Benjamin Netanjahu rossz barátokat választ Európában? – A képmutatás politikája

Április közepén figyelemreméltó cikk jelent meg a bal­liberális véleményformálás egyik legjelentősebb fó­rumán, a Politico internetes oldalon. A cikk, vagy inkább intés szerzője William Echikson a European Union of Progressive Judaism (A Progresszív Zsidóság Európai Uniója) nevű szervezet brüsszeli irodáját irányítja és nem mellesleg a Centre for European Political Studies (Euró­pai Politikai Tanulmányok Központja) agytröszt digitális igazgatója. Már a cikk címe elég ahhoz, hogy az írás tartalmát akár az elolvasása előtt is nagy pontossággal kottázni lehessen: „Benjámin Netanjahu rossz barátokat választ Európában”. Természetesen Orbán Vik­tor miniszterelnök az a semmirevaló barát, akinek a tenyerébe csapva minden valamirevaló demokrata csak megégetheti a kezét. Minthogy a jelen írás célja nem a magyar kormányfő megítélése, hanem az izraeli vezető számára kínált választás, és még inkább az azt megalapozó világnézet vizsgálata, javaslom, nézzük is meg, mit javasol a haladó zsidóság európai főnöke alternatívaként az izraeli diplomácia által kijelölt jelenlegi irányok helyett.

Echikson azt rója fel Netanjahunak, hogy miért találkozik az antiszemita Orbánnal, ahelyett, hogy teljes mellszélességgel az Európai Unió felé fordulna. Hiszen csak ez utóbbi képes garantálni a zsidók biztonságát a kontinensen. Erre példákat is hoz: az Európai Bizottság első alelnöke, a szerző által követendő példaként többször is hivatkozott Frans Timmermans 2015 végén kinevezte Katharina von Schnurbeint, az antiszemitizmus elleni harc EU-s koordinátorának. Timmermans mind­emellett több millió eurót is felszabadított az an­ti­szemitizmus elleni küzdelemre és vallásközi kezdemé­nye­zések támogatására. Sőt, az Európai Parlament 2017 júniusában elfogadta az antiszemitizmust elítélő el­ső (!) határozatát.

Amint a szerző is hangsúlyozza, ez nem volt mindig így. 1999-ben még, amikor Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke holokauszt emlékbeszédet mondott Auschwitzban, egyetlen egyszer sem tett említést a zsidó áldozatokról. Méghozzá azért nem, mert bár Prodi hivatkozni próbálta a zsidókat, a bizottsági tisztviselők figyelmeztették, hogy a kérdés „túl érzékeny”. Ám ez az Unió Echikson szerint már nem az az Unió többé. Mindez természetesen Timmermansnak köszönhető, aki hangsúlyozza, hogy egyedül a zsidókkal lehetséges beteljesíteni a liberális, toleráns és soknemzetiségű Európa célját. „Nincs Európa zsidó közösség nélkül” – ismétli Timmermans szüntelenül.

A cikk többi része kesergés afölött, hogy a legtöbb európai állam állítólag továbbra is csak az ortodox irányzat prominenseit fogadja el a zsidóság képviseletében. Pedig az állami támogatásnak a nem ortodox, progresszív zsidó közösségekhez is el kellene jutniuk, búsong Echikson, hiszen például a saját szervezete, az European Union of Progressive Judaism Emouna nevű projektje is rabbik, imámok és papok bevonásával dolgozik azon, hogy sikerüljön előmozdítani a toleranciát és a befogadást. Mindezen túl képzést indított vallási vezetők számára, hogy megmutassák, miként lehet a vallást és a modern Európa demokratikus értékeit össz­hangba hozni egymással. A cél egy olyan toleráns és multikulturális Európa megteremtése, ahol – Netanjahu borúlátó jóslataival szemben – igenis van helye a zsidóságnak.

Mindez nagyon szép és nagyon jó. Tökéletesen összhangban van a haladó zsidóság valamennyi toposzával. A továbbra is nemzetállamban gondolkodó, a szuverenitásra csökönyösen hangsúlyt fektető politikusok jobb esetben múltba révedő fantaszták, rosszabb esetben megveszekedett fasiszták. Ellenben azok, akik tétovázás nélkül, hiánytalanul felmondják az EU valamennyi kötelező jelszavát a fenntartható fejlődéstől a globális felmelegedés elleni harcon át a nyitott és toleráns Európa elhivatott védelmezéséig, továbbá újra és újra hitet tesznek a kulturális sokszínűség mellett, és sosem haboznak megálljt parancsolni az ordas eszmék terjedésének, az haladó, ezért feltétlenül támogatandó és definíció szerint minden kritika fölött áll.

Hiszen az Európai Unió sosem késlekedett, amikor az alacsony intenzitású bűntudata miatt (is) emlékeztetnie kellett a Vészkorszak borzalmaira. Mindeközben persze folyamatosan átkeretezi a holokauszt jelentését, az emberi szenvedés univerzalitását hangsúlyozva, egyszersmind antirasszista értelmezést adva a zsidó néppel szemben elkövetett egyszeri és megismételhetetlen borzalomnak. Úgy tűnik azonban, hogy az immár a saját sorsának alakítójává váló, tehát többé nem szeplőtelen, és a „kiszolgáltatott palesztin népet könyörületet nem ismerő elnyomás alatt tartó” Izrael a jogos kritika címkéjével ellátott politikai nyomásgyakorlás minden elképzelhető formáját megérdemli. Hiszen ha ezek is csak olyanok, akkor az európai pedigrén kínos foltot ejtő zsidóellenesség miatti diszkomfort is enyhülni tud.

Az európai politikai elitet a gyarmati múlt miatt is az arab országokhoz kötő gazdasági érdekek mellett talán ez indokolja leginkább azt a politikai és morális rövidlátást, amellyel az Európai Unió gyakorlatilag mindenki másnál hamarabb és az arab vezetőknél is élesebb hangon ítélte el Trump elnök bejelentését az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetéséről. Ugyanez az elvtelen haszonelvűség magyarázza Federica Mogherini, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének a hajlíthatatlan kiállását az iráni atomalku mellett. Ahogy azt is, hogy április közepén az Unió több tagországa szándéka ellenére sem fogadott el újabb szankciókat az ellen az Irán ellen, amely a Moszad főnöke szerint a vele kötött megállapodás dacára soha, egy pillanatra sem adta fel nukleáris fegyverkezési ambícióit.

Ugyanígy kevéssé látszik zavarni az Európai Uniót az a tény, hogy a palesztin hatóságok számára folyósított eurószázmilliók jelentős részéből terrorcselekményeket és a terroristák családját, valamint Izrael-ellenes propagandát finanszíroznak. Egy másik, számottevő hányadát pedig nemes egyszerűséggel ellopják. Azt viszont már érezhetően nehezen tolerálják, ha valaki az Unió felé irányuló ellenőrizetlen migráció lehetséges veszélyeire hívja fel a figyelmet. Ezért az álhírek elleni küzdelem örvén az Európai Bizottság finanszírozta egy, a tavalyi év végén bemutatott, migrációval kapcsolatos fejlemények „kiegyensúlyozott” tálalását meghatározó kézikönyv elkészítését. A megfogalmazott irányelvek szerint mindenáron kerülni szükséges az iszlám és a muszlim szavak használatát kényes cselekmények bemutatása kapcsán. Továbbá vitába kell szállni azokkal a „szélsőséges állításokkal” amelyek a terrorcselekmények elkövetőinek indítékait az „iszlám nevében” történő fellépéssel azonosítják, valamint hangsúlyozni kell a muszlim közösségek sokszínűségét. Ugyancsak az EU finanszírozza az European Federation of Journalists (Újságírók Európai Szövetsége) „Média a gyülölet ellen” ne­vet viselő kampányát, amely a céljai szerint javítani kívánja a bevándorlással, a menekültekkel, a vallással és a marginalizálódott csoportokkal kapcsolatos médiatámogatás hatékonyságát. A gyakorlatban ezzel szem­ben nagy valószínűséggel tovább nehezíti majd a bevándorlással összefüggő problémák nyilvános megvitatását.

Azt, hogy ez mennyire nem légből kapott félelem, jól mutatja a Politicón megjelent írásban említett Katharina von Schnurbein esete. Az antiszemitizmus elleni harc uniós koordinátora két éve védelmébe vette az antiszemitizmus munkadefiníciójának az EU rasszizmusellenes hivatalának honlapjáról való 2013-as eltávolítását, mert az az antiszemitizmus lehetséges for­mái között Izrael démonizálását is megemlítette. A zsi­dóellenesség meghatározásának eltávolítását követően az uniós tisztviselők akkor elhatárolódtak az inkri­mi­nált szövegtől, amelyet a palesztin-barát aktivisták már jó ideje veszélyesnek tartottak a szólásszabadságra. Von Schnurbein a döntés megalapozottságát firtató kérdésre azt felelte, hogy az EU képes küzdeni az antiszemitizmus ellen anélkül is, hogy meghatározná annak tartalmát. Ugyanabban az évben, amikor az Európai Parlamentben tartott beszédében Mahmúd Abbász palesztin elnök az évszázados zsidóellenes rágalmakat felidézve a palesztin kutak megmérgezésének szándékával vádolta meg az izraeli rabbikat, von Schnurbein Martin Schulz-cal, a parlament elnökével együtt elmulasztotta kérdőre vonni a felszólalót. Az előbbi egyébként Twitter-üzenetében „inspirálónak” nevezte a beszédet.

Pedig számos megoldandó probléma tornyosul az Európai Unió előtt. Az egekig szökő eladósodottság, a kontinens rohamos elöregedése, a bürokratikus lassúság mellett a bevándorlók akadozó integrációja is ezek közé tartozik. Újabb felmérések szerint a Németoszágban élő muszlimok 47 százaléka szerint a saría fontosabb az ország törvényeinél. Svédországban ugyanez az arány 52 százalék. Egy 2016-os, a német Hanns Seidel Foundation által levezényelt kutatásból az is kiderül, hogy a muszlim hátterű bevándorlók több mint 50 százaléka táplál erőteljes zsidóellenes előítéleteket.

Persze fel lehet venni ez ellen kényszeresen tapintatos, nem sok vizet zavaró vallásközi párbeszédek szervezésével is a harcot. Rutinszerűen elítélni a gyűlölet valemennyi formáját. Csak aztán nem szabad csodálkozni azon, ha az Öböl-államok dollárszázmillióival ki­bélelt európai muszlim közösségei a fülük bontját sem mozdítják majd a kezdeményezésekre. Ahogy azon sem, ha az izraeli reálpolitikusok a régimódi és szerencsére alacsony lángon égő magyarországi antiszemitizmust kontrolláló, nem mellesleg a zsidó közösségeknek juttatott költségvetési támogatások döntő többségét a mai napig a Mazsihisz, tehát egy nem ortodox szervezet felé irányító Orbánra voksolnak az új típusú, virulens antiszemitizmus terjedését érdemben akadályozni nem is igen próbáló Unió urai helyett.

Pláne, ha az utóbbiak arca, Frans Timmermans a rossznyelvek szerint az Izrael-ellenes BDS kampányhoz csatlakozva, 2013-ban még holland külügyminiszterként nyomást gyakorolt a Vitens nevű vízszolgáltatóra, hogy lépjen vissza izraeli partnerével, a Mekorral megkötött szerződéstől.

  • Küldés emailben