Arckép sorozatunkban ezen a héten Lefkovics Pétert, az „óbudai kántor”-t mutatjuk be olvasóinknak.
Miért nevezik Önt kántornak?
Viccből. Nem ez a hivatásom, csak valahogy így alakult, vezetem szombatonként az éneket, önkéntesen, úgymond társadalmi munkában, ha a rabbi elutazik, nem helyettesítem, de pótolom, beszédet, drósét is mondok. Máshol talán úgy neveznének, előimádkozó. Bátorság, a közösség iránti tisztelet, a rabbik bizalma vezetett ide. Folyamatosan képezem magam, autodidakta módon, ahogyan apám is tette, igaz, ő a Vasvári körzet hivatásos kántora volt.
Ő is tanította annak idején?
Dehogyis, a kántorság foglalkozás, zenei és vallási előtanulmányok kellenek hozzá. Én az 50-es, 60-as években voltam gyerek, azokban az időkben ki képezte vagy tanította, taníttatta volna kántornak a gyerekét?
Mi volt tehát a valódi foglalkozása?
Mérnök közgazdázz voltam, és az építőiparban dolgoztam, majd a 80-as évektől vállalkozó lettem, az idegenforgalom, a szolgáltatás területén. De már nyugdíjba mentem, most főállású nagyapa vagyok, két lányomtól öt unokám van, két fiú, és három lány. Feleségemmel 40 éve élünk együtt.
Hogyan lett a közösségünk tagja?
Apám miatt gyerekkorom óta a Vasvári utcához kötődöm, ott voltam Bar Micvó, ott volt az esküvőm. A Chábád megjelenésével a 2000-res évek elején elkezdtem átlátogatni, majd egyre aktívabban részt venni a közösség életében. Tanítok a Szabadegyetemen is, minden szállal ide kötődöm, úgy nevezik ezt, tsuvá, azaz visszatérés a hagyományokhoz.