Rebbe Rásáb öröksége
Zálmán Áháron és Sálom DovBer a szobájukban voltak. Kedvenc játékukkal töltötték az időt, „rebbést” játszottak. Az idősebbik fiú, Zálmán Áháron kalapot tett a fejére – ő volt a rebbe, és egy széken ülve fogadta öccsét, Sálom DovBert, aki a haszidot alakította.
„Van-e valami” – kérdezte a bölcs rebbe képében Zálmán Áháron – „Amit szeretnél megvitatni velem a spirituális életeddel kapcsolatban?”
„Igen” – vallotta be a kis haszid – „Elkövettem egy hibát. Diót törtem és ettem sábeszkor mielőtt megtudtam volna, hogy az elődünk azt tanácsolta, hogy ne tegyünk ilyet.”
„Hogy jóvá tedd ezt a hibát, ne imádkozz fejből többet.” – vágta rá egyből a játék-rebbe – „Mostantól mindig az imakönyvből olvasd az imákat!”
A kis Sálom DovBer azonban nem fogadta meg „rebbéje” tanácsát és továbbra is fejből mondta napi imáit. Amikor édesanyja ezt észrevette, azt kérdezte tőle: „Miért nem hallgatsz a rebbe szavára?” „Nem tudom elfogadni a tanácsát.” – felelte a kis haszid – „Amikor egy valódi rebbe válaszol a haszidjának a problémájával kapcsolatban, először mindig vár egy pillanatot és sóhajt. Csak miután így kifejezte együttérzését, azután válaszol.”
***
A két kisfiú egyikéből később valóban rebbe lett. A haszid szerepében is végtelenül bölcs Sálom DovBer felnőve a lubavicsi haszidok ötödik rebbéje lett. A Rásábként vált ismertté és ő alapozta meg a mára nemzetközivé vált Chábád mozgalmat. Több tízezer oldalt kitevő jegyzeteit sosem adta nyomtatásba, ez az utódaira várt. Ahogy halálos ágyán mondta: „én elmegyek a menyországba, az írásokat itt hagyom nektek.” 1920-ban Rosztovban hunyt el, ahova a forradalom elől menekült. Halálának évfordulójáról idén március 29-én emlékezünk meg.
A családi anekdotát a Rásáb unokájának férje, a hetedik
rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi jegyezte fel naplójában, azzal a megjegyzéssel, hogy akitől tanácsot kérnek, sose viselkedjen felsőbbrendűen, és ne éreztesse a kérdezővel, hogy a problémája elenyésző, könnyedén megoldható. Az ilyen tanács – még ha helyes is – akkor sem fog megoldásra vezetni.
Ha azonban annyira átérezzük a másik ember fájdalmát és annyira magunkénak érezzük, hogy felsóhajtunk tőle – akkor olyan tanácsot fogunk tudni adni, ami valódi hosszú távú segítség lehet.
