, vagy bármely más megállapodás, átmeneti procedura, csak egy lépés valami nagyobb felé” Husszeini az oslói megállapodást a trójai falóhoz hasonlítva lényegét abban jelölte meg, hogy a palesztinok most már a falakon, birtokon belül vannak. A következő szakasz, amikor kimásznak a lóból, az Al-Aksza Intifáda, a fegyveres terrorháború. Különben is – így Husszeini – különbséget kell tenni a rövidtávú politikai és a hosszútávú stratégiai cél között. „.... ha kikiáltjuk az államunkat Palesztina 22%-n, ami a Nyugati-partot és a Gázai-övezetet jelenti – a végső célunk az összes történelmi Palesztina felszabadítása a folyótól a tengerig (az én kiemelésem!), még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a konfliktus még ezer évig vagy néhány nemzedéken át folytatódni fog.” – nyilatkozta a palesztin vezető. „Folyótól a tengerig”-ez azt jelenti, hogy a stratégiai cél Izrael Állam felszámolása. Husszeini a Fatah és a PFSZ egyik vezetője volt és nem a Hamaszé.

Új Függetlenségi Háború

Amennyiben Izrael amerikai nyomásra a közeljövőben paktumot köt Abbasszal, visszavonja fegyveres erőit egy egyeztetett határvonalra annak súlyos bel- és kül-, valamint biztonságpolitikai következményei lesznek. A Hamasz hatalomátvételét követően helyreáll majd a PH nemzetközi támogatottsága is. A korábbi nemzetközi pénzügyi bojkott várhatóan nem ismétlődik meg. A Hamasz Moszkva számára már most is „realitás” és azzá válik a korrupt Európai Unió számára is. A rakétafenyegetés ezt követően már közép-Izrael nagy városait és főbb népességközpontjait fenyegeti majd. Különösen, hogy Izrael ma is eltűri, hogy a Hamasz a Gázai-övezetből rakétákkal lövi Izrael városait. Lehetetlenné válhat a légiközlekedés is, hiszen nem szállhat fel és le polgári repülőgép a lelövés veszélye nélkül. Ezzel Izraelt három oldalról, északról Libanonból a Hezbollah, délről és keletről a Hamasz, illetve a szíriai hadsereg fenyegetik majd rakétákkal. Ha Izrael nem akarja, hogy kiradírozzák a történelem lapjairól vagy kitöröljék a térképről le kell mondania arról, hogy közvetlenül békét teremt, előbb háborúznia kell: le kell győznie ellenségét, amely négy oldalról próbálja meg Izrael ellenállását felőrölni. Izraelnek 60 év után megint a puszta fennmaradásáért kell majd megküzdenie.

A kérdés, hogy meg lesz-e az elszántság Izraelen belül. Kik alkotják a zsidó lakosságot? Milyen arányban vannak azok, akik a zsidó államban csak menedékhelyet látnak vagy a hazájukat is, amelyért készek akár meghalni is? A zsidó identitásnak olyan új, szintetikus formáira van szükség, amely felveszi a versenyt az iszlám fundamentalizmussal. Teljessé válhat ugyanis a szakadás Izraelben a vallásos és a cionista erők között. Pont az az egység, amelyet az 1967-es hatnapos háború alapozott meg a világi és a vallási cionizmus között, annak, a Judeából, Szamáriából és Jeruzsálemből való visszavonulás miatt most vége szakadhat. Miközben a világi cionizmus elégtelennek bizonyult e probléma megoldására, elválik a világi cionizmus a vallástól, a vallásosok a zsidó államot már nem fogják a messiási állam előhírnökének tekinteni. Ez csak betetőzi azt a demoralizáltságot, széttagoltságot és tanácstalanságot, amely Izraelben az oslói folyamattal vette kezdetét. Egyesítette a korábban széthúzó arab frontot és Izrael társadalmat pedig végletesen megosztotta. A politikai rendezés béke helyett újabb háborút hoz Izraelre és akkor dől el, hogy a zsidó nép ezt hogyan lesz képes feldolgozni és mit tud ezzel a háborús, Izrael megsemmisítésére törő akarattal szembeállítani.

Kapcsolódás:

Cimkék:
hamasz; Izrael