Aki új életet lehelt a Chábád mozgalomba

Pont egy évszázada annak, hogy az újságok, Varsótól New Yorkig és Londonig beszámoltak Sálom Dovber Schneerson rabbi, a rebbe RáSáB (1860-1920) haláláról, mely Rosztov városában érte. Egyes újságok röviden, mások bővebben méltatták az ötödik lubavicsi rebbe életútját, azonban egy dologban majd mind egyetértettek: a Chábád mozgalomnak vége.

 

„A Chábád mozgalom utolsó élő nagyja”

A Chábád a legelterjedtebb volt a hászid mozgalmak közt, főként Oroszországban, több mint egy évszázadon keresztül. Sálom Dovber rabbi az ötödik generációt képviselte a Chábád rebbék sorában, az első rebbe, Sneur Zálmán, a Tánjá és más művek szerzője után. A huszadik század elejének politikai és társadalmi fennforgásai az ötödik lubavicsi rebbét ismert személyiséggé tették nem csak a zsidó világban. Energikus vezetésének köszönhetően oktatási intézmények, vallási vezetők és számos, a zsidóság életét megkönnyítő lépés volt köthető a rebbe nevéhez, aki gondoskodott a zsidók az állam felé történő méltó érdekképviseletéről is. Az ötödik rebbe munkássága nem állt meg Oroszország határainál: a Szentföldön élő zsidók gondját ugyanúgy szívén viselte, mint az Európa számos pontján élőkét is. Legfontosabb hozzájárulása a Chábád mozgalom növekedéséhez azonban mégiscsak a Chábád filozófia továbbfejlesztése, a chászid tanok széles körű megismertetése volt.

A rebbe halálával úgy tűnt, ennek mind vége szakad.

Hillel Zeitlin, a neves varsói Der Moment című zsidó lap munkatársa röviden úgy foglalta össze Sálom Dovber rabbi munkásságát: „Olyan tűzzel, igazul és elhivatottan tanította a Chábád tanokat és a Chábád megközelítést a Tóra irányába, hogy vele a Chábád mozgalom utolsó nagyja távozott az élők sorából.”

A New York-i Jiddisesz Tageblatt című, szintén zsidó újság szerzője, Jacob Mark a rebbe méltatását azzal fejezte be, hogy fia, Joszéf Jichák, minden bizonnyal nem fog tudni felnőni apja nagyságához:

„Ötven éve a Cemách Cedek (a harmadik lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson, 1789-1866) négy fia közt osztotta fel az oroszországi zsidóság vezetését, de azok közül csak a Chábád udvart vezető járt sikerrel. A negyedik rebbe fiának, Sálom Dovber rabbinak sikerült az egész mozgalmat sikerre vinni, kétlem, hogy örököse, Joszéf Jichák képes lesz apja nagyságát elérni.”

Marknak nem lett igaza, és ezt néhány évvel később nyilvánosan is beismerte. Ezt írja ugyanis Joszéf Jichákról: „Azonnal bebizonyította, hogy méltó örököse apjának. Mélyen beleásta magát a közösségi ügyekbe, nem érdekelték a nehézségek. Nagyon meglepett ennek a fiatalembernek az energiája és tenni akarása.”

A Rebbe Rásáb nyughelye

A rebbe hagyatéka

Sálom Dovber rabbi után nem kevesebb, mint százhetvenhárom diskurzus maradt, mind „az élő Isten szava”. A beszédek, melyek mély tartalmának megértése nagy fokú jártasságot  követel a Talmud és a rabbinikus irodalom műveiben. A diskurzusok öt csoportra oszthatók: (1) privát vagy közösségben elmondott beszédek, (2) diskurzusok, me­lye­ket megírt, de sosem mondott el, (3) olyan diskurzusok, melyeket nem fejezett be, (4) jegyzetek, (5) ér­tekezések.

A beszédek mellett a rebbe számos levelet is írt, ebből mintegy hét­százat ismerünk, négyszáz levél cím­zettje fia, a későbbi rebbe, Joszéf Jichák volt.

Mindezen írások közül az ötödik rebbe élete során csak nagyon kevés jelent meg nyomtatásban, azokról kéziratokban és másolatokban értesültek a rebbét követő hászidok, végül azután, a huszadik század második felében, már könyv formájában is megjelentek az ötödik rebbe írásai. Ezek a beszédek betekintést engednek a rebbe életébe és abba a korba, melyben tevékenykedett. Ma mintegy negyven kötetes az ötödik lubavicsi rebbe írásainak gyűjteménye.

 

Magányos tudósból igazi vezető

Sálom Dovber rebbe 1888-ban feleségének írt levelében úgy foglalja össze munkásságát, hogy

„azok mindösszesen a Chábád rebbék gondolatvilágát és filozófiáját foglalták össze.”

 

„Szívemet és értelmemet a rebbék filozófiájának megértésére összpontosítottam és, hála Istennek, sikerült nem csak megértenem, de logikai következtetésekkel alátámasztanom azokat. Számos nehéz filozófiai kérdést, mint például az Istenben való hitet, a teremtés célját vagy a semmiből valamit való teremtés kérdését sikerült logikai okfejtéssel bizonyítanom. És mindezt mestereink, a korábbi rebbék munkáiból, melyek „az élő Isten szava.” Tettem mindezt úgy, hogy az általuk tudott dolgok tizedét sem tudom. Hálát adok ezért Istennek és kérem, hogy továbbra is világosítsa meg elmémet és azokét, akik a Tórával foglalatoskodnak, hogy ezáltal javuljon Istenszolgálatom, imádságom és a parancsolatok teljesítése.”

Mindezt Sálom Dovber rabbi ak­kor írta, mikor épp hezitált azon, hogy elfoglalja-e apja, a negyedik rebbe székét. Középső gyermekként sokan idősebb bátyját látták volna szívesen a rabbiszékben, amikor azonban ez nem történt meg, a RáSáB egyre növekvő nyomás alá került, mindezek ellenére csak majd’ egy évtizeddel apja halálát követően, 1893-ban vállalta el hivatalosan is a feladatot.

1893 előtt – emlékszik vissza fia, a későbbi rebbe, Joszéf Jichák rabbi – a RáSáB mondott ugyan hászid diskurzusokat és egy bizonyos ponton fogadott is hozzá tanácsért járulókat, azonban, ahogy fia fogalmazott, „a rebbe leginkább magán, saját maga fejlődésén és fejlesztésén dolgozott”. 1893 után azonban élére állt a mozgalomnak, illetve a zsidóság vezetésének, hiszen ekkor már a felvilágosodás és új politikai irányzatok is kibontakozóban voltak.

Az „új rebbe” először 1895-ben lépett a nyilvánosság elé, amikor is a felvilágosodás oroszországi zsidók körében való elterjesztését céljául kitűző mozgalom, a Chámá, reformista rabbiszemináriumot készült alapítani Szentpéterváron. Sálom Dovber rabbi sikeresen intézkedett az orosz oktatási minisztériumnál, meghiúsítva a törekvést.

Később hasonló, a zsidó hagyományokra és vallásgyakorlásra irányuló veszélyt hárított el, mikor Párizsból kívánták támogatni a reformista szeminárium megvalósítását. A RáSáB sikerrel lobbizott, hogy az összeggel inkább zsidó kórházakat és olyan zsidó gyárakat támogassanak, melyek rászoruló zsidóknak biztosítanak munkalehetőséget.

Nem csoda hát, hogy a már említett Hillel Zeitlein újságjában úgy írja le a rebbét, mint aki „velejéig konzervatív.” Másrészről Zeitlin elismeri, hogy a RáSáB nem agresszív eszközökkel, hanem „a párbeszéd, a józan ész hangján győzködi a felvilágosodás élharcosait.”

Zeitlin hozzáteszi, a

„RáSáB nem különíti el mozgalmát más hászid irányzatoktól, nála soha nincs ’ők és mi’, az Istentagadókkal csak a szeretet hangján beszél.”

A Rebbe Rásáb útlevelének egy oldala

Új utakon a hagyományért

Az ötödik lubavicsi rebbe módszerei és iránya elismerést váltott ki a kor vezető rabbinikus prominensei közt is, így például szoros kollegiális kapcsolatot ápolt Élijáhu Chájim Maisellel Lodzból (1821-1912), Chájim Soloveitchikkel Briszkből (1853-1918) vagy Chájim Ozer Grodzinkivel Vilniuszból (1963-1940). Ezen vezetők mind együtt munkálkodtak a zsidóság felvirágoztatásán és a Tórához hű szellemiség fenntartásán.

A RáSáB egyik legfontosabb feladatának a zsidók munkával való ellátását tekintette és a zsidó vallási élethez nélkülözhetetlen dolgok, így a kóser hús és a peszáchi macesz biztosítását főként a cári hadseregben szolgáló zsidó katonák számára. 1913-ban aktív szerepet vállalt Mendel Beilis elleni vérvádban, mellyel többek közt a hászid közösségeket igyekeztek besározni.

Bár a Chábád mozgalmon kívül a RáSáB leginkább a zsidó nép érdekében való közbenjárásáról ismert, Chábád hászidok között a Chábád mozgalom Maimonideszének tartották. Csakúgy, mint a Maimonidesz, aki a zsidó filozófiát közérthető, logikus és meggyőző módon tálalta, a RáSáB hasonlóan tett a Chábád hászid filozófiai irányzat alapvetéseivel. Írásai ma is szerves részét képezik a Chábád irodalomnak és oktatási anyagát minden Chábád jesivának.

Sálom Dovber rabbi az oktatás terén is kiemelkedőt alkotott, amikor 1897-ben megalapította a Tomché Tmimim jesivát, mely a jövő rabbinemzedékét volt hivatott kinevelni oly módon, hogy a vallásjog kérdéseit nemcsak elméleti síkon, intellektuális okfejtésként tanulmányozták, de különösen nagy hangsúlyt fektettek azok gyakorlati alkalmazására is.

A RáSáB három ún. értekezést (héberül kuntrészim) kifjezetten a Tomché Tmimim jesiva tanulóinak címzett, egyet az imádkozáshoz kapcsolódó gyakorlati kérdésekről, egyet az Istenszolgálat lényegéről és egyet arról az ideológiáról, mely alapján a jesivát alapították.

A RáSáB, mint azt az egyik értekezésben részletesen kifejti, a Tóra azon versét, miszerint „És ültetett az Örökkévaló Isten kertet Édenbe, kelet felől és odahelyezte az embert, akit alkotott. És növesztett az Örökkévaló Isten a földből mindenféle fát, kívánatosát a tekintetre és jót az eledelre; az élet fája pedig a kert közepén volt, meg a jó és rossz tudásának fája” (1Mózes 2:8–9.), akként értelmezte, hogy a tudás az élet nélkül mit sem ér, csak spirituális halált okoz. Ezért a Tomché Tmimim jesiva tanulóinak legfontosabb célja a tudás a való életben történő alkalmazása, ahogy fogalmaz, „ez életünk lényege, ezért foglalatoskodunk a kinyilvánított Tóra szavaival ilyen életvidáman, mely bizonyára az Örökkévaló Isten megelégedésére szolgál.”

A Tomché Tmimim jesivában egyedülálló módon foglalkoztak az írott és a szóbeli Tóra, a Biblia, a Talmud, a Sulchán Áruch és már rab­binikus művek tanulmányozásával csakúgy, mint a misztikus Tóra, a kabbala és a hászid irodalom műveivel, ezeket egymás elválaszthatatlan részének ítélve.

A Tomché Tmimim jesiva forradalmasította a zsidó oktatás rendszerét, úgy, hogy közben megtartotta a hagyomány és a tradíció minden ele­mét. A hagyományos modern megközelítésével, annak maradékta­lan tisztelete mellett küzdött a felvilágosodás törekvései ellen, hogy ne csak megvédje, de energiával és tudással vértezze fel a jövő nemzedékét.

Az ötödik lubavicsi rebbe mindeközben minden erejével a hászid tanok csiszolásán és a tömegek felé történő megértetésén is dolgozott. Míg 1882 és 1887 közti beszédei, dis­kurzusai főként önmagában ér­tel­mezhető és egy gondolatot, illetve logikai okfejtést végigvezető írá­sok voltak, a tizenkilencedik század legutolsó éveiben a rebbe olyan diskurzusokat is tartott, melyek egy-egy korábbi beszéd vagy gondolat továbbvitelét célozták, részletesen ki­fejtve az azokban megemlített filozófiai gondolatokat. Ennek az új metódusnak, melyet héberül hemsechnek, azaz folytatásnak hívnak, nem a RáSáB volt az első megvalósítója: a rebbe Máhárás, a negyedik lubavicsi rebbe (Smuel Schneerson, 1834-1882) már korábban is alkalmazta a hászid diskurzusok e módját. A RáSáB sokszor elődje, édesapja által útjának indított gondolatot fejtett ki hemsechjeiben. Egy 1877-ben írt levelében a RáSáB részletesen méltatja apja ilyen téren végzett munkásságát:

„Az elmúlt Peszách alkalmával apám elkezdett egy hászid diskurzust, melynek kezdő szavai »ve­káchá tochlu oto« voltak. Eddig száz­hu­szonkilenc részből állt ez a diskurzus, és nem tudni, lesz-e még to­vábbi folytatás. A diskurzus igen mély és in­tenzív, számos kabbalisztikus gondolatot érint, ugyan ki érti meg min­den mélységét?”

Ezt a híres és hosszú hemsechet vekáchá gádolnak, azaz a „nagy vekáchának” is hívják nyilvánvaló hosszúsága és bonyolultsága miatt.

A RáSáBot minden bizonnyal apja hemsechjei ihlették, azonban az ötödik rebbe továbbfejtegette a korábbi vezetők által nyilvánosságra hozott gondolatokat is, csakúgy, mint sajátjait. Az ötödik és negyedik rebbék diskurzusai közt a stílusbéli különbségek is feltűnők. Miközben a Máhárás beszédei tömörek, ne­he­zen érthetők és bonyolultak, a RáSáB elegánsan és részletesen fejti ki gondolatait, könnyen érthető stílus­ban.

A varsói Tomchei Tmim jesiva tablója

 

A vezetésben kiteljesedő istenszolgálat

A RáSáB érezte, hogy az ország zsidóságának vezetése rendkívüli teher, olyan, amelyet csak a zsidó népért érzett szeretet és felelősség miatt volt képes elviselni. Korábban, még a Tomché Tmimim jesiva megnyitása előtt, Sálom Dovber rabbi komolyan dédelgetett egy olyan álmot, mely szerint visszavonulva csak a tanulásnak és az imának szenteli életét. Ez azonban az adott körülmények közt lehetetlennek tűnt, és a RáSáB úgy érezte, hogy a zsidóság vezetése az, amiben kiteljesedhet Istenszolgálata.

Ez a felismerés, a helyzet józan mérlegelése a RáSáBot fokozott aktivitásra sarkallta.

Fia, a hatodik lubavicsi rebbe, Joszéf Jichák rabbi 1929-ben, majd’ tíz évvel apja halála után a következő módon jellemezte elődje filozófiai munkáinak teljesítményét:

„Aki ismeri a hászid irodalmat, egyértelműen felfedez egyfajta változást, fejlődést, ha úgy tetszik az 1897 és 1900 közt született diskurzusokban. Nemcsak a témaválasztás, de az alapos magyarázat és a logikai vonalvezetés is egyértelműen mutatja édesapám munkásságának még a korábbinál is magasabb szintű elkötelezettségét. Abban a 12 évben, 1893 és 1904 közt elmondott és leírt diskurzusok minden korábbinál jobban szólnak az egyénhez, az egyes emberekhez, csakúgy, mint a zsidó nép egészéhez. Ez alatt a 12 év alatt édesapám az egész nemzedéket dor hádeá, azaz a tudás nemzedékévé tette, ami a hászid tanokat illeti.”

1912-ben, Sávuot ünnepén a RáSáB egy olyan hemsechet, azaz folytatásos diskurzust kezdett meg, melyet élete végéig folytatott. 1915-re már 144 diskurzusa volt lejegyezve, ekkor döntött úgy, hogy elhagyja a Chábád mozgalom szülőfaluját, Lubavicsot, és Rosztovba költözik. Ekkorra már egész Európa a háborúban égett, a németek Oroszország felé meneteltek, miközben ott az orosz forradalom és polgárháború jelei kezdtek kirajzolódni.

 

Zsidóság a történelem viharában

A Rosztovba költözés és a háború, illetve az az okozta éhínség a rebbe által felépített intézményrendszerre végzetes csapást mért. Persze, amit nem végzett el a háború, azt befejezte a forradalom utáni kommunista rezsim.

Mindezek ellenére a zsidóságra ta­lán legnagyobb veszélyt már jó ide­je a hadseregbe való besorozás je­lentette. A besorozás már a cári had­seregnél is egyet jelent a halállal, vagy a hit és a zsidó élet teljes elhagyásával. A kommunista forradalom azonban, ha ez egyáltalán lehetséges, tovább rontotta az eddig is szinte elviselhetetlen helyzetet. A rabbik és közösségi vezetők, akik eddig fel voltak mentve a sorkatonai szolgálat alól, mostantól szintén részét képezték a rendszernek. A RáSáB ezt megakadályozandó azonnal Szentpétervárra utazott, és összehívott egy tanácskozást a kor legprominensebb rabbijai és közösségi vezetői részvételével. A tanácsnak si­került elérnie, hogy a rendeletet visszavonják és a vallási vezetőket ne érintse a sorkatonai szolgálat feladata. A rebbe úgy fogalmazott „amikor életveszélyről van szó (pikuách nefes), az embernek a saját életét is kockáztatnia kell (meszirát nefes).

A RáSáB a további években Rosz­tov és Szentpétervár közt ingá­zik, ott, az orosz fővárosban éri őt az 1917-es forradalom is, mely elmozdította a cári rezsimet, helyére kommunista vezetést juttatva. A RáSáB egy helyen maga is leírja, mit is tapasztalt az utcai harcokból:

„Egy-két órával éjfél után érkeztem Moszkvába, akkor kezdődtek a zavargások. Szombat reggel rengeteg puskalövést hallottam, számos épület megsérült. Ez vasárnap tovább fokozódott, ezért barátaim nem engedték, hogy aznap elhagyjam a várost. Hétfőn sikerült elmenekülnöm, gyalog mentünk ki a vonatállomásra, Istennek hála, minden rendben volt.”

Rosztovba való visszatérése után a RáSáB imakönyv nyomtatásnak látott neki – érdekes módon két liturgia szerinti imakönyv nyomtatását rendelte el, egy áskenáz (európai) és egy, a hászidok által használt, a kabbala nagy mestere, az Árizál-féle imakönyvet. Ez utóbbi a Tehilát Hásem címet kapta, a Chábád hászidok által használt imakönyvek ma is ezt a nevet viselik.

Miután a bolsevik forradalom győ­zedelmeskedett, egyre inkább vi­lágossá vált, hogy Oroszország demokratizálódása mindössze tiszavirág életű álom marad. 1920-ban elfoglalták Rostovot, és a városban hosszú ideig tartó kijárási és gyülekezési tilalmat vezettek be.

Bár a RáSáB kezdetben igyekezett minden módon megfelelni a hatályos törvényeknek, az év Purim ünnepén fokozatosan egyre több hászid látogatta meg szeretett mesterét. A később óriásira duzzadt gyülekezet elfeledve az összes nehézséget és kínt, önfeledten ünnepelt a rebbéjével, bár azt még nem tudták, utoljára.

 

A rebbe öröksége és örököse

Két nappal később Sálom Dovber rabbi bezárkózott szobájába, még megírta utolsó diskurzusát, melyet azonban már nem volt alkalma személyesen elmondani. Egy héttel később súlyosan megbetegedett, és az elkövetkező nyolc napban állapota egyre súlyosbodott. Niszán hónap újholdján, a szombat kimenetelével Sálom Dovber rabbi, a RáSáB, az ötödik lubavicsi rebbe visszaadta lelkét Teremtőjének.

Halálos ágyán fiára, Joszéf Jichák rabbira és a Chábád mozgalomra hagyta műveit és kéziratait, azt kérve tőle, hogy azokat szállítsa majd az imaházba, így, ha nem is fizikailag, de jelen lehet ő is a tanulás alkalmával.

 

Megyeri András Jonatán írása

 

A chabad.org-on megjelent írás alapján

  • Küldés emailben