„Angyalok fognak kézen és vezetnek a felhők fölött” – interjú Gárdos Péterrel

Ezt a regényt apámnak kellett volna megírnia – mondja Gárdos Péter, a Hajnali láz című könyv szerzője, aki éveken át viaskodott azzal az örökséggel, ami szülei váratlanul megismert múltján és különleges szerelemi történetén keresztül tárult fel előtte. Végül ő írta meg a regényt, ami világsiker lett.

 

Mi lehet az oka annak, hogy a Hajnali Láz című könyve nem a megjelenése után, hanem most, a második kiadás előtt lett világsiker?

Éppen közelgett az előző szerződésem lejárta, amikor egy közös ismerősünk összehozott Halmos Ádámmal, a Libri igazgatójával. Találkoztunk, nagyon rokonszenvesek voltunk egymásnak. Beszéltem neki a Hajnali lázról, amit ő nem ismert. De egy héten belül beszerezte a könyvet, és elolvasta. Iszonyú lelkes lett. Addig eszembe sem jutott, hogy még egyszer ki kéne adni, vagy akár külföldi kiadókhoz kerülhet. Azt mondta, ő ebben a könyvben nemzetközi sikert lát, mi lenne, ha foglalkozna vele.  A dolgot el is felejtettem, annyira nem hittem ebben. A világon évente megjelenik 150 ezer új könyv, miért pont az enyémnek lenne piaca? Három hónappal később megszólalt a telefonom. Ádám olyan hírrel hívott, hogy le kellett ülnöm egy utcai járdára. Azt mondta, érdeklődik egy kiadó, amelyik véleményvezérnek számít a szakmában. Felolvasta az ausztrál úr levelét szó szerint. Ebben az állt, hogy az illető nagyon régen olvasott ilyen csodálatos regényt, végig sírta, végig nevette, és meg szeretné vásárolni az angol nyelvű világjogot. Kérdeztem Ádámot, ez mit jelent. Ez azt jelenti, mondta, hogy kinyílik azoknak az embereknek az ajtaja, akik naponta kapnak százezer kéziratot, de ezek után a te regényedet hajlandók lesznek el is olvasni.

Ez olyan, mint amikor a befektetők követik a hitelminősítők értékelését?

Pontosan. Ádám egyre sűrűbben jelentkezett: a szerkesztők szerte a világon olvasták a könyvet és lelkesedtek. Hihetetlen volt: brazil, olasz, angol, svéd, amerikai kiadók! És ezeket Ádám naponta többször is, egyenként jelentette. Közben elmagyarázta, hogy a kiadók aukción fognak részt venni, és az nyeri meg a kiadás jogát, amelyik a legjobb vételi és marketing ajánlatot teszi. Vagyis, amelyik tényleg elkezd hinni a regényben. Közben pedig ontotta rám a kiadók véleményeit.

Nem az a legjobb ajánlat, amelyik a legnagyobb összeget tartalmazza?

Természetesen van a versenynek anyagi vonzata is, de nem ez az érdekes. Hanem az, hogy egy kiadó milyen típusú elkötelezettséget vállal. Mekkora példányszámot garantál, milyen marketingcsomagot ajánl. Az egyik angol kiadótól például egy húszoldalas marketingtervet kaptunk. Olyan eredeti, speciális effekteket sorolt fel, hogy a könyv eladását segítse, ami elképesztő volt. Ilyenek jöttek tucatjával. Felfoghatatlan volt.

Az ajánlatok elfogadásáról ön döntött?

Ádámmal mérlegeltünk. Megbeszéltük, hogy mindent ő intéz, ő ismeri a tárgyalási technikákat. Például  egy este felhívott, hogy egy nagyon jó nevű kiadó vezetője megkeresett minket. Mondott egy összeget is. Rávágtam, ezekkel azonnal meg kéne állapodni. Dehogy kell! – replikázott a telefonban. Abban az országban még van kilenc másik hasonló kvalitású kiadó, magyarázta. Mondom: ne hülyéskedj, ez vissza fog lépni! Dehogy fog! Ne aggódj, beleszeretett a regénybe, szenvedélyesen hisz benne. Neki lett igaza. Ezek az aukciók nem egyfordulósak, sokszor hetekig tartanak, a második fordulóban már az ajánlatokat nyilvánossá teszik, azután már csak a fölé lehet licitálni. Ádám naponta nyolcszor-kilencszer telefonált a londoni könyvvásárról. Mint egy karmester, úgy vezényelte le az egészet.

Filmesként nem meglepő, hogy egy könyvvel szerez világszerte ismertséget?

Már amikor először kiadták a könyvet, akkor is olyan élményem volt, amit egy filmemnél sem tapasztaltam. Ott megvan a bemutató, jönnek az igazi és áltelefonok, az igazi és az álölelések, jönnek a kritikák és elmúlik az egész. A könyv megjelenése után viszont másfél évig kaptam e-maileket vadidegen emberektől. Léteznek olvasótársaságok Magyarországon, tucatnyi olyan helyen voltam, ahol a regényről akartak beszélgetni, mert annyira szerették, mindenki előtt ott volt a könyv, órákig faggattak egy-egy szereplőről.  A filmnél ilyet soha életemben nem tapasztaltam. Kezdtem reménykedni, hogy ez a regény valamilyen mágiával bírhat, ha ilyen kíváncsiságot és lelkesedést képes ébreszteni, ám azt álmomban nem gondoltam volna, hogy ez megismétlődik a svédeknél, a spanyoloknál, a franciáknál, és még két tucat országban, szerte a világon. Miután egy tajvani kiadó vezetője is rajongó sorokat írt, fel kellett tennem magamnak a kérdést: mit jelenthet a Távol-Keleten az, hogy 1945-ben két magyar zsidó szerelembe esik, milyen érzéseket indukál ez ott, mit tudhatnak a tajvaniak a mi történelmünkről, és egyáltalán Tajvanon kit érdekelhet mindez? Én a filmrendezésre tettem fel az életem, nagyjából sejtem, hogy egy-egy film fogadtatása mit jelent, hány forgalmazónak kell ahhoz megnézni, hogy a dolog bejöjjön, hány fesztiválon kell ahhoz részt venni, hogy az ember azt mondhassa, ez a film – siker. Ismerem ezt a világot, megjártam a poklot és a mennyországot, ám ilyesmit azért nem tapasztaltam. Hozzá kell tenni, hogy írói ambícióm sem voltak. Úgy hogy ez tényleg tündérmese. Mintha bekerültem volna egy olyan világba, amelyikben angyalok fognak kézen és vezetnek a felhők fölött.

gardos3

Többször nyilatkozta, hogy édesapja halála után szerzett tudomást azokról a levelekről, amelyek szülei egymásra találásáról szólnak, és amelyek a könyvet inspirálták. Egyáltalán nem beszéltek a származásról és a múltról a családban?

Olyannyira nem, hogy csak az atyai pofonból tudtam meg, ki vagyok valójában. 9-10 éves koromban közös osztályba jártam egy Weisz nevű fiúval, akit a szokásos gyerekkegyetlenséggel olykor-olykor elgyepáltuk. Általában a lakásunknál, a Hernád és a Peterdy utcára sarkán történtek az inzultusok. Apám egy alkalommal kinézett az ablakon, látta, hogy mit csinálunk. Amikor felmentem, megkérdezte, hogy miért verjük azt a fiút. Mondtam, hogy azért, mert zsidó. Akkora pofont kaptam, hogy az előszobaszekrény adta a másikat, aztán apám azt mondta, hogy figyelj csak, te is zsidó vagy. Ez nagyon mély emlékem, de soha nem beszéltünk róla később. Tudnia kell, hogy amikor megszülettem, görögkeleti vallásúnak kereszteltek, mert a szüleim úgy érezték, így meg lehet szabadulni a stigmától. Mintha egy papír ezen segítene. Sokszor kérdezgettem őket a holocaustról, s a mamám bizonyos értelemben nyíltabban is beszélt a történtekről, kiváltképp apám halála után. Azt például, hogy apám három koncentrációs tábort is megjárt, csak akkor tudtam meg, amikor a halála után elolvastam egy önéletrajzát, amelyet 1946-ban írt. Ez egy 9 oldalas szöveg volt, mindenről részletesen beszámolt, lehet, hogy kicsit önmagának is, hogy később emlékezzen rá. Abból derült ki, hogy Bergen-Belsenben hullákat kellett égetnie. Nem beszélt arról, hogy kiverték a fogait a Margit körúti fogházban, amikor elkapták, mert átszökött az oroszokhoz, hogy partizán legyen, de azok meg nem bíztak benne. Azt hitték, hogy esetleg kém, így aztán gyorsan visszadobták a mai Kárpát-Ukrajna területére. Elkapták. Sokszor kértem, hogy meséljen azokról az időkről, ilyenkor mindig azt mondta, hogy majd, de aztán soha nem beszéltünk. A regényben ezért sok fikciós elem van. Azt, hogy ő miként élhetett a táborban, csak a levelek utalásaiból következtethettem ki. Ezeket a félmondatokat kiemeltem és tépelődtem rajtuk. Hogy ezt vagy azt miért is írhatta le az anyámnak. Egyébként apám vele sem beszélt ezekről a dolgokról, talán csak egyszer-kétszer, 1946 táján, amikor hazajöttek. A levelekben három mondat van arról, hogy mit csináltak a lágerben, pontosan három mondat. El tudja képzelni, hogy ez a két ember átéli élete legborzalmasabb és legmegrázóbb kalandját, mégse beszél róla soha?

Mondják, hogy ez tulajdonképpen természetes önvédelem a Holokauszt-generáció részéről, ami még a második generációra is kihat.

Nem akarok belemenni abba, hogy ők mennyire szégyellték a múltjukat, szégyellték-e annyira, hogy egymással sem osztották meg. A probléma az, hogy ezt a regényt apámnak kellett volna megírnia. Apám levelei tényleg zseniálisak, ráadásul ezekben rengeteg saját vers is található. Apám különlegesen tehetséges tollú ember volt. Ezt a tehetséget később erősen koptatta az alku, amit a Kádár-rendszerrel kötött. Újságíró lett, karriert futott be, megalapította Pálffy Józseffel a Magyarország című, nagyon sikeres újságot, azt gondolom, elégedett volt a sorsával. Amikor meghalt, és megkaptam a leveleket, úgy terveztem, hogy majd megkísérlem megnyitni a mamámat. A fő kérdés az volt, hogy mennyire emlékszik még a dolgokra. Szerencsére elképesztően sok mindenre emlékezett. Azt is tudta, hogy milyen ruhában indult el 1944 október 15-én arra a gyászos útra, amely végül a bergen-belseni táborba vezetett.

És a szerelmi történetet is elmesélte?

Ő csak a maga verzióját mondhatta el. Arról nem tudott beszélni, hogy miket gondolhatott az apám, aki lényegében a haláltól kapott értesítést, és ehhez képest 117 levelet írt Svédország valamennyi tájára, csupa-csupa vadidegen nőnek azzal, hogy feleséget szerezzen magának. Micsoda szélhámosság ez az egész! Ő ezeket a lányokat becsapta, az anyámat is becsapta, hiszen azt mondta neki, hogy szeretlek és feleségül foglak venni, együtt éljük le az életünket, miközben az orvosai szerint csak 6 hónapja volt hátra! Más kérdés, hogy anyám utólag azt mondta, hogy voltak páran – rosszakarók vagy jóakarók, ki tudja? –, akik kérték, hogy vigyázzon, mert ez a fú halálos beteg, de ez őt nem érdekelte. Szerelmes volt, 19 éves, és a borzalmak ellenére is naiv. Tulajdonképpen a mai eszével nem tudja megmagyarázni, hogy miért nem mondta rögtön azt, hogy Miklós, ne haragudj, beteg vagy, mit akarsz tőlem. 1945-46-ban, Svédországban nem jutott el addig a pontig, hogy ezt mérlegelhesse. Egy másik dimenzióban élhettek akkor, amelyben az élet és a halál kérdései másképp merültek föl, mint ahogy azokról ma, békében gondolkodunk.

A levelek elolvasásáig ennek a részleteit sem ismerte?

Nem. Három ország fogadta be a koncentrációs táborból érkező zsidókat, Anglia, Svájc és Svédország. Minden zsidónak felajánlották, hogy döntse el, hol szeretné ápoltatni magát. Talán azért, mert az volt a legmesszebb a borzalmaktól, a zsidók 70 százaléka Svédországot választotta. Azt tudtam a szüleimről, hogy Svédországba kerültek, egy-egy kórházba, és megismerkedtek, de a részletekről, arról, hogy a két kórház egyébként 600 kilométerre volt egymástól, hogy ők X hónapig leveleztek, hogy apám halálra volt ítélve, – ezekről semmit nem tudtam. Valahogy úgy képzeltem, hogy feltették őket egy hajóra, betolták őket egy stockholmi kórházba, aztán a második és a harmadik emelet közti lépcsőfordulóban egyszer csak meglátták egymást, és egymásba szerettek. Csak a levelezésük árulta el, hogy miként lett a tapogatózó, bizonytalan, de mégis célratörő ismerkedésből egyre szenvedélyesebb szerelmi vallomás.

hajnali

Ön a gyászában olvasta ezeket a leveleket. Ez befolyásolta a regényt?

Igen, ez nyilván nagyon sokat számított. Az nem létezik, hogy apám sosem kérdezte meg magától, hogy megírja-e ezt a történetet? Aztán rájöttem, hogy megkérdezte, de azt a választ adta magának, hogy nem írja meg. Azon tépelődtem, hogy ezt a szándékot kötelességem-e tiszteletben tartani vagy lehetek-e olyan pimasz, hogy ezt az önmagával kötött alkut semmisnek tekintem. Úgy gondoltam, valamilyen üzenetet kell kapnom tőle ahhoz, hogy ehhez a dologhoz hozzá nyúlhatok. Aztán voltak jelek, hogy apu üzen, igen, meggyőződésem, hogy volt ilyen.

Aztán 12 év kellett ahhoz, hogy a regény el is készüljön. Ismert jelenség, hogy a gyereknek nagyon nehéz feldolgozni a szülei kapcsolatát. Kapott ebben segítséget, volt hova fordulnia?

Ez magányos futam volt, s valóban volt lélektani gát. Szakmai is, mert ez a levéltömeg valahogy formátlannak tűnt. Azt éreztem, hogy olyan regényt kéne írnom, amely 1945 augusztusában kezdődik és 1946 márciusában ér véget, azaz 8 hónap történetét dolgozza fel. Volt száz valamennyi levem ehhez, megvoltak a magam emlékei, de mindez valahogy mégis kevés tűnt, képtelen voltam drámai formába önteni. Nem tudtam, hol vannak ennek a történetnek a fordulópontjai, melyek az intimitásnak azok a szférái, amelyek nem sértik a szüleimet. Különböző módszerekhez folyamodtam. Begépeltem a leveleket, reméltem, ha én is leírom ugyanazokat a dolgokat, akkor átfolyik rajtam. Aztán azokat a levélrészleteket, amelyek nagyon inspirálóak voltak, még egyszer beírtam, hogy legyen egy sűrített változatom. Elkezdtem írni apám képzeletbeli naplóját annak alapján, hogy megnéztem a levelek dátumait, és megpróbáltam kitalálni, a levélíró napok között mi történhetett vele. Felkeltem reggel 6-7 körül és úgy 10-ig koncentráltan írtam. A forgatókönyvekkel is így dolgozom. Aztán másnap felkeltem, s elolvastam az előző napi szöveget. Ilyen még soha nem volt, hogy folyamatosan ennyire borzalmasnak tartsam, amit írtam. Volt olyan rész, amit véglegesen ki is töröltem. Sokszor véltem úgy, ennek a történetnek a megörökítése meghaladja a képességeimet. Három évre félre is tettem az anyagot, de folyton birizgált,  ezért újra előszedtem. Sokaknak elmondtam, hogy ezzel küszködöm. Egyikük végül azt tanácsolta, hogy menjek el egy bizonyos asszonyhoz, aki szintén ezt a poklot járta végig. Elmentem. Ott fordult meg valami.

Ő is hasonló dolgokon ment át, mint a szülei?

Igen. Ő egy másik svédországi táborban volt, egy női táborban, és ő is mesélt az élményeiről. Hazamentem s egyszer csak megszületett a nyitókép: apám utazik egy hajón. Jön a kapitány, hogy ki kell kötniük egy rövid időre, még Malmö előtt. Láttam svéd asszonyokat egy mólón, lobogott a szoknyájuk a szélben, és valamennyien biciklikre támaszkodtak. Ez a kép belém égett. Leültem a gép elé, és három hét alatt megírtam egy forgatókönyv formájú valamit, ömlött belőlem a történet, megszületett a pillanat, amelyre vártam. Fél évvel később úgy éreztem, hogy most már meg lehet mutatni a mamámnak.

Ő tudta, hogy mire készül?

Tudta, persze, hiszen állandóan faggatóztam nála.  A levelek elolvasása utáni években gyakorlatilag semmi másról nem beszéltünk, csak az emlékeiről.

Azt is tudta, hogy film készül az emlékeiből?

Tudta, és nem tiltakozott. Volt egy-két dolog, ami nem tetszett neki, bizonyos dolgokra azt mondta, hogy az nem úgy történt, ami természetes, hiszen a valóság és az általam kitalált fikció sok ponton eltért egymástól. A mamám nem emlékezett például arra, hogy ki akartak térni, apám is, ő is szakítani akart a zsidóságával. Igazából a mamám fel volt háborodva: azt állította, ilyen eszünkbe nem jutott volna! Tudni kell, hogy ők soha nem bontották fel ezt a két levélköteget. Anyám most sem akart beleolvasni. A vita egy pontján azt mondtam neki, hogy jó, akkor megmutatom neked azt a levelet, amelyben éppen te írsz arról, hogy ki akarsz térni! Anyám habozott, végül azt kérte, hogy látni nem akarja, de a telefonba olvassak föl neki pár mondatot ebből a levélből.  Akkor aztán idéztem az ő mondatait 1945. december 22-éről. Ez meggyőzte.  Azt mondta, mélyen szégyelli, hogy ezt csinálta. Holott szerintem ez egyféle, megrendítő válasz a lágerlétre. Ő attól félt, hogy a kitérési vágyával nem fog tudni elszámolni az Izraelben élő barátnőjének, nem tud elszámolni a rabbinak. Ezek a csaták hónapokig folytak köztünk, miközben azt bizonygattam, hogy éppen az ilyen dolgok hitelesítik az egész magatartásukat. Meggyőztem, de mégse. Egészen addig Áginak hívták a főszereplőt. Az jutott eszembe, hogy változtassuk Lilire. Ettől megnyugodott. Ha nem Ági és Miklós a főszereplő, hanem Lili és Miklós, akkor ő már nem is róla szól a regény. Ma már bánja ezt, de én értettem őt, nagyon-nagyon értettem.

gardos1

Forrás: origo.hu

A forgatás nem hozta felszínre mindazt, amit nem sikerült földolgozni?

Amikor az ember elkezd a filmmel foglalkozni, castingol, tárgyakat keres és helyszíneket, onnantól ez egy vadidegen történet vadidegen emberekkel. Ez nem megy másképp. A filmkészítés 10-12 ember nagyon koncentrált belső társasjátéka, amibe bekapcsolódik további 150 ember, és amikor azt kérdezi tőled mondjuk az art director, hogy milyen színű legyen a barakk fala, akkor nem lehet visszacsatolni  a személyes történethez, máskülönben megbolondulsz. Attól kezdve az a kérdés, hogy milyen cipő legyen Lilin, és hogy hordjon-e sapkát Miklós vagy ne hordjon, és ezt csak úgy lehet megválaszolni, ha az ember elfelejti, hogy az apjáról, anyjáról van szó. Milánnak – aki a férfi főszerepet játssza – elmondtam, hogy apámnak speciális járása volt. Egyszer jön azzal, hogy szeretné megmutatni, mit talált ki. És ahogy ment, járt-kelt, az szíven ütött. Elmeséltem neki azt is, hogy apámnak volt egy furcsa szokása. Amikor elgondolkozott, mindig elkezdte tépni a fülcimpáját, haláláig megőrizte ezt a gesztust, sokat gúnyolódtunk rajta. Milán akkor elindult az apám járásával, és amikor a kamera elé ért, elkezdte rángatni a fülcimpáját. Na, akkor majdnem elbőgtem magam.

Vannak rendezők, akik azt gondolják, hogy ilyen témában a hitelesség miatt fontos, hogy a színészek zsidók legyenek.

Szerintem ez nem számít, egész más dolgok számítanak.

Mi az, ami számít?

A traumatikus élmény átélése.

 

Az EMIH hogyan vett részt a munkában?

Lényegében Köves Slomó segített hozzá a filmhez. Az történt, hogy a svédek, akik nagyon komoly pénzt ígértek, hirtelen visszaléptek. Valaki ekkor azt tanácsolta, hogy menjek el Köves Slomóhoz, neki talán vannak ötletei. Voltak. Slomó bejelentkezett a svéd, a német és az izraeli nagykövetségre, és mindenütt elmesélte a történetet. A volt svéd nagykövet asszony el is sírta magát. Írt egy levelet a svéd Filmalapnak, és néhány nap múlva felhívott a svéd producer azzal, hogy megvan az újabb támogatás.

A zsidóság milyen szerepet tölt be az ön identitásában?

Alapvetően az asszimilálódni akaró réteghez tartozom, ebben a szellemben neveltek. Volt azonban egy pillanat, amikor közel kerültünk a zsidó identitáshoz. Öcsém a nyolcvanas évek végén megbetegedett. Kapaszkodót keresett, és azzal a kéréssel állt elő, hogy a családban kezdjük el  megtartani a zsidó ünnepeket. Talán abban reménykedett, hogy ha Istennek tetsző dolgot csinál, akkor meggyógyulhat. Anyámék nem voltak felkészülve arra, hogy ők igazi zsidó rituálékat tartsanak. A családnak volt azonban egy bécsi barátnője, egy mélyen vallásos zsidó asszony. Ő jött el hozzánk akkoriban minden alkalommal, vele tartottuk az ünnepeket, mi pedig így lettünk hithű zsidók másfél évre, ám amikor szegény öcsém meghalt, visszatértünk az asszimilálni vágyó zsidók népes táborába. Mondtam is Köves Slomónak, hogy most egy olyan embernek segít, aki zsidónak született és magyar zsidónak tartja magát, de nem vallásos, és nem úgy hisz Istenben, ahogy ő. Köves Slomó meghív olykor a péntek estékre az óbudai zsinagógába, és akkor látom, hogy boldog emberek átszellemült arccal énekelnek, ami maga a csoda. De én már valószínűleg nem fogok imádkozni, megmaradok ennek a kétkedő, bizonytalan, újból és újból kérdéseket feltevő, kissé cinikus alaknak, aki valójában vagyok.

Ónody-Molnár Dóra

 

gardos4

  • Küldés emailben