Sohasem jártam Auschwitzban, de Auschwitz életem végéig kapaszkodik belém. Nagyobbrészt csöndes árnyék a közelemben, ki tudja, talán meg is feledkeznék róla, de orvul, mint egy gonosz, állhatatos kísértet a legváratlanabbul szíven talál.
Mi kell hozzá? Semmiségek is elegendők.
Egy volt barátnőm viccesen mondta egy régi szekrényükről: „zsidó bútor.” (Merthogy a háború után került családjukhoz, mint gazdátlan holmi.) Mit felelhettem volna neki? Hogy a nagymamámat gázba fojtották a nácik? És mindenét elvették, szeretteit meggyilkolták. (Persze csak hallgattam, ő nem tehet róla, hát én éreztem kínosan magam.)
Vagy annak a másik kortársamnak, aki vidéken, még gyerekként izgatottan kopácsolta lakásuk falait kis társaival, mivel szülei mesélték, hogy az elhurcolt zsidók gyakran téglák közé rejtették ékszereiket, s ki tudja, tán épp ők meglelik, kis kincskeresők? Mondanom kellett volna, hogy a mi családunk a számtalan kifosztotthoz tartozik? Nem mondtam.
„Ó, mindez már nagyon régen történt!” Intette le meggyilkolt zsidó munkaszolgálatosok jeltelen sírját kereső barátomat egy amúgy derék vidéki ember.
Különös, de a szándékos szívtelenség – például sziszegés sportversenyen, utalván a gázszivárgásra, vagy a gyűlölettől fröcsögő mondóka: „Icig, Icig, nem viszünk Auschwitzig!” - kevésbé bánt, azt képzelem, hogy ez csak ízléstelen hecc, de nem gondolják komolyan. Hiszen – bíztatom magam – a Nyugati térnél, amikor hanukai ének és tánc közben bárki kaphat fánkot, lám a kívülállók egyike sem ellenséges.
És – tűnődöm tovább – a „kincskeresők”, s más oktondiak sem kívánják senki halálát, hogy valami váratlan ingyen jutalmat nyerjenek a sorstól.
De vajon, aki nem érintett önmaga, családja, rokonai révén a zsidók elleni szisztematikus és tömeges rablógyilkosságtól, az képes-e átérezni olyan érzékenységgel, mint az áldozati oldalhoz tartozók? (Igen, a shoá-t, a holokausztot úgy gondolom, ne sűrítsük egy-egy emblematikus, amúgy pontos, de a köznyelv számára elvont kifejezésbe, hanem lényegét taglaljuk így.)
Ahogy – magam sem tudom már milyen sokadszorra – újra olvasgattam Art Spiegelman képregényét, a Maus-t, megint konstatáltam magamban, hogy micsoda érzékletességgel, magával sodró elbeszélőkedvvel jeleníti meg a második világháborút átélő családja történeteit.
Mi a titka ennek az elképesztő hatásosságnak?
Hiszen a történelemben járatosnak alig mond újdonságot. A tényeket statisztikusan ismerni, ez lehet meggyőző, de átélhetővé tenni, ehhez más kell. A képregényíró-rajzoló amerikai fiatalember egyszercsak kitalálja, hogy haza-hazaruccan idős édesapjához a szintén New York-i lakóhoz, hogy leírja, – majd keze fáradsága miatt – magnóra vegye visszaemlékezéseit.
A lengyelországi családtörténet megelevenedése közben mintegy kiteljesítve a történelmi hátteret, életutak rajzolódnak, dermesztő pontossággal a földi poklok tablója elevenedik meg.
Mintegy a filmeknél ismert „flasback” technikát alkalmazva, a jelenben zajló New York-i beszélgetések közben a visszaemlékező szöveg átvált a hajdani képekre, pillanatokra.
Spiegelman nem szépít, nem idealizál. A zsidók is emberek, gyarló, esendő figurák, hétköznapi keserveikkel, gondjaikkal, jól, kevésbé jól, rosszul, esetenként még rosszabbul szerepelnek életük színpadjain. Jellemeik változatosak, szokásaik révén akár felcserélhetőek is lehetnének más népcsoportokkal.
De zsidó nép csak egy van.
A kiválasztottság pedig súlyos konzekvenciákkal jár a világ színpadán.
A Maus történeteiben reprezentatív mintákat kapunk, hogyan is zajlott a pusztító erők és a megsemmisítésre szántak harca.
Egy nem-zsidó szerző talán nem mert volna ilyen metaforikus ábrázolásra vállalkozni, hogy tudniillik a zsidók egerek, a nácik macskák, a közömbös(?) lengyelek malacok, a (jaj, de sokára érkező!) felszabadító amerikaiak pedig kutyusok. (De hát igazolódik a régi mondás, hogy a zsidó lélek hajlamos a meghatódásra, ám szeret mindenből viccet is formálni. S hogy még „kétségbeejtőbb” legyen a képlet: olykor egyszerre a kettőt.)
Spiegelman nem kíméli sem önmagát, sem édesapját. Bizony pontosan ábrázolja apja kínosan spórolós, zsörtölődős kicsinyességét, ám mivel az egész életútját megismerjük, megérthetjük milyen mélyben gyökerezik szorongása. („Meghagyod azt a kis húst? Bezzeg a munkatáborban mi hogy örültünk volna ennyinek is!”)
Egy-egy figura jellemrajza néha egy villanással kirajzolódik. Például, amikor a haláltáborból végül megmenekült foglyot egy gyűlölködő német asszony feljelent az amerikaiaknál, hogy a „zsidó ellopta férje ruháját!” A kívülálló fejéhez kaphat, micsoda égbekiáltó igazságtalanság, amikor csecsemőket elevenen égettek meg, hogy mer „ez” még megszólalni? A ruhát egyébként visszaadja a zsidó, szabadkozva.
Vagy amikor – korábbi jelenet – lengyel gyerekek rikoltoznak bujkálókat sejtve az utcán: „Segítség! Mami! Zsidó!” És egy felnőtt magyarázza: „Az anyák mindig ezzel riogatták a gyerekeiket: Vigyázz! Egy zsidó elkap, bedug a zsákjába és megesz!”
Az utókor mindig fölényben érzi magát, ha a történelmet tanulmányozza. Hogyan is lehettek ilyen gyanútlanok az áldozatok, hiszen látjuk, hogy milyen is az embertelen gonoszság természetrajza!
Spiegelman érdeme, hogy segít rácsodálkozni arra, milyen makacs, életerős a rossz az emberi világban, és hogy a pusztító gonosszal szemben mégis van esélye a jónak, ha keservesen nehéz is. Ez a nem könnyen jövő remény – kimondatlanul is – mentesen iskolás példálózásoktól, a legsötétebb korszakban is feltételezi a Teremtő gondviselését.
A szívszorító izgalmakon átvezető történet nemcsak magával ragadóan olvasmányos, de képi ábrázolásai is elmélyítik átélését. Külön jutalom az itt-ott felbukkanó zsidó vallási utalások „szerepeltetése”, például a „pársász trumó” említése, vagy az olyan megállapítás, hogy valaki (a főhős) „roé hánoled”, vagyis jövőbe látó.
A Maus képregény-könyv olyan láttató erejű mű, amely a múltat idézi, de mint minden valamire való alkotás, minden jövőben született nemzedék számára tanulságul szolgál.
(A Maus magyarnyelvű, teljes, mindkét részt egybefoglaló kiadását az Ulpius-ház jelentette meg.)

íme egy részlet: