Egy zsidó mauzóleum kálváriája.
A Galga menti fővárosba, vagyis Aszódra a 18. század elejétől települtek zsidók a helyi földesúr, a Podmaniczky család jóvoltából. Az első zsinagógát már 1757-ben felépítették, a város egyhamar a környék egyik zsidó centruma lett. 1840-ben, amikor a szabad kölözködést megengedő törvény után, más településeken még csak ekkortól élhettek zsidók, addig Aszódon a lakosság gyakorlatilag majdnem negyede (23,9%-a) zsidó volt, a maga 530 fős létszámával. Itt a létszámbeli tendencia fordított volt több más hitközséghez képest, ugyanis sokan költöztek az új lehetőségekkel kecsegtető városokba, így a számok a következő száz évben már meg sem közelítették az 19. század közepit. 1941-ben csupán 278 fő (4,9%) tartozott az izraelita felekezethez.
Aszód neve kiemelt helyet foglal el a képzeletbeli zsidó földrajzi atlaszban, ugyanis itt született Jehuda Aszód (Jehuda Jáále, 1796–1866), akinek nem oly régen volt jorcájta alkalmából részletesen beszámoltunk életéről, melyet ide kattintva olvashatnak.
A hitközségben egy sor tudós rabbi működött, 1860-ben Handler Márk (1837–1911) foglalta el a rabbiszéket, aki a magyar nyelvet bevezette a zsinagógába, később pedig mint tatai rabbi híresült el. Az 1868/69-es zsidó kongresszus után az aszódi hitközség a neológiába tagozódott, viszont alapszabályában kimondta, hogy a közösség a Sulchán Árukh zsidó törvénykönyv alapján működik, mely aktus igen ritka volt neológ közösségektől.
A közösség erejét mutatja, hogy 1907–1908 között új zsinagógát építettek a jónevű építész, Román Miklós (szül.: Rennberger, 1879–1945) tervei alapján. A magyaros, népi szecessziós jegyekben gazdag zsinagóga, mint máshol, itt is elsősorban közadakozásból épült fel, és bár nem példa nélküli, hogy egy-egy zsidó imaház felépülését a helyi földesúr vagy városvezetés is támogatta, itt külön érdekesség, hogy a költségekhez egy római katolikus özvegyasszony is hozzájárult, csupán felebaráti szeretetből.
Sajnálatos módon a zsinagógának már nyomát sem találjuk a Petőfi Sándor utcában, ahol emelkedett. A második világháborúban bombatalálat érte és 1950-ben lebontották. Az eredetileg a zsinagógában elhelyezett első világháborús pro patria emléktáblát, melyen a 46 hadbavonultból 20 hősi halott neve szerepelt, egy emésztőgödörben találták meg összetörve, – ma a múzeum gyűjteményében található.
A domboldalon elterülő zsidó temetőt, mely egykor a város szélének számított, mára teljesen körülnőtte az urbanizáció. A temető tetején sorakoznak a későbbi sírok, köztük Schreiber József (Joszef Jehuda, 1848–1918) rabbinak és feleségének, született Stein Johanna (Cháná, 1836–1930) magasba törő, lekerekített macévái, a domboldalon lejjebb pedig foghíjas sorokban málladoznak a több száz éves egyszerűbb kövek.
Az idősebbek még emlékezhetnek, hogy az eredeti bejárat és a ravatalozó a Csengery utcából nyílt, azonban az általános iskola építésekor egy részt kisajátítottak a temetőből. Ekkor nem kevesebb, mint 265 sírt is exhumálni kellett. Az építkezés alatt a tanács külön felhívta a figyelmet, hogy az ásatások során talált nemesfémet és drágaköveket beszolgáltatni kötelesek. Sajnos máig sokan nem hiszik el, hogy zsidó sírba csak az elhunyt száll, az egyszerű fehér halotti ruhában, ingóságok pedig nem kerülnek sírgödörbe. Természetesen itt sem találtak semmiféle értéket, viszont ez „kicsvadászok” vandál munkáját indította be és szinte az egész temetőt felbolygatták.
A sírkertet megkoronázó mauzóleumot 1913-ben (ezelőtt özv. Marosváradjai Glück Sámuelné) báró Tornyai-Schossberger Rezsőné Deutsch Ilona emelte elhunyt szülei részére, akik Aszód filantrópjai voltak. Édesapja, Deutsch Fülöp, aki életében is sokat támogatta a városi intézményeket, 1901-es halálakor napvilágra került végrendeletében például 500 koronás alapítványt tett a helyi gimnáziumnak, melynek kamatait a legszorgalmasabb diákok között kellett kiosztani. A szintén szecessziós jegyeket viselő mauzóleumot Baumhorn Lipót (1860–1932) tervezte. Az épület a hetvenes években két iskolás véletlenül okozott tüzében majdnem megsemmisült, a kupolát le kellett bontani. A héberbetűs sírkertben a gaz, cserjék és fák vették át az uralmat.
Az elkeserítő állapoton Asztalos Tamás, a múzeum igazgatója változtatott, aki a széles társadalmat megmozgatva 1990–1996 között rendbe hozta a temetőt, a sírokat visszaállították és megtörtént a Schossberger-Deutsch mauzóleum műemléki restaurációja is: újraépült a kupola, visszakerültek a mozaikdíszítések, pótolva lett a márványpadló és újrakovácsolták a mauzóleum kerítését is. Új Holokauszt-emlékművet állítottak, a hexagonális oszlop hat oldalára vésték fel az aszódi mártírok névsorát.
Az elmúlt 24 évben azonban újból a káosz uralkodott el a temetőn, Baumhorn remeke megint pusztulásnak indult, falain obszcén feliratok éktelenkednek, melyek nem is feltétlenül antiszemiták gyalázkodásai, mint inkább vandál tinédzserek nemtörődömségének lenyomatai. Felemás tehát az állapot. Ha vonattal kirobogunk az állomásról, az egyik utolsó dolog a Schossberger-Deutsch mauzóleum, amit a városból látunk.
Cseh Viktor
A képek a szerző felvételei.
Források:
Asztalos Tamás, „Műemlékek, műemlékvédelem – A Petőfi Múzeum szerepe a Galga-völgy műemlékvédelmében, az énekek megőrzésében, új értékek teremtésében – Az aszódi zsidó temető és Schossberger-mauzóleum műemléki rekonstrukciója”, in: Gyöngyössy Márton (főszerk.), Ötvenéves az Aszódi Petőfi Múzeum. Szentendre-Aszód: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2008. 132–143.
Fercsik Mihály, „Mállott kövek árnyéka”, Honismeret, 1998. 26. évf. 5. szám, 39–43.