1889. november 10-én az egylet kertjében szoboravatási bankettet rendeztek. Az ünnepség és a büszt hevesi Bischitz Dávidné Fischer Johannának készült, de nagy titokban, mert ha Bischitzné tudomást szerzett volna a „felhajtásról”, akkor biztosan megpróbálta volna szabotálni azt. Bischitzné pedig megérdemelte a gálát, hiszen egyike volt a legnagyobbaknak, akik a hazai nyomort enyhítették: 1866-tól, amikor megalapította a Pesti Izraelita Nőegyletet, annak égisze alatt folyamatosan az elesettek megsegítéséért fáradozott – jótékonysági alapítványainak se szeri se száma nem volt. Saját kezdeményezésű alapítványain túl 35 egyesület és több mint 10 nőegylet dísztagja volt. Ezért is gondolhatták a kor vezetői, hogy Bischitz Johannának készíttetik el a főváros első női szobrát.
Ezen a bizonyos őszi vasárnap délelőttön egymást érték a szebbnél-szebb laudációk, Bischitzné pedig hiába szabadkozott, hogy ő csak „eszköze a nemes szenvedélynek” – utalva arra, hogy ő „csupán” megszerzi a mecénásokat a jótékonykodásnak, közöttük a kor egyik legnagyobbikát, Hirsch Moritz (1867–1896) bárót is –, a köszöntések és gratulációk csak folytatódtak. Szász Károly református püspök például mások mellett Szilágyi Erzsébettel és Zrínyi Ilonával hozta párhuzamba Bischitznét.
A koronás arany érdemkereszttel, Ferenc József rendkereszttel és boszniai Natália-renddel kitüntetett elnökasszonyt nem részegítette meg a tömjénezés mámora, hanem ezután is folytatta a gyűjtéseket, méghozzá egyre látványosabban: 1893. május 31-én az Erzsébet téren megszervezte az úgynevezett „Rózsa-ünnepélyt”, melyen számos népszerű színésznő árult virágot. A karneválon csak támogatói jeggyel lehetett részt venni, melynek teljes bevételét az új menház felállítására fordították.
A Fővárosi Szegény Gyermekkert Egylet háza végül 1895-re készült el véglegesen Porzsolt Ernő tervei alapján és Majorossy Géza kivitelezésében az egylet korábban is használt telkén. Az elkészülés évében, augusztus elején költöztek át a 300 gyermeket befogadó intézménybe, melynek földszintjén a hálótermek, fürdőszobák, valamint a tantermek voltak kialakítva. A három tanterem a főváros akkori tanintézményei közül a legnagyobb volt, egyenkénti 105 nm-es alapterületével.
Az egylet vezetőinek gyakorlatias szemléletét máig láthatjuk, ha felnézünk az épület második emeletére, ahol szembetűnőén nagy, lekerekített ablakokat fedezünk fel. Itt volt a hangversenyterem, ahol szinte minden este koncerteket, előadásokat vagy éppen felolvasó esteket tartottak; a belépőjegyekből befolyt összeget pedig az intézmény fenntartására fordították, vagyis önfenntartókká váltak.
Az új menház átadásával Bischitzné carrarai márvány büsztjét a kertből, a kapubejáró jobb oldali fülkéjébe helyezték át. Róna József (1861–1939) szobrász alkotását a második világháború után eltávolították, a Magyar Zsidó Múzeum raktárába került. Így mára csak az üres piedesztál vésete: „Bischitz Dávidné, 1889.” jelez a majd’ 120 éve halott matrónáról. Az épület ma lakóház és napköziotthonos óvoda.
