Az ünnep kellékei: a Siralmak könyve

Tisá beáv estéjének legfontosabb szövege az Échá néven ismert siralomgyűjtemény, melyben a próféta Jeruzsálem elestét, a Szentély pusztulását és a zsidó nép száműzetését siratja. Az Échát hagyományosan egy sírásra emlékeztető, tradicionális dallammal olvassák fel a földön, vagy alacsony széken ülve a függönyétől megfosztott tóraszekrény előtt, a félhomályos zsinagógákban.

 

Jirmijáhu (Jeremiás) próféta éveken át azzal töltötte a napjait, hogy figyelmeztette zsidó testvéreit arra, hogy ha nem változtatják meg az életmódjukat, ha nem térnek vissza arra az útra, melyet az Örökkévaló kijelölt nekik, akkor elkerülhetetlen számukra a pusztulás. Meg kell térniük, és be kell tartaniuk a parancsolatokat ahhoz, hogy ne következzen be Jeruzsálem és benne a Szentély elpusztulása, és az azt elkerülhetetlenül követő szétszóratás. A zsidók azonban nem követték a próféta szavait, sőt, még börtönbe is zárták őt. A zsidók abban hittek, hogy a Szentély épülete önmagában képes megvédi őket. Mint történelmünkből tudjuk, Jirmijáhunak igaza lett, Jeruzsálemet lerombolták, lakóit megölték, vagy elhurcolták, a zsidó nép szétszóródott. Jirmijáhu próféta szemtanúja volt az iszonyatos pusztításnak.

Bár az Échá, vagyis a Siralmak könyve az első Szentély korának végén íródott, üzenete időtlen. A midrásirodalomban bölcseink párhuzamba állítják a benne foglaltakat a második Szentély pusztulását követ, több, mint 500 évvel későbbi időszakkal. Gondolhatnánk, hogy ez anakronizmus, hiszen fél évezred hatalmas idő. A zsidó történelem azonban spirálisan felépített folyamat, és ahogy ugyanannak a Tórának a szavai szerint élünk ma, amit 3300 évvel ezelőtt kaptunk, ugyanúgy hatnak ránk azok a korábbi tapasztalatok és történelmi események, melyeket népként már átéltünk.

A próféta tehát siratja a lerombolt Szentélyt és fővárost, és vele együtt siratjuk mi is. A zsidó történelem egésze megelevenedik az Échá könyvének soraiban. Ez tisá beáv mélyebb üzenete is egyben: fel kell ismernünk, hogy nem csupán a kétezer évvel ezelőtti pusztulást siratjuk; gyászunk örök érvényű, és ebben a gyászban benne van a jövő kihívása és reménysége, ahogyan benne volt ez már őseink hitében is.

Az Échá könyve tisá beávot az Örökkévaló és a zsidó nép közötti találkozónak nevezi, és az imádkozásban nem szerepel a táchánun, mivel a napnak, bármilyen furcsán hangzik is, örömteli elemei is vannak. A pusztulás és szenvedés emléknapján mindig emlékeznünk kell arra, hogy az Örökkévaló számára fontosak vagyunk. Figyelemmel kíséri életünket, és számít neki, hogy hogyan éljük az életünket. Várja a megtérésünket. Mi pedig tudjuk, és biztosak vagyunk abban, hogy felépül majd a harmadik Szentély, melyet már soha senki nem fog lerombolni.

Bölcseink azt mondják, hogy a Másiách, vagyis a megváltó tisá beáv napján születik. Amikor tehát szombat este a zsinagógában a földre ülünk és meghallgatjuk a gyertyafénynél felolvasott Siralmak végtelenül szomorú hangon felolvasott sorait, gondoljunk arra is, hogy van remény, a Messiás talán már meg is született, és a következő évben ez a nap a végtelen öröm napja is lehet.

zsido.com

Forrás: OU

  • Küldés emailben