Már Martin Buber utalt rá annak idején: a 18. század derekán kibontakozó kelet-európai haszid mozgalmak közös törekvése az volt, hogy a messiási reménység gyengítése nélkül erősítse - úgy a caddikim, a tanítók, mint a hasszidim, a tanítványok vonatkozásában - a világi létben meglelt örömet, úgy ahogy a világ létezik, az életben meglelt örömet, ahogy az élet létezik, és minden egyes óra örömét, ahogy az az óra éppen alakul. Ebben a teológiai meggyőződésben két belátás forrad egybe: részint az, hogy minden áthagyományozott parancs mögött közvetlenül üdvözítő jegyet lehet felfedezni, részint pedig az, hogy - anélkül hogy megcsorbítanánk a Tóra kötelező erejét - a világot felfoghatjuk úgy is, mint a szentség és a profán kiegészítő együttesét. Más szóval: a szent szféra átitatja a világot, de egyszersmind minden profán cselekvést a szentség szándékával vihetünk végbe. Úgy gondolom, a zsidóság történetében mindig jelen volt a legendás valóság örök értelmének, értelmezési sokrétűségének eleme.
A holocaustot követő haszid mozgalom lubavicsi ágának egyik nagy teljesítménye, hogy képes volt a kozmikus méretű Rossz pusztítása után is felismerni a derű, az öröm, a tudás és a reményben való kiteljesedés lehetőségeit.
A kárhozatra az ortodoxián belül több magyarázat született. Maga Menachem Mendel Schneerson, a Rebbe - a haszid mozgalom ősi céljaihoz híven - életének és hitmagyarázatának évtizedeiben a világosságot gyarapította, miközben ennek a földi világnak fátylán át tekintett kívülre, magasra, önmagunkba. A Rebbe a tömegkárhozat utáni korban is azt a meggyőződést hirdette, amelyet csak az Örökkévaló erejében való hit és az öröm örökkévalósága tesz lehetővé. Azt mondta: nincs vaskosabb tudatlanság, mint azt gondolni, hogy „megmagyarázhatjuk” millió és millió ártatlan ember halálát. Egyetlen feladatunk csak abban állhat, hogy igyekezzünk száműzni körünkből a Rosszat, és megvalljuk Isten teremtésének benső jóságát és tökélyét. Meister Eckhart, a középkor nagy német misztikusa ezt a centrális, elmozdíthatatlan pozitívumot az örök teremtés ideájával köti össze: „Egykor azt mondtam, Isten most teremti a világot, és minden dolog egyformán nemes ezen a napon. Ha azt mondanánk, Isten tegnap teremtette vagy holnap teremti meg a világot, tévedésbe esnénk. Isten örök jelenvalóságban teremti a világot és minden dolgot… ezer év itt felér egyetlen pillanattal.”
Hadd térjek vissza röviden a Rebbe két gondolatára a holocausttal kapcsolatban. Két olyan ürességet gerjesztő kételyre utalok, amely a vészkorszak után, úgy tűnt, megsemmisítette nemcsak a haszid mozgalmat, hanem azt a spiritualitást is, amely az Örökkévaló és a zsidó nép közti szövetség hite szerint ősidők óta fennáll.
Az egyik kérdés: megcáfolta-e a holocaust Isten létezését, az isteni Gondviselés reményét? A lubavicsi Rebbe azt tanította: ellenkezőleg, a holocaust a pusztán emberi egzisztenciára alapított hit gondolatát cáfolta meg. Éppen a borzalmas események miatti felháborodásunk, folytonos Isten-tagadásunk a legerősebb tanúság az isteni jóságba vetett bizalmunkra. Éppen azért, mert különbséghet tudunk tenni Jó és Rossz között és hisszük, hogy végül a Jó kerekedik felül, azért kiálthatunk fel, mint annak idején Mózes: „Miért, Istenem, miért tettél rosszat népemmel?”
A másik kérdés, amely a Rebbe tanítása alapján segít egyensúlyban tartani az erkölcsi világrendet: a holocaust felfogható-e úgy, mint a zsidóság bűnei miatt kimért büntetés? Menachem Mendel Schneerson így válaszol: hat millió zsidó elpusztítását olyan kegyetlen módon nem lehet a zsidók büntetésének tekinteni. Maga a Sátán se volna képes annyi bűnt felhalmozni, hogy igazolni tudjon egy ilyen méretű népirtást. Éppen ellenkezőleg: akiket meggyilkoltak, azokat mind kedoschimnak, szentnek kell tartanunk, mert mindannyian Isten nevének megszenteléséért haltak meg. Mivel zsidók voltak, egyedül Isten fogja megengesztelni véráldozatukat. A szentekről pedig a tanítók azt mondják: semmiféle teremtmény nem léphet helyükre. Ez fokozott mértékben érvényes azokra, akiket a holocaust ragadott el, köztük számtalan Tóra-magyarázó tudóst és hívő zsidót.
Látjuk, a lubavicsi Rebbe sem azt nem mondta, amit például Richard Rubenstein, hogy Auschwitz után lehetetlen hinni bármiféle isteni létezésben; sem azt nem, amit a mérsékelt Emil Fackenheim, hogy a holocaust egyfajta új bibliai parancsot nyilvánít ki: „Ne engedj át Hitlernek semmiféle posztumusz győzelmet!”; sem azt nem állította, amit például - Abraham ibn Daud vagy Gersonidész tanítására utalva - Harold Kushner, William Kaufmann vagy Milton Steinberg hirdettek, hogy Isten nem mindenható, és ezért nem is felelős az emberi szabad akaratból fakadó visszaélésekért. A Rebbe - és ez Tórahirdetésének veleje - az Örökkévalóba vetett hit egyetemes erejét hirdette, és tetteivel vagy hallgatásával segítséget kívánt nyújtani azoknak, akik az istenit, a korlátlant jelölik meg tudásuk kútfőjéül. Közismert a történet a lubavicsi mozgalom megalapítójáról, Snéor Zálmánról, aki röviddel halála előtt megkérdezte unokájától: Látsz valamit? Az csodálkozva ámuldozott. Mire a rabbi azt mondta: Én már csak az isteni Semmit látom, az ad életet ad a világnak. Ez a minden Valamivel szembenálló Semmi, ez az isteni alap látható a Rebbe minden spirituális mozdulata mögött.
Mielőtt ezt a lelki forrásvidéket dióhéjban taglalom, ejtek néhány szót a Rebbe életéről.
Menachem Mendel Schneerson 1902-ben született Nyikolajevben, a mai Ukrajna területén, és 1994-ben hunyt el New Yorkban, mint a lubavicsi közösség hetedik legfőbb vezetője. Édesapja 1909-től 1937-ig a jekatyerinoszlavi hitközség vezető rabbija. 1923-ban ismeri meg későbbi apósát, Jószéf Jichák Schneersont, akinek lányát, Cháná Mussziát 1928-ban feleségül veszi. A házaspár a huszas évek végén Berlinbe költözik, de innen a nácik hatalomra jutása után menekülniük kell. Párizsba utaznak, majd 1941-ben New Yorkban kötnek ki. Egy évvel apósának halála után, 1951-ben veszi át a mozgalom irányítását, ettől fogva haláláig - és mind a mai napig - a Chábád-mozgalom spirituális főpapja, és egyúttal igen gyakorlatias spiritus rectora. A Rebbe nemcsak átfogó tudású természettudós, utánozhatatlan mélységű Tóra-magyarázó és roppant termékeny levelező volt, hanem olyan bölcs is, aki nem csupán reagált az eseményekre, hanem hogy - úgy mondjam - eseményeket teremtett. Belátását kiegészítette előrelátása, jóságát elmélyítette lényeglátása, mindentudását mérsékelte türelme. Ha azt kérdezték tőle, hogyan kell tanítani, azt felelte: Mindig kezd a lényegessel; ha a tanuló később belefárad is, már hallott valami fontosat. Ha arról faggatták, fontosabb-e a minőség a mennyiségnél, azt válaszolta: Ha annak idején csak egyetlen zsidó is hiányzik a Sinai hegyén, Isten nem hirdeti ki a Tórát. Kilenc Mózes sem elegendő a minjanhoz, bár ez a kilenc hallatlan minőség. Éppen hatszázezer kellett a kinyilatkoztatáshoz. Tehát a mennyiségnek igenis köze van a minőséghez.
Simon Jacobson könyve, a Tartalmas élet a hetedik lubavicsi Rebbe tanításait foglalja össze. Bemutatja a nagy tanító és igaz ember életét, működését, eredetét és spirituális hithirdetésének alapelemeit.
A Chábád-iskola eredetileg azt kísérelte meg, hogy összebékítse a rabbinizmust a haszidizmussal. Snéor Zálmán tanítása egyetlen lélekközösségbe forrasztotta a caddikot és a hasszidot. A tanítványt, a „közember”-t az addigiaknál nagyobb mértékben részeltette az isteni szféra megismerésében, a mestert azonban megfosztotta a kozmikus segítő és közvetítő szerepétől. A mozgalom, noha alapítóját nem fűtötték megosztó szándékok, eleinte ellenséges reakciókkal szembesült: vezetőjét többször letartóztatták, Szentpéterváron börtönbe vetették, kihallgatták és megalázták. Pedig a Chábád - a litván zsidóság erősen racionalitásra hajló gondolkodásmódjával, türelmes életgyakorlatával és intellektuális magabiztosságával - inkább a benső fordulat feltételeit érlelte meg, semmint a lázongás alapjait. Joggal mondhatta egy caddik: a Chábád olyan, mint a töltött fegyver egy olyan ember kezében, aki célozni tud, a célt is ismeri, de nem rendelkezik a fegyver ravaszával.
A Tartalmas életet, a Rebbe tanításainak könyvét két előszó vezeti be. Az elsőt Oberlander Baruch rabbi és Köves Slomo rabbi írta, a másodikat Simon Jacobson brooklyni rabbi, a könyv szerzője. Már az első lapokon világossá válik: Menáchem Mendel Schneerson alakjában olyan tudós, tanító és életmester áll előttünk, aki magas dolgokat látott, azokról akar minket tudósítani, azokról szeretne tanúságot tenni. A könyv történeteiből, példabeszédeiből kiviláglik: itt az elbeszélő szó több, mint beszéd. A Rebbe szava a tényszerű eseményeket átörökíti a következő nemzedékre, sőt azt mondhatjuk: az ő szava maga esemény, szent cselekedet. Egy rabbi azt mondta: Egy történetet úgy kell elmesélni, hogy az maga segítség legyen. A hetedik lubavicsi Rebbéről is kereng egy régi történet: kilencéves se volt még, amikor meglátja, hogy egy kisfiú a horgonyzó hajó fedélzetéről a Fekete-tengerbe pottyan. Hát tüstént utána ugrott, és ki is mentette a fuldoklót.
A történet szimbolikus erejű. Menáchem Schneerson mindig arra törekedett, hogy élesítse, mind éberebb érettségre nevelje tudatunkat azok iránt, akik veszélyben vannak. Legyenek azok határhelyzetben szenvedő zsidók, akiknek jajszavát senki se hallja; legyenek az egyetemi padokban tudásra szomjazó fiatalok, akik a tudás útján akarnak közelebb jutni az Örökkévalóhoz; vagy legyenek olyan közösségek, amelyek egy önkényuralmi rendszer foglyaként vagy bármely más elszigeteltség következtében képtelenek meglátni az élethez és életen túli valóság megpillantásához szükséges adományokat.
A két bevezetőből kiderül az is, ami a nagy haszid küldöttek mindegyikét jellemezte eddig: a tanító - tudatosan vagy öntudatlanul - olyan cselekedetekben nyilvánítja ki a tanítást, amelyek szimbolikus erővel hatnak, és sokszor olyan mondásban csúcsosodnak ki, amely kiegészíti őket vagy elősegíti értelmük kibontását. A cselekedet szóvá olvad, a tanítóbeszéd pedig tetté formálódik. A Rebbe élete és szavai pontosan tükrözik a zsidó diaszpóra szellemének azt a vonását, hogy a tanító a történelem és a tanítás folyamatait „kihegyezett formában” adja tovább. A beszéd és a cselekvés egysége mellett fontos elem, hogy a Rebbe sokszor hasonlatokban, megközelítő gesztusokban szólal, mondhatnánk úgy is, „feleletbeszédben” nyilatkozik, és az emlékezet számára megjegyezhető alakban fogalmazza meg mondanivalóját.
Már a könyv első lapjain egy olyan tanító alakját látjuk, aki megtestesíti számunkra a mester és a tanítványi gyülekezet egymásrautaltságának eredeti haszid gondolatát. Ezt a kapcsolatot sokszor hasonlították a hagyományban a test-lélek kapcsolathoz; és csakugyan: a Rebbe kimeríthetetlen szellemi, lelki és anyagi adakozása, létgyarapítása és ruhacseréje vagy lélekcseréje a könyvben leírt spirituális tapasztalat legmélyebb rétege. Ez a mester nem vonta meg magát a szélesebb rétegek érdeklődésétől, tudásra irányuló kíváncsiságától, jobbulási igényétől, hanem minden napjával, minden percével meg akarta világítani a Chábád-mozgalom belátásait azoknak, akik tanácsért őhozzá folyamodtak. Az egyéniség hangsúlyozása, az egyes jócselekedetek fontossága, a mindenki számára elérhető magasság hirdetése zsidó és nemzsidó követő számára olyan elvek, amelyek megalapozzák a földi élet, a teremtményi szféra alapértékét, de egyúttal olyan folytonos önmeghaladásra is késztetik az embert, amely képessé teszi arra, hogy az „ittlét” köreiben érzékelje az Örökkévaló jelenlétét.
A könyvben Simon Jacobson három fejezetben taglalja és szemlélteti a Rebbe Tóra-hirdetésének üzeneteit. Az Ember, a Társadalom és az Isten című egységekben rövid, de lényeges betétekben összefoglalja a Tanító mondandóit az emberi élet egy-egy fontos fordulópontja, lehetséges válsággóca vagy próbatételekre emlékeztető stációja kapcsán. A kis fejezeteket rendszerint a Tóra vagy a Tóra-magyarázat valamely eligazító mondata nyitja.
Ezután következnek azok a szövegrészek, amelyek a Rebbe művei és szóbeli eligazításai alapján az alaptémához köthetők. A könyvből világosan látható: a tanítványok ugyanannyit vagy többet tanultak Menáchem Schneerson jelenlétéből, mint amennyit elsajátíthattak szavaiból. A Tanító semmi mással össze nem hasonlítható viszonyban állt tanítványaival, és életének amerikai szakaszában a magány embert próbáló Isten-szeretetéből a tanítás közösségi eksztázisának szellemi magaslatára emelkedett. Amiképpen a Chábád-iskola alapítója, Snéor Zálmán a nagy Maggidról elmondja: Isten kegyelmét az emberek Istenszeretetével, és Isten szigorát az emberek Istenfélelmével forrasztotta egybe, úgy a Rebbe is minden emberi viszonyt az isteni kegyelmi rend tükrében forgatott meg, és minden isteni parancsot igyekezett az emberi szélességek szintjén megvalósítani. A Rebbe az egyetemes isteni és átfogó emberi szolgálat során nyilván Isten küldöttjének tudta magát, vagy ahogy a nagy Maggid mondta: misztikus értelemben igyekezett „a Valamit visszaváltoztatni Semmivé”. Ha sokrétű tanrendjéből kiragadok három szempontot, azzal csupán egy kis személyes ablakot szeretnék nyitani, amelyből én a Rebbe tüzének középpontját látom felvillanni.
Hithirdetésének egyik legfontosabb eleme: az emberi élet egyes pontjain fellépő események, megakadások, elferdülések, megsüketülések, hallatlanságok, néha látszatgyönyörűségekben megmutatkozó hamisságok, tehát általában az elsődleges emberi szféra meghaladásának, a spirituális túllépésnek a parancsa. A könyv minden fordulata azt a meggyőződést erősíti, hogy a földi események - és főleg a kudarcról szóló tapasztalatok - mindig tartalmaznak spirituális többletet, rejtett isteni összetevőt, nehezen észlelhető bizalmi elemet. És talán ez a legnagyobb feladat: a zuhanás globális tapasztalatát kiegészíteni az emelkedés biztosítékaival.
A Rebbének a világgal szemben megelőlegzett egyetemes bizalma nem alaptalan, hanem az Örökkévaló folytonos iskolázására, igazgatására és tökéletesítő ösztönzésére utal. A könyvben felbukkanó Maimonidész-idézet a jótett kötelességére, és minden egyes cselekedetünk egyetemes hatására figyelmeztet: „Az egész világot félig jónak, félig rossznak kell látni, ilyenformán egyetlen jótett az érdem oldalára billenti mind önmaga, mind az egész világ mérlegét.” És mégis hozzá kell tennem: a Rebbe nem egy túltelt fellebbvitel fennhéjázásával vagy archaikus szigorával beszél, hanem a szerénység, a hosszan szerzett ismeret és az ajánlati kiváltság tudatában, a példaadás erejébe vetett hittel. Amit Wyston Hugh Auden angol költő a művészetről mond, érvényes a hithirdetés módjaira éppúgy, mint az emberi érintkezés más formáira:

… nem illik
a költészettől szaglanunk. Ízléstelen,
ki sohasem unalmas. Még a bökvers is olyan
legyen, hogy tisztességes ember
ki rákhalált vagy kivégző osztagot vár,
megvetés nélkül olvashassa (én,
ezen a mezsgyén senkihez se mernék
próféta-üvöltéssel szólni,
se diplomata suttogással.
Te, ki belülről ismered
misztériumunkat, tudod,
magányunk zugolyában mennyire kell a jó
halottak társasága, vigasz,
hogy nyomasztó napon, mikor az ész a semmi szemetére
vetett nemlétező, legyen
mi megtöri az öncsalás varázsát, amikor
a szenvelgés cuppogtató manói azt iratnák
velünk, amit akarnak…

(Fodor András fordítása)

A Rebbe tanításának másik vonása: nem csupán az Örökkévaló parancsaira figyelmeztet, hanem szakadatlanul hitének eleven és a hétköznapok emberi ismeretét tükröző adományaival kínál meg. Ebben a vonásában is osztozik a haszid mozgalom nagy alakjaival, akik Istennek úgy szolgáltak a világban, hogy megszentelték a mindennapot. Bál Sém Tov legnagyobb tanítványa, Dov Beer írja le a haszid Tanító pedagógiai alaptapasztalatát. Azt mondja: Isten alkalmazkodik a világhoz és megkicsinyedik az ember érdekében, hogy magához emelhesse. Látjuk: az isteni önkorlátozásnak a teremtés érdekében elviselt kabbalisztikus eszméje itt kihámlik kozmogóniai burkából és antropológiai jelentőséget nyer. Úgy is mondhatnánk, a Rebbe misztikus szemlélete olyan közel hajol a dolgok szerény szögleteihez, hogy mindenütt megtalálja a legnagyobb vonatkozás jelenlétét, és így - ahogy az egyik nagy haszid mester, a lublini Látnok mondta -: nála minden cselekedet egyetlen cselekedet.
Befejezésül röviden szólnék még a tanítás harmadik fontos eleméről, ez pedig: a jótettek üdvrendi szerepéről, rendet teremtő szabadságáról. Nagy költőnk, József Attila írja egyik töredékében: Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent. Egyik szó nem válthatja meg a másikat, egyik idea nem helyettesítheti a másikat, de ha a jót fejezzük ki bármely ideában, a Jóság örvén mindannyian közelebb kerülünk egymáshoz. Látjuk a világot: ugyan gyarapodtunk jólétben, gazdagságban, anyagiakban… De mentünk-e elébb lélek-emberi értelemben, amely a kozmikus egyensúlyoknak és a méltányosságok isteni térképeinek megfelel? Lehet, hogy a Rebbe nem használja ezt a lejáratott újkori szót, szolidaritás. Mégis azt sejtjük a Tartalmas élet című szöveggyűjteményből: a Rebbe egyik legkomolyabb etikai ujjmutatása az volt, hogy megelégülésünk csak akkor tükrözheti az Örökkévaló szándékait, ha számbaveszi a küszöbünkön túli, egyetemes viszontagságokat.
Ha egy mondattal kellene zárnom, és valóban zárnom kell, azt mondanám a Chábád-mozgalom alapítójának egyik mondatával: Bármilyen magasztos is a célod, a gyermeksírást mindig meg kell hallanod. Én úgy mondanám: minden egyes ember maga az egész világ.

(Elhangzott 2008. november 13-án, a Tartalmas élet című könyv bemutatóján).