Amikor újra megjelentek a zsidók Hevronban

1968 – egy történelmi széder emléke.

“A férjem azt mondta, hogy csomagoljak össze két hétre, és hozzam a hűtőszekrényt és a tűzhelyt is. Hová megyünk? – kérdeztem. Hevronba – szólt a válasz. De holnap este kezdődik a peszách – vetettem fel. Hát majd ott töltjük az ünnepet – mondta a férjem” – emlékezett vissza 1968 tavaszára Mirjám Levinger rebbecen. A következő napon egy teherautó jelent meg a Petách Tikva közelében fekvő Náchálim mosávban, ahol Levinger rabbi vezette a helyi zsinagógát. Felpakolták a dolgaikat, beültették négy gyereküket, és útnak indultak az alig egy évvel korábban felszabadított Hevron felé. Útközben többször megálltak, és mindannyiszor jesivahallgatók, vagy fiatal családok szálltak fel a járműre. Nem voltak mind vallásosak, de mindannyian elkötelezettek voltak Izrael földjének újjáépítése iránt.

“Tíz hónap telt el a város felszabadítása óta. Voltak házak, ahol még fehér zászlók lógtak ki az ablakon. Hátborzongató érzés volt. Tudtuk, hogy a zsidó történelem egyik fontos eseményének lehetünk résztvevői. Látni az ősatyák sírját, ahol minden elkezdődött – ez a nap volt életem egyik fénypontja. A Park Hotelbe mentünk, melyet a férjem lefoglalt az egész ünnepre. Mire odaértünk, egy csapatnyi nő már kóserolta a konyhát. Mások az ebédlőt díszítették, ahol kényelmes bőrgarnitúra volt, amely korábban a gazdag arab sejkeket szolgált. Nekiálltam főzni. Nem tettem fel kérdéseket, nem is volt rá idő. Már csak néhány óránk volt a széderig, de teljesen megbíztam a férjemben.”

A beköltözők

Levinger rabbi valóban kész tervekkel érkezett, bár abban ő sem lehetett biztos, hogy miként ér véget a kaland. A hatnapos háborút követő eufóriában sokan beszéltek arról, hogy újra zsidókkal kellene benépesíteni az ősi próféták és királyok városait, de senki sem tudta, hogy miként kezdjenek hozzá. Az első júdeai települést, Kfár Ecion kibucot néhány hónappal korábban alapították újra. Az eredeti falut 1948-ban pusztították el az arabok, akik megölték a település 157 védőjét. A visszatérőket Chánán Porát rabbi vezette, aki gyermekként a kibucban élt, majd menekülni kényszerült. Kfár Ecion újjászületését látva döntötte el Levinger rabbi, hogy Hevron lesz a következő állomás.

“A férjem a közlekedési miniszter, Jigál Álon tanácsát kérte abban, hogy miként szerezhetne hivatalos engedélyt a hevroni letelepedésre. Lévi Eskol, a miniszterelnök nem tudta, hogy mit kezdjen a frissen izraeli fennhatóság alá került területekkel, Mose Dáján, a védelmi miniszter pedig hajlandó lett volna az araboknak adni azokat egy békeszerződésért cserébe. Álon azt mondta, hogy a letelepedés egyedüli módja az, ha kész tényeket teremt, és utólag kéri a hatóságok engedélyét. A férjem így is tett.” – mondta a rebecen.

Porát és Levinger rabbik

Eljákim Háecni, aki a telepes közösség védelmét ellátó ügyvédként tevékenykedett évtizedeken keresztül, szintén felidézte, hogy sok nem vallásos fiatal is Hevronba utazott. “Nem én voltam az egyetlen férfi, aki nem viselt kipát. Levinger rabbival nem sokkal a háborús győzelem után találkoztam, amikor aktivistákat gyűjtött maga köré az ősi földön való letelepedéshez. Kook rabbi tanítványaival való találkozás fordulópontot jelentett a gondolkodásomban. Korábban is a teljes Izrael elkötelezett hívének gondoltam magam, de egészen ezeknek az elképesztő hittel élő embereknek a hatása alá kerültem, akik nem ismerték azt a szót, hogy nem. Semmi sem volt lehetetlen a számukra. Teljesen magukkal ragadtak. A hotel arab tulajdonosa sem tért magához. Ő egy csoport svájci turistára számított, erre megjelent egy csapat vallásos zsidó hűtőszekrényekkel és tűzhelyekkel, és az első dolguk az volt, hogy mezuzákat szegeztek fel az ajtófélfákra, mintha a saját tulajdonukban lennének.”

Készülődés a széderre

A szédereste után, melyet a neves Chájim Druckman rabbi vezetett, a résztvevők kimentek az utcára táncolni. “Féltünk is, meg nem is. Abban az időben, a háború után az arabok rettegtek a zsidóktól. Hevront is egy puskalövés nélkül foglaltuk el. Persze voltak hírek késelésekről, de messze nem volt olyan terrorfenyegetettség, mint napjainkban. Amikor reggel énekelve és táncolva a Máchpéla-barlanghoz vonultunk imádkozni, az arabok kitértek az utunkból.” – tette hozá Háecni.

“Miután véget ért az ünnep, nem mentünk haza. Kijelentettük, hogy Hevronban maradunk. Elsőre furcsa ötletnek tűnt egy teljesen arabok lakta városba költözni – a zsidó lakosokat az 1929-es pogromban ölték meg vagy űzték el -, de rájöttem, hogy mindig is ezt az idealista szellemet kerestem. A mosávban az emberek már inkább arról beszéltek, hogy milyen autót, meg ülőgarnitúrát vesznek” – mondta a rebecen.

“A város polgármestere eleinte kedves volt velünk, de amikor rádöbbent, hogy valóban Hevronban fogunk élni és egyre több zsidó érkezett a támogatásunkra az ország minden részéből, felszólított minket a távozásra. Udvariasan közöltük vele, hogy maradunk, és emlékeztettük rá, hogy a zsidók jóval előbb érkeztek Hevronba, mint a muszlimok. Az izraeli kormány nem tudta, hogy mit kezdjen velünk. A szállodából egy katonai bázisra költöztettek minket, és arra számítottak, hogy hamarosan feladjuk a küzdelmet és hazatérünk. Nem így lett, sőt, hamarosan megkezdődött Kiriját Árbá városának építése” – idézte fel a történteket Eliezer Waldman rabbi, a Nir jesiva vezetője.

zsido.com

Forrás: Jewishpress

 

Ez a cikk azért jelenhetett meg, mert olvasóink egy része tavaly az EMIH-nek ajánlotta fel a személyi jövedelemadója 1 százalékát. Erre a segítségre idén is szükségünk lesz.

zsido.com szerkesztősége azért dolgozik, hogy olvasóink minél érdekesebb és sokszínűbb tájékoztatást kapjanak a zsidóságot érintő hazai és nemzetközi eseményekről, valamint a judaizmussal kapcsolatos kérdésekről.

A munkánkat az 1 százalékos felajánlások teszik lehetővé. Ezért arra kérjük minden kedves olvasónkat, hogy támogassa adója 1 százalékával az EMIH-et, a zsido.com fenntartóját.

Az EMIH technikai száma: 1287

  • Küldés emailben