A spanyol zsidóság története

 A spanyol zsidók kiűzetésekor mintegy háromszázezer szefárd zsidó élt Kasztíliai Izabella és Aragónai Ferdinánd spanyol királyságában. Őseik az i. sz. 1. századtól telepedtek le, tehát nagyon mélyen gyökerező, igen gazdag közösséget alkottak.

Először a XIII. század közepén merült fel az igény a hispániai zsidóság áttérítésére: Sevilla 1248-as kapitulációja folytán Granada kivételével majdnem egész Hispánia keresztény uralom alá került, így felmerült, hogy véget vessenek a hitek sokféleségnek. Először megrendezték Móse ben Náhmán de Gerona (Náhmánidesz) rabbi és Pablo Christiani barát részvételéveé1263-ban a barcelonai hitvitát, I. Jakab aragóniai király színe előtt. Náhmánidész a vita után menekülni kényszerült, de a zsidók nagy többsége ekkor még nem látta olyan fenyegetőnek a légkört, hogy áttérésre gondolt volna. Akik igen, azokat konverzoroknak, áttért zsidóknak nevezték. Ők már kereszténnyé lettek, és ekkor még bejuthattak a társadalom felsőbb köreibe, beleértve a nemességet és a királyi réteget is, ahol nem kellett diszkriminációval számolniuk. Mivel azonban 1390-ben Kasztília királyának hirtelen haláláért a zsidóságot kezdték vádolni, 1391. június 4-én Sevillában pogrom tört ki, amelyben zsidóság egyharmadát meggyilkolták, egyharmada áttért a kereszténységre, a maradék pedig elhagyta hazáját.

Tis’a bé’áv
Az ibériai területek visszafoglalására a móroktól a keresztények már a 8. századtól tettek kísérleteket, de harcaikat csak 1492-ben Granada visszafoglalásával koronázta végérvényes siker.
Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella közt létrejött egy érdekházasság amelynek célja az volt, hogy Spanyolországot a kereszténység zászlaja alatt egyesítsék. A zsidóság eleinte még anyagilag is támogatta őket, mivel feltételezték, hogy II. Ferdinánd – anyai ágról való zsidó származása miatt – talán befolyásolni tudja a társadalmat, hogy nagyobb toleranciát mutasson a zsidóság felé. Kezdetben ez így is történt. Róma azonban nyomást gyakorolt Spanyolországra, hogy ők is állítsanak fel inkvizíciós bíróságokat. Ferdinánd ezt előbb visszautasította, majd Izabella hatására mégis megtette.

A népirtás az 1492. március 31-i Torquemada által kiadott Alhambra-ediktummal vette kezdetét. A zsidókat választás elé állították: vagy elvándorolnak, vagy keresztény hitre térnek. Azokat, akik főleg kényszer hatására áttértek ugyan, de otthonaikban megtartották a zsidó szokásokat, maranneusoknak nevezték. Ugyanebben az évben azonban már konverzorok ezreit végezték ki, azzal a váddal, hogy megtérésük hamis volt.

Torquemada, a spanyol inkvizíció feje szerint a zsidók mindaddig, míg Spanyolországban maradnak, kísértést jelentenek a konverzorok számára, hogy gyakorolják zsidó örökségüket. Tevékenysége arra is kiterjedt, hogy felkutassa kinek van legalább egyetlen zsidó, vagy muzulmán felmenője. Véleménye szerint a bűn már eleve a zsidók vérében van, amely átterjed az utódokra is. Ezért ők hiába gyakorolják buzgón a keresztény vallást, akkor is bűnösök, mert őseik zsidók voltak. Az elmélet lényege a faji megkülönböztetés volt, emiatt a spanyol zsidók elűzését  a történelem „kis holokauszt”-nak értékeli.

Szfárd diaszpóra

Az inkvizíció nyomására elüldözött zsidók elsősorban a törökök által birtokolt területeken, Észak-Afrikában és Délkelet-Európában (az ókori Thrákiában és Thesszáliában) telepedtek le. Négy hónapot kaptak arra, hogy elhagyják az országot. Ékszereket, értéktárgyakat nem vihettek magukkal. Kiűzetésük napjául 1492. augusztus 2-át (Tis'á Be'áv ), vagyis az első és második Templom lerombolásának napját írták ki.

Hatalmas zsidó közösség kényszerült távozásra, kétszázezren elhagyták az országot, százezren áttértek. Európában ekkor már szinte sehol nem fogadták be őket. A portugál uralkodó nyolc hónapot engedélyezett a maradásra, ezért a tartózkodásért azonban hatalmas pénzösszeget kellett fizetniük. Később ezt az ajánlatot visszavonta. A zsidó gyerekeket elszakították szüleiktől, és Afrika partjainál lévő szigetekre száműzték őket.
Amikor 1531-ben Portugáliában is bevezették az inkvizíciót, a zsidóüldözés új hulláma már a maranneusokat sem kímélte. Ők főleg kikötővárosokba (Amszterdam, Hamburg, London, Bayonne, Bordeaux, Livorno) menekültek. Ezek a szefárdok azonban a korábbi üldözöttekkel szemben többnyire már nem szefárdul, hanem spanyolul és portugálul beszéltek. Az Ibériai-félszigetről elűzött zsidók nemcsak nevükben különböznek az askenázi zsidóságtól, hanem megőrizték nyelvüket, a ladinot (judeospanyolt), és saját szokásokat, irodalmat, liturgiát és zenei hagyományokat alakítottak ki, a babilóniai hagyományokhoz ragaszkodva.
A szefárdok egy része az atlanti partvidéken észak felé vándorolva hozott létre erős és gazdag közösségeket, más részük a Balkán-félsziget és Kisázsia tengeri kikötőit részesítették előnyben. A 16. század során Szaloniki, Isztambul és Szmirna (İzmir) váltak jelentős szefárd központokká. A szefárdok többsége a jelenkorban Izraelben él.

Zsidók az egykori Spanyolországban

Kolumbusz Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd spanyol uralkodóktól pénzt kapott, hogy elinduljon felfedező útjára. Három hajóval – Santa Maria, Niña, Pinta – vágott neki az útnak, 1492. augusztus 3-án indult Palos kikötôjébôl.

Kolumbusz – 1451-ben Genovában született – származásával kapcsolatban hosszú ideje folynak a viták. Bár tény, hogy kizárólag spanyol és latin nyelvű levelek és feljegyzések maradtak fenn tőle, még az olasz bankoknak is kasztíliai nyelven írt. Amikor megérkezett Portugáliába, beházasodott egy régi nemesi családba, később pedig Spanyolországban bejutott a legmagasabb udvari körökbe.

Mindezek ellenére lábra kapott egy érdekes elmélet – melyet elsőként a múlt század elején a spanyol Salvador de Madariaga állított föl, és azt a 70-es években Simon Wiesenthal is átvett – mely szerint Kolumbusz is zsidó volt, aki az inkvizíció elől menekülve saját maga és hitsorsosai életét úgy akarta megmenteni, hogy kiutazik a messzi újvilágba, az Atlanti-óceán túlsó partjára. Ebben az időben, az ország keresztény visszahódítása idején, a mórok a zsidókkal együtt menekültek Spanyolországból. Wiesenthal szerint Kolumbusz felfedező útját is zsidók finanszírozták.

José Antonio Lorente, a Granadai Egyetem genetikai tanszékének kutatója, az elméletet Kolumbusz koponyájából vett DNS-ek vizsgálata során cáfolta. Csakhogy mint kiderült, a közhiedelemmel ellentétben Kolumbusz nem Sevillában, a Santa Maria székesegyházban, hanem Dominikán van eltemetve. A rejtély tehát rejtély marad, mivel a Dominikai köztársaság nem engedélyezi a maradványok kutatását.

Tomás de Torquemada a rettegett inkvizítor viszont bizonyíthatóan zsidó származású volt, nagyanyja révén, aki kikeresztelkedett. Torquemada dominikánus szerzetes lett, s hogy származásáról elterelje a figyelmet, buzgón dolgozott azon, hogy a zsidó és muszlim hittől megtisztítsa az országot.
A spanyol inkvizíció 1478-ban alakult IV. Szixtusz papa engedélyével, II. Ferdinánd aragóniai király és Kasztíliai Izabella uralkodása alatt. Független volt a római egyháztól, így világi mozgalomnak tekinthető. Egész Európában elrettentő példaként szolgált, ezért Sixtus 1482-ben formálisan elítélte ugyan, valójában azonban nem bánta, hogy az általa gyűlölt eretnek irányzatok ellen olyan keményen fellépett. Az inkvizíciótól a Domonkos-rend kapta meg a végrehajtói feladatot, vezetőjéül pedig Torquemada-t választották.
 

  • Küldés emailben