Annyi az idő, amennyivel megtöltjük

Menáchem Mendel Schneerson, a lubavicsi Rebbe egy levélben az omerszámlálás és az idő kapcsolatát bemutatva sarkallta hallgatóságát újabb célkitűzések elérésére.

 

Az Örökkévaló kegyelmével

5731 Ros chódes ijár

(1971. április 26.)

Brooklyn, NY.

 

A philadelphiai „Lubavicsi est” minden résztvevőjének,

Isten áldja meg valamennyiüket!

Üdvözlet és áldás!

Boldog vagyok, hogy üdvözletet és imákkal teli jókívánságokat nyújthatok át azoknak, akik rész vesznek a „Lubavicsi este” program résztvevőinek, különös tekintettel a díszvendégekre.

Minekutána ez az esemény a szfirá (omerszámlálás) napjaiban zajlik, helyes, ha rávilágítunk ennek a micvának a jelentőségére.

Első látásra a napoknak a számlálása szükségtelennek tűnik, hiszen az embernek nincs hatalma az idő folyása felett. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nagyon is jelentős abból a szempontból, hogy kihangsúlyozza azt a periódust, amit összeköti a zsidóság történelmének két legfontosabb eseményét: peszáchot, az egyiptomi rabságból való megszabadulást, ami egyben a zsidó nép születését is jelöli; valamint sávuotot, a Tóra átvételét a Szináj hegyen, ahol is a zsidó nép valóban elnyerte a szabadságát és érett néppé vált.

Mint minden más dolognak a Tórában, az omer számlálásának is számtalan aspektusa van. Ezek közül az egyik lesz az, amellyel én itt foglalkozni fogok. Általánosságban, ha valamit egységenként számolunk, nem pedig a teljes egész felől közelítjük meg, az rávilágít az adott esemény fontosságára. A tény, hogy minden egyes napon, egyik napon a másik után negyvenkilenc napon keresztül elhangzik egy brochó (áldás – a szerk.) a számlálás előtt, még jobban kihangsúlyozza ennek a dolognak a jelentőségét – ebben az esetben az idő értékét.

A brochó, amit mondunk, nemcsak azt a hálát juttatja kifejezésre, amit azért érzünk, mert az Örökkévaló nekünk adta a szfira micváját, hanem azt is, amit minden egyes napért érzünk, amit Ő ad nekünk. Meg kell tanulnunk értékelni a mindennapok drága ajándékát azáltal, hogy megfelelően használjuk fel őket. A küldetést, amit ma kell beteljesítenünk, nem halaszthatjuk el holnapra, hiszen az a nap, ami elmúlt, már nem hozható vissza.

Másodszor is, noha igaz, hogy nincs hatalmunk az idő folyása felett, mivel nem tudjuk sem lelassítani, sem pedig megsürgetni, sem bővíteni, sem pediglen csökkenteni, mégis van egy mód, amivel közvetlen hatást tudunk gyakorolni az időre, mégpedig azzal a tartalommal, amellyel megtöltjük életünk minden egyes napját.  Amikor egy ember messzire ható felfedezést tesz, vagy éppen elér egy fontos fordulóponthoz, az olyan hatást tud elérni, mintha egy „korszakot” sűrítene percekbe. Másfelől viszont annak az időnek, amit hagyunk, hogy megfelelő tartalom nélkül menjen el, nincs semmilyen realitása, lett légyen bármilyen hosszú is.

Ennek megfelelően a Tóra azt tanítja nekünk, hogy az ember végeláthatatlan erőt kapott, nemcsak arra, hogy a saját sorsát ő maga alakítsa, hanem arra is, hogy az általa lakott világ sorsát is alakíthassa. Éppen úgy, ahogy az idő esetében, melynek valódi hosszúsága nem számszerűsíthető módon mérendő, hanem a minőségével, ugyanez vonatkozik az ember erőfeszítéseire is. Minden jó célért tett erőfeszítést tovább nyújthat a bele fektetett életerő és lelkesedés. Valójában a hét hetes időszak, ami a összeköti a zsidó életnek a korábban már említett két legnagyszerűbb történelmi eseményeit, illusztrálja a Tórának az időről és az erőfeszítésekről alkotott felfogását, ahogy fentebb kifejtettem. Ez alatt a mindösszesen hét hetes időszak alatt a nép, amelyet 210 esztendőn át rabszolgaságban tartottak a legmegátalkodottabb rabszolgatartók, átalakult a „Papok és szent népek királyságává”, akik szemtanúi lehettek a szinájhegyi isteni kinyilatkoztatásnak és megkapták a Tórát és a micvákat magától az Örökkévalótól.

A „Lubavics” megtanít, bemutatja és példázza azt az alapelvet, miszerint túlsúlyban van a forma az anyaggal szemben, a lélek a testtel szemben. A fizikai kapacitás és az idő hosszúsága tekintetében nem a mennyiség a legfontosabb faktor, hanem az erőfeszítésnek a minősége és a léleknek a végtelen kapacitása az, ami meghatározza a végeredményt.

Bízom benne, hogy a lubavicsi szellemiség a résztvevőket ösztönözni fogja minden eddiginél nagyobb eredmények elérésére a zsidó élet minden területén, úgy személyesen, mint közösségként.

Áldással és sok sikert kívánva

  • Küldés emailben