A sittimfák vigasza

A Miskán – avagy a sivatagi szentély, amit a zsidók a pusztában emeltek – egyik legfontosabb alapanyaga a sittimfa volt. A középkori tóratudós, Rási, már a hetiszakasz elején felteszi a kérdést, hogy vajon honnan állt rendelkezésre sittimfa a zsidók számára a sivatag kellős közepén. Válaszában a Midrás Tán­chumát idézi, s mondja, hogy annak idején még Jákob ős­apánk látta meg egy vízió részeként, hogy Izrael népének ké­sőbb a sivatagban kell majd Szentélyt építenie, így mikor fiaival együtt Egyiptomba költözött, előrelátó módon ebből a növényből is vitt magával, hogy ott elültesse, s meghagyja fiainak, hogy mikor elhagyják Egyiptomot, ezeket is vigyék magukkal. A Tánchuma ezen magyarázatát támasztja alá a Vájékhel hetiszakasz versrészlete – „akinél találtatott sittimfa” (2Mózes 35:24.) – is, ami tényként kezeli, hogy voltak, akik még Egyiptomból hoztak magukkal sittimfát.

Fenti magyarázattal kapcsolatban azonban felmerül egy kérdés: későbbi sivatagi vándorlásuk során bizonyosan más módon is hozzájuthattak volna a sittimfához – például kereskedő népekkel való üzletelés útján. Ha ez így van, akkor vajon mi volt a jelentősége annak, hogy azokat Jákob még Izrael földjéről hozta magával Egyiptomba?

Jákob azt szerette volna, hogy utódai a sittimfára nézve, Izrael földjére, és az általa megtestesített és megígért – „Én lemegyek veled Egyiptomba és én föl is hozlak téged” (1Mózes 46:4.) – szabadulásra gondoljanak, valamint arra, hogy később ezekből fogják a sivatagban felépíteni a pusztai szentélyt, a Miskánt.

A mi korunknak is megvannak a maga reményt hozó ültetvényei: ezek a cádikok, akiket az Örökkévaló ültetett el az egyes nemzedékekben. Ők azok az igaz emberek, akik a korszellemen felülemelkedve képesek vigaszt nyújtani a jelenlegi száműzetésben is, hogy emlékeztessenek a spirituális szabadulás ígéretére, az igaz Messiás általi teljes és végső Megváltásra. Legyen így mihamarább!

 

Kovács Jichak rabbinövendék cikke a lubavicsi Rebbe tanításai nyomán.

  • Küldés emailben