A smitá év tanítása: semmi sem a mienk, minden az Örökkévalóé

Aktuális hetiszakaszunk a hetedik év szabályaival foglalkozik. Mi pedig azzal, hogy ezeknek mi az értelme.

Ha pedig azt mondjátok: Mit eszünk majd a hetedik évben, íme, nem vetünk, és nem takarítjuk be termésünket? Én rendelem áldásomat számotokra a hatodik évben és meghozza a termést három évre; vetni fogtok a nyolcadik évben és esztek még a régi termésből; egész a kilencedik évig, míg bejut ennek termése, fogtok enni régit. És a föld ne adassék el véglegesen, mert enyém a föld, mert idegenek és lakók vagytok ti nálam. Örökségetek egész országában kiválást engedjetek a föld számára. (M.III. 25:20-24)

A smitá év törvényeinek betartása egyben azt is jelenti, hogy tudjuk, hogy valójában minden az Örökkévalóé és semmi nem tartozik közvetlenül hozzánk. Az a föld is, melyet megművelünk és melyen zöldségeket, gyümölcsöt, vagy gabonát termesztünk, melyről úgy véljük, hogy a miénk és nekünk terem, valójában az Örökkévaló tulajdona. Ezt a tényt az izraeli növénytermesztők, mezőgazdasági dolgozók, földművelők évezredek óta hétévente azzal erősítik meg, hogy abban az évben nem művelik meg a földeket, nem szántanak, nem vetnek, nem ültetnek új növényeket, pusztán annyi munkát végeznek el, amennyi ahhoz szükséges, hogy a már meglevő növények el ne pusztuljanak. Az így növő termés azonban hefker, gazdátlan tulajdon és szabadon elvihető bárki számára. Izraelben gyakori látvány, hogy a smita évében kertes háza kerítésére feliratot helyez el a tulajdonos: a kertben termő két narancs- és három citromfa termése szabadon elvihető. A betérő járókelő ilyenkor szakíthat a gyümölcsökből, de csak annyit, amennyire magának éppen szüksége van. Kereskedni tilos az ilyen terméssel.

Hét smitá év, vagyis összesen 49 év után következik a jovel év, mely az ötvenedik évet jelenti. Ellentétben a mai napig megtartott smitával, a jovel évet nem tartjuk be mindaddig, ameddig a zsidók legnagyobb része nem él Izrael Földjén.  Míg ma különféle – sokszor vitatható és nem mindenki által elfogadott – módszereket alkalmaznak a smitá szabályainak megkerülésére, addig a régi korok izraeli zsidó lakosságának nem álltak rendelkezésére ilyen kiskapuk. Ők egyszerűen letették a kapát-kaszát, és azt az évet többnyire tóratanulással töltötték.

Feltehetjük a kérdést: miért parancsolta ezt az Isten? Hiszen mindezek a törvények hatalmas terhet rónak a mezőgazdaságra, illetve az abban dolgozókra, azon túl pedig az egész népességre. A smitá év mindenképpen kifejezi a fentieket, vagyis hogy a világon semmi nincsen, ami teljességgel hozzánk tartozik, vagy a miénk. Az egész világ az Örökkévalóé, és mi csak használjuk az ő tulajdonát. A smitá megtartása emellett kifejezi az Örökkévalóba vetett töretlen hitet. Azt a hitet, hogy bár félreteszik egy évre a szerszámokat, Isten annyi termést ad a hatodik évben, hogy az nemcsak a hatodik, de a hetedik, sőt, a nyolcadik (vagyis a következő hétéves ciklus első) évében is elegendő lesz az ország lakóinak számára. Egyetlen valódi földbirtokos létezik, és az az Örökkévaló.

A Cháfec Chájim néven ismert Jiszráel Kágán rabbit (1838-1933) egyszer meglátogatta egy gazdag csodálója. Amikor a látogató belépett a messze földön híres tudós szerény otthonába, rettenetesen megdöbbent a látottakon: a nappaliban nem állt más, mint egy öreg, elnyűtt asztal, és egy ingatag pad. A konyha apró és szegényes, sehol egy modern berendezés, csillogó felszerelés. Odafordult az ember a Cháfec Chájimhoz, és megkérdezte: „Rabbi, hogyan élhet ilyen körülmények között? Hol van a tulajdona, a berendezési tárgyak, a kényelmi eszközök?” A Cháfec Chájim visszakérdezett: „Hogyan érkezett Ön ide?” – „Kocsin”- felelte a férfi. A rabbi erre kiment, hogy megnézze az eszközt, amivel látogatója utazott. Kívül-belül alaposan megvizsgálta, majd kijelentette: „Nem látom az étkezőt, a konyhát, még egy ágyat sem látok ebben a kocsiban!” Az ember újfent megdöbbent: „Miért lenne ágy, vagy konyhai felszerelés a kocsimban? Csak átutazóban vagyok itt. Az utazók nem viszik magukkal minden tulajdonukat!” Így felelt erre a Cháfec Chájim: „Tudja, én is úton vagyok, ezért nincsen szükségem semmire az otthonomban… keresztülutazom ezen a világon az eljövendő világ felé. Az életünk csak átmeneti, valódi úticélunk az eljövendő világ. Miért gyűjtenék hát bármit is, aminek nem veszem hasznát ott, ahová tartok?”

Ez a smitá és a hetedik smitát követő jovel év üzenete: az élet átmeneti. A tulajdon átmeneti. Az élet törékeny. A tulajdon nem örök, ahogyan az élet sem örök. Csupán utazók vagyunk ebben a világban, és az a feladatunk, hogy addig, amíg itt vagyunk, az Örökkévaló akaratát teljesítsük. Erre különleges lehetőséget kapunk hétévente, kimutathatjuk az Istenbe és az isteni gondviselésbe vetett tökéletes bizalmunkat. A smitá év törvényei örök érvényű leckével szolgálnak a számunkra: ha megtartjuk Isten törvényeit, akár azzal, hogy a smitá évben tartózkodunk munkától, vagy a hetedik napon nem dolgozunk, akkor Isten gondoskodik a megélhetésünkről. A világon minden az Örökkévaló tulajdona, és Ő az, aki ellát minket úgy a smitá évben, mint a rendes években.

Erről szól a napjainkban, amíg nem él Izraelben a zsidók legnagyobb része, nem tartott jóvel év is. Ebben az évben, ami a hetedik szombat-évet követi, az összes zálogba adott zsidó tulajdon, adósság megváltása fejében vett zsidó föld visszaszáll az eredeti tulajdonosára. A zsidó rabszolgák felszabadulnak és visszatérnek családjukhoz. Hiszen minden az Örökkévalóé, és Ő rendelkezik a világról. Fontos lecke ez számunkra, mai, rohanó, tulajdonorientált világunkban. Hét évente meg kell állnunk, és el kell ismernünk: az Örökkévalóé a világ, és ő lát el minket mindennel.

zsido.com

  • Küldés emailben