Ha a fővárosból – Rétság felől – Érsekvadkertre érkezünk, akkor szinte az első dolog, ami az utazónak feltűnik, egy sárga, kinézetre nem oly rég bepucolt épület, oromzatán két kisebb tornyocskával, alatta pedig egy színes, Dávid-csillag formájú üvegablakkal.
Egy zsinagóga? Őszintén szólva, amikor nagyjából tíz évvel ezelőtt pillantottam meg, én is kissé zavarba jöttem a látványtól. Akkor már viszonylag jól ismertem a vidéki zsidó közösségek (sajnos, csak maradékát), de sosem hallottam még Érsekvadkertről, pláne nem a vadkerti zsidókról, akiknek frissen meszelt falú zsinagógájuk lenne. Az persze nem lepett, meg, hogy Érsekvadkert is rendelkezik zsidó múlttal, hiszen nem olyan kicsi település, tehát beleillett a mintegy másfélezer, „zsidó temetős vidéki helységek” egyikébe. Mégis, a Dávid-csillagos épület valami többet sugallt ennél. Akkor, a fotókészítés után folytattam utam Balassagyarmatra, ahol az ottani hitközség elnöke Bauer József és felesége, Róth Ágnes vártak, – ők világosítottak fel. Az épület az akkoriban, a befejezéséhez készülő érsekvadkerti zsidó emlékház volt, melynek homlokzatát az egykori zsinagóga mására tervezték.
A napokban újból a környéken jártam, ezért ellátogattam Érsekvadkertre is, hogy megnézzem az emlékházat, és az azzal szomszédos kis zsidó temetőt is. A bejutással kapcsolatban újfent a gyarmati Bauer családot kontaktáltam, mert ekkor már tudtam, hogy Ágnes, egy, vagy úgy is írhatnám az utolsó vadkerti zsidó, Róth József (1913–2003) leánya. Róth úr, aki később Balassagyarmaton volt hitközségi elnök, szülővárosa maradék zsidó emlékeit igyekezett megmenteni az utókor számára, így az egykori vadkerti zsinagóga mózesi kőtábláit is, melyek az emlékház felavatásig a gyarmati Chevra Kadisa imaházban voltak, ahol egy kisebb zsidó múzeum is be van rendezve.
A vadkerti zsidó emlékház és temető (továbbá a helyi tájház), helytörténész gondozói, vagy helyesebben, a szíve és lelke a Réti házaspár, Réti Lajos és Margit néni, akik idős koruk – a jó modor miatt, pontos évszámot nem írva, de annyit megjegyezve, hogy 80 felett, sőt Lajos úr esetében már a következő évtizeden is túl (bis 120!) – ellenére teljes odaadással fogadják az érdeklődőket. Mindketten tanáremberek, Margit néni tanítónőként, Lajos bácsi pedig földrajztanárként dolgozott a házukkal szemközti iskolában.
Autóval érkeztünk a házuk elé, de még mielőtt Réti úr konstatálta volna ezt, felajánlotta, hogy szívesen kivezet ő is a város széli emlékhelyre. Már a rövid úton aktív beszédbe kezdtek, csak úgy kapkodta a fejét az ember, hogy kire figyeljen, és nem csak illemből, hanem mert komoly történetmesélés folyt. A néhány perces autóút alatt részletes helytörténeti tudást szereztünk, hogy melyik, a főutat kísérő épületben ki élt és ott milyen boltja, vagy műhelye volt az illetőnek. Az szinte csak mellékes információként derült ki, hogy Réti úr édesapja, Réti István volt az építőmestere az érsekvadkerti zsinagógának, Margit néni édesapja pedig, aki evangélikus lelkész volt, a gettósított zsidókat próbálta segíteni pokrócokkal és élelmiszerrel…
Esőre állt az idő, a házaspár ajánlotta, hogy először a temetőt nézzük meg, melyet zsidó temetőknél példát ritkító kerítés ölel körbe. A mintegy félméter magasságig vakolt téglafal felett kovácsolt, nyílba végződő, indás vaskerítés nagy kapuja nyitva volt, úgy látszik, itt hála az Örökkévalónak az ápolt sírok nem hívogatják a vandálokat. A temető füve frissen nyírva, a sírok rendezett sorokban állnak, a kohanita sírok az előírásnak megfelelően külön csoportosulnak az egyik sarokban.
A legtöbb sír egyszerű, viszont, ami mégis feltűnő, hogy az orthodox hitközség ellenére a héber betű mellett megjelenik a latin betű is, sok macéván található magyar felirat is, sőt még olyan is áll a temetőben, mely teljes szövegét magyarul fogalmazták. A temető soraiból kiemelkednek dr. Weisz Sándor (1864–1905) körorvos és felesége, született, Práger Irén (1878–1926) fekete obeliszkjei, – állítólag több, ilyen típusú emlékek is volt, de azokat széthordták.
Rabbisírt vadkerten nem találunk, ugyanis itt rabbi nem funkcionált, az itteniek a vallási kérdéseikkel a nem messzi Nagyorosziba jártak, ahol a rabbinátus más települések mellett az vadkerti hitélet vezetését is ellátták, ott még jesiva is működött, de innen a nagy tekintélyű és méretű balassagyarmati hitközség sem volt annyira távol.
Az emlékház egy nagyobb teremből és egy külön megközelíthető kiszolgálóhelyiségből áll. Találhatók itt archív fotók az egykori zsinagógáról, zsidó és nem-zsidó emberek közös együttéléséről. Idézetek a korabeli sajtótól, világhíres magyar zsidók történetei, melyet a vadkerti történelemtanár, korábban iskolaigazgató Pálinkás József állított össze. Az egyik tablón olvasható a Balassagyarmaton megjelent Szombati Értesítő újságból a zsinagóga alapkőletételéről is:
„Templomi alapkőletétel volt múlt szerdán Érsekvadkerten, az összes hitközségi tagok jelenlétében. Az ünnepi aktust igen szép külsőségek között, kegyeletes jelmondatoktól kísérve végezte a fiatal rabbi, Deutsch Mendel, Balassagyarmatról (a későbbi vámosmikolai főrabbi, aki az utolsó balassagyarmati főrabbi, Deutsch Dávid ikertestvére volt). A tagok nevét, valamint az építkezés kezdetének pontos dátumát egy olyan pergamenre írták, amilyenre a tórák szövege is fel van vésve. A tekercs egy cserépedénybe lett helyezve és leszurkozva, az első alapkő alá tétetett örök emlékül.”
A zsinagógát, mint említettük Réti István építész tervei szerint emelték és röviddel az őszi nagyünnepek előtt, 1933. szeptember 10-én (5693. elul 19.), vasárnap avatták fel a széles társadalom bevonásával. Ekkor még nem tudták, hogy az új imaház csupán alig több, mint egy évtizedet szolgálhatja a helyi orthodox hitközséget. 1944 tavaszán, május 5–10. között az itt és a környéken élő zsidó családokat a balassagyarmati „kis gettóba” hurcolták, ahonnét Illéspusztán keresztül június 12-én Auschwitzba deportálták őket.
A város központjában, a körforgalomnál található a község első és második világháborús emlékműve. A piedesztálos oszlop tetején egy turulmadár tekint le a világháborús hősökre, illetve a holokauszt áldozatainak nevére, akik a honvédekkel együtt, egy ábécés sorrendben szerepelnek.
Szintén itt, ha Balassagyarmat felé hajtunk ki a körforgalomból, akkor láthatjuk az egykori zsinagóga sziluettjét, mely ma a hozzáépítéssel keletkezett oldalépülettel egyetemben közösségi házként működik (az új funkció különös érzéseket kiváltva alliterál a zsinagóga bét hákneszet, vagyis a „gyülekezés háza” elnevezésével). Az egykori zsinagógának a lebontása is felmerült, de Róth József, aki túlélőként a helyi TSz főargonómusa, vagyis mezőgazdasági szakembere volt, kijárta, hogy inkább kulturális funkcióval töltsék meg az elhagyatott teret. 2016-ban az épület előcsarnokában emléktáblát is elhelyeztek. Ezen az úton bal oldalról az egykori Pollatsek-féle hatalmas malom mellett hagyhatjuk el a községet.
Cseh Viktor
A részletekért, körbevezetésekért és kedvességért köszönettel tartozom a Bauer és Réti házaspárnak. Kívánok Nekik jó egészséget és további sok boldog évet. Amíg ilyen fantasztikus emberek élnek közöttünk, addig az elpusztított közösségek emlékei is még sokáig közöttünk fognak élni.
Források:
Szederjesi Cecília, Tyekvicska Árpád, Senkiföldjén – Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról. Balassagyarmat, Salgótarján: Studium Libra, Nógrád Megyei Levéltár, 2006. 519–522. o.
„Hirek – Templom alapkőletétel”, Szombati Értesítő, 1933. 7. évf. 298. szám, 3. o.