Az ember képes arra, hogy a földön megteremtse a mennyet

Negyven évre volt szükség ahhoz, hogy a zsidók megtanulják ezt.

Az előző héten beszámoltunk a „Bámidbár három könyvéről”, és arról, hogy az első és a harmadik rész két különböző forgatókönyvet, egy ideálisat és egy megtörténtet mutat be.

Az eredeti terv szerint a kivonulás utáni ötvenedik napon sor került a tóraadásra, majd a Szináj-hegytől egy 11 napos út után megérkeztek volna az Ígéret Földjére, és eljött volna a végső megváltás. Amint azt azonban már tudjuk, nem így történt. A Szináj-hegytől Izraelbe vivő út néhány nap helyett negyven évig tartott, és ez idő alatt, kettő kivételével, meghalt a kivonulás nemzedékének mind a 600 ezer férfitagja. Bár Jehosua bin Nun vezetésével végül bevonultak az Országba, és megkezdték annak meghódítását, végül csak Dávid király fejezte be teljesen Jeruzsálem fővárossá tételével, 500 évvel később. Fia, Slomó építette fel az első jeruzsálemi Szentélyt, ám – mint tudjuk – ez nem az az örök időkig álló épület volt, melyet Mózesnek kellett volna felépítenie abban az esetben, ha megvalósul az eredeti terv. A bevonulás után tervezett végső megváltásra pedig még a mai napig várunk. Az a tökéletes és harmonikus világ, melynek a zsidók bevonulásával kellett volna létrejönnie, Mózes irányítása alatt, még mindig nem jött el, és nap, mint nap várjuk, hogy eljöjjön a Messiás, és elhozza számunkra a megváltást.

Mi történhetett, miért változott meg a terv? Hetiszakaszunk, a Slách ad választ a kérdésre (később a Dvárim könyv első fejezetében még egyszer olvashatjuk).  A nép Kádésban, Kánaán határán állomásozott, amikor arra kérték Mózest, hogy a bevonulás előtt küldjenek követeket az országba, hogy megtudják, mi vár ott rájuk. Mózes beleegyezett, és minden törzsből egy-egy, összesen 12 kémet küldött Izrael Földjére, akik negyven nappal később, áv hó 8-án tértek vissza, a föld hatalmas terméseivel, és azzal a hírrel, hogy bár tejjel-mézzel folyó országot találtak, de lakosai nagyok és erősek, városaik pedig erődítettek. „Mi nem mehetünk fel azon nép ellen, mert erősebb az nálunk.”- mondták. (Részletes magyarázatot itt hallhatnak a kémek történetéről.)

Beszámolójuk természetes módon megrémítette a zsidókat, és már nem bíztak abban, hogy képesek meghódítani az országot, annak ellenére, hogy az Örökkévaló ígéretet tett rá. A nép egész éjjel sírt:

Miért is visz bennünket az Örökkévaló ebbe az országba, hogy elessünk kard által? Feleségeink és gyermekeink martalékká lesznek; nemde jobb számunkra, visszatérünk Egyiptomba. (M.IV. 14:3)

Másnap, áv hó kilencedikén – a dátum ismerős lehet, hiszen a zsidó történelem számos tragédiája, többek közt a két jeruzsálemi Szentély lerombolása is ezen a napon történt, évszázadokkal később – Isten kijelentette, hogy negyven évig vándorolnak majd a pusztában, míg fel nem nő az új nemzedék, melynek tagjai hisznek abban, hogy az övék lesz az Ország. Negyven évig kellett vándorolniuk, mivel a kémek negyven napot töltöttek Izrael Földjén; minden napért egy év vándorlással büntette őket Isten.

Ezek tehát a történelmi részletek. Kommentátoraink azonban nem elégednek meg ennyivel, és rendre felteszik a kérdést, hogy mi történhetett valójában. Nem egyszerű embereket küldött Mózes, hanem minden törzs legjobb, leginkább vezetésre termett férfitagját. A kivonulás nemzedékének életét ráadásul átitatták a csodák, természetes lett volna tehát, hogy bízzanak abban, bármilyen erősek és hatalmasak is a Kánaán földjét benépesítő emberek, az Örökkévaló segítségével legyőzik őket. Miért nem hittek Istenben, miért gondolták azt, hogy nem tudják legyőzni az ott lakókat?

Az Álter Rebbe, a ljádi Sneur Zálmán a következő magyarázatot adta erre a kérdésre: a sivatagi nemzedék különlegesen magas spirituális szinten létezett, másként nem tudták volna elfogadni a szent Tórát. Számukra a csoda volt a mindennapok valósága, még a napi betevőjük is csodálatos módon, az égből érkezett. Számukra a bevonulás hatalma fordulatot jelentett volna: saját birtokkal rendelkező népként meg kellett volna művelni a földet, hadsereget kellett volna fenntartani, államapparátust, bürokráciát, és egyéb módokon is folyamatos kapcsolatban kellett volna lenniük a fizikai világgal, melytől meglehetősen elszakadva éltek a sivatagban.

A lubavicsi Rebbe tovább fűzte ezt a gondolatot: a kémek azt mondták azzal, hogy nem harcolhatnak a kánaáni népek ellen, mert nem lehetnek egyszerre spirituálisak és materiálisak. Vagy megmaradnak a magas spirituális szinten, vagy visszalépnek a világ természetes folyásába, és a bevonulás után gazdálkodók, katonák, kereskedők lesznek. Ez esetben azonban már nem a sivatagban uralkodó természetfölötti törvények lesznek rájuk érvényesek, hanem a világ természetes folyásának nagyon is kézzelfogható törvényei, melyek szerint az erősebb győzedelmeskedik. Így viszont, mondták, esélytelenek a kánaáni népekkel szemben.

Érdekes ebben a vonatkozásban, hogy a Tóra megemlíti, hogy az lehullottak (nefilim), az óriások leszármazottai is a Szentföldön laknak. Azt mondja a midrás, hogy az Özönvizet megelőző időszakban, amikor erőszak uralkodott a földön, két angyal, Sámházáj és Ázáel arra kérték Istent, hogy engedje meg nekik, hogy az emberek között lakjanak. Azt ígérték, hogy ők majd megszentelik az Örökkévaló Nevét. Ám ahogy kapcsolatba kerültek a materiális világgal, ők is a benne élők szintjére süllyedtek. Azt mondták a kémek: láttuk őket! Ha az égi lények nem tudtak ellenállni a materiális világ csábításainak, hogyan tudnánk mi, halandó és törékeny emberek?

Valóban, nem vagyunk angyalok. Az angyalok azonban tisztán spirituális lények, az embernek azonban állatias, materiális és spirituális, szellemi aspektusa is van. Amit a kivonulás nemzedéke nem tudott, az az, hogy az ember képes arra, hogy a földön megteremtse a mennyet, és szentté tegye az anyagias dolgokat. Valójában képesek vagyunk arra, hogy mindkét utat egyszerre járjuk, a spiritualitásét és a materiálisét egyaránt. Negyven évre és egy teljesen új nemzedékre volt szükség ahhoz, hogy megtanulják ezt. A kivonulás nemzedéke által megélt csodáknak integrálódnia kellett a mindennapi életbe, annak természetes részévé kellett válnia. A természetes és a természetfölötti egymás mellett létezhet az életünkben, és egymást segítve vezethet minket az Örökkévaló szolgálatára. Adja az Örökkévaló, hogy mielőbb beteljesedjen a végső megváltás, felépülhessen az örök időkig álló Szentély, és beteljesíthessük a küldetésünket, hogy a világot Isten lakhelyévé tegyük.

zsido.com

Forrás: chabad.org

  • Küldés emailben