Köves Slomó rabbit Wallenstein Róbert kérdezte
– Mit jelent ma rabbinak lenni egy 200 évvel ezelőtt átadott zsinagógában Magyarországon?
– Meghatottsággal mondom, hogy büszke vagyok arra, hogy ebben a zsinagógában lehetek rabbi, mert az Óbudai Zsinagóga 200 éve gyakorlatilag az egész újkori magyar zsidó történelmet magába foglalja. Ez az épület mindent megélt, amit felmenőink is megéltek az elmúlt 200 évben: az emancipációt, az aranykort, az első világháborút, a húszas-harmincas éveket és a holokausztot is. Megélte a bombatámadásokat, a kommunista időszakot is, amelyben emblematikussá is vált, hiszen egy olyan zsinagóga lett, amely kényszereladással került a közösségtől az államhoz. Igazán szép történet, ahogy a zsinagóga egyszer csak visszatalált a közösségéhez vagy a közösség a zsinagógájához. Számomra ez az igazi jele annak, hogy „Izrael népe él”, és hogy nem sikerült elpusztítani vagy teljesen gyökértelenné tenni. Nem véletlen, hogy ez az új frigy mintegy példaképként hozta a további gyümölcseit azoknak az újabb zsinagógáknak, amelyek visszanyerték eredeti funkciójukat. Akár a Budai Várban, akár Újbudán. Büszkeséggel tölt el, hogy ebben nekem is részem lehetett.
– Mi az üzenete 2021-ben a nagyvilág számára egy 200 éve átadott óbudai zsidó templomnak az elmúlt 200 év magyar és világtörténelmi retrospektjéből kiindulva?
– Nem tudok még egy olyan zsinagógáról a régióban – kivéve talán a volt Szovjetunió területét –, ahol ilyen vészterhes funkcióvezetés és méltatlan állapotok után a közösség erejéből ismét zsinagógaként szolgáljon egy régi vallási épületünk. Az, hogy elhagyatott zsinagógákból egy olyan városban, ahol él 100.000 zsidó, újra zsinagógák lesznek, az büszkeség. A másik oldaláról nézve pedig szégyen, hogy ma is van olyan zsinagóga Budapesten, amely vívóteremként szolgál. Az a zsidók szégyene, ha ezeket az épületeket hagyjuk ilyen méltatlan állapotban. Budapest az egyik legnagyobb zsidó város Európában. Hogy néz ki az, hogy ilyen lehetséges?! Nem azt kell nézni, hogy ki tehet erről, hanem inkább azt, hogy a mi felelősségünk az, hogy ezen változtassunk.
– Még Pesten is szokták emlegetni, hogy az utóbbi években a legélénkebb zsidó hitélet az Óbudai Zsinagógában alakult ki. Hogyan jellemezné a közösséget? Személyesen mit érez a legnagyobb kihívásnak a közelgő évtizedben?
– Minden zsinagóga, ahol folytonos volt a közösségi élet, ott az összes seb, az összes múltbéli ügy, az valahol ad egy folytonosságot is, de sokszor teher is. Nehéz valami újat, 21. századit csinálni úgy, hogy a múltbéli közösségi, személyi terheltségek megvannak. Ezzel szemben én azt éreztem tizenegy évvel ezelőtt, hogy Óbudán nagyon sokan jöttek, akik valami újhoz szerettek volna kapcsolódni, és nem akartak valami olyasmit, amiben ők már csak másod- vagy harmadrangú tagként tudnak részt venni, hanem sajátjuknak tudják azt érezni. Szerintem ez a titka annak, hogy nálunk ennyire aktív lett az élet. Egy átlagos péntek estén vagyunk 100-120-an, szombat reggel harmincan-negyvenen. A nagyünnepekkor több százan is. Ros hásáná alkalmával már el sem férünk a zsinagógában, ezért kint, egy nagy sátorban is fogadjuk vendégeinket. Nagyon sokan fordultak meg itt az elmúlt években. Nem csak ima van, hanem rendszeres oktatási programok, tanulókörök, az Alef Kids, vasárnapi iskola gyerekeknek. A legnagyobb kihívásnak azt érzem, hogy most, hogy egyre-másra nyílnak a zsinagógák, továbbra is képesek legyünk megtartani azt a különleges varázst, ami még több és több embert tud bevonzani ezekbe a zsinagógákba és Óbudára is.
Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 144. szám – 2021. július 1.