Nagyoroszi határában sáros földút melletti domboldalon betonkerítés húzódik, a betonlapok fölé egy kisebb épület zsindelyes teteje emelkedik. A rabbi ohelje és a közösség megmaradt sírjai dülöngélnek itt foghíjas sorokban. Ennyi emlékezik a térség egykor meghatározó nagyoroszi zsidó közösségére.

Nagyorosziba az első zsidó családok a 19. század elejétől települhettek be, akik a Magyar Zsidó Lexikon szerkesztői szerint már 1833-ban hitközséget is alapítottak. A hitközség idézett alapítási dátumának némileg ellentmondanak a népességi adatok, miszerint 1840-ben mindössze 5 főt írtak össze a zsidó rublikában. Az összlakosság arányában és számszerűleg is a hitközség a csúcsát 1880 körül érte el, ami akkor 85 főt, a nagyorosziak 4,6%-át jelentette. Az orthodox hitközség létszáma a két világháború között indult látványosabb csökkenésnek, 1941-ben 61 izraelita élt a településen.

A viszonylag szerény létszám ellenére a hitközségben gyakorlatilag egész fennállása alatt volt rabbija, méghozzá egytől-egyig neves Talmud-tudósok, akik fénylő csillagként ragyogtak ki a nagyoroszi földutak porából. A környék falusi – Alsó- és Felsőpetény, Alsó- és Felsősáp, Bánk, Borsosberény, Debercsény, Diósjenő, Érsekvadkert, Keszeg, Kétbodony, Kisecset, Kösd, Legend, Nógrád, Nógrádverőce, Nőtincs, Ősagárd, Penc, Pusztaberki, Pusztaszécsénke, Rád, Rétság, Romhány, Szátok, Szendehely, Szenté és Tolmács – zsidóinak anyakönyvvezetését is itt látták el. Reprezentatív zsinagógát sosem állítottak, vallották, hogy nem az számít, hogy az Örökkévalót milyen szerény körülmények közül dicsérik.

A hitközség első rabbija rövidebb ideig a híres szügyi rabbi, Ungár Ákivá (1813–1881 / 5641. ádár rison 17.) volt, aki a szárnyait bontogató közösségben elhintette a vallásos szellemet. Ungár rabbi minden hónap utolsó sábeszén nagy drósét tartott, mely beszédeinek a szövegeit 1848–1879 között lejegyezte. A gondviselésnek köszönhetően Ráv Ungár beszédei az utókor számára is megmaradtak és azokat mintegy negyed évszázaddal később nyomtatásban is megjelentették Máámár Ráv Ákivá (Vác, 1907) címen. Habár Ungár Ákivá rabbit elsősorban fő működési helyéhez, Szügyhöz kötik, sírja mégsem ott, hanem szülővárosában, Balassagyarmaton található, mely máig zarándokhelynek számít.

1881-ben foglalta el a rabbiszéket az erdélyi, felsőegregyi (Agrij, Románia) születésű Lőrincz Jicchák (Izsák, 1853–1933 / 5693. niszán 2.) rabbi. Ráv Lőrincz még fiatal bóherként került a megyébe, miután szülei a híres Deutsch Ááron Dávid (1812–1878) balassagyarmati rabbihoz küldték jesivába. Életébe szerény betekintést nyújt rövid nekrológja:

„A magyarországi orthodoxia körében mélységes részvétet fog kelteni a 80 éves aggastyán nagyoroszi főrabbinak R. Jicchok Lőrincznek kedden bekövetkezett elhunyta. Csütörtökön temették nagy részvéttel és heszpeddel. Tíz gyermeke siratja.

A megdicsőült a régi gárdából való; R. Áron Dovid Deutsch balassagyarmati gáon tanítványa volt; azoknak sorából került ki, akik még átélték azokat a harcokat, amelyeket az orthodoxi- ának vívni kellett önállóságáért. A boldogult azonban a béke embere volt. Kis Nógrád megyei faluban székelt 52 év óta, s egynéhány szomszéd helység tartozott rabbisági kerületéhez. Valamikor a falusi s a kisebb hitközségek az orthodox zsidóság nagy erősségei voltak. »Menjünk ki, Kedveltem a mezőre, időzzünk a falvakban« (nolinó bak’ forim)! A szentírás e szavát a Talmud így írja körül: »Ne ítélj meg bennünket a nagyvárosok lakossága szerint, ahol a mindenféle bűnök tanyáznak hanem a faluban élő emberek mértékével nézz reánk, akik a Tóra útjain haladnak.« Így volt régen. Most megváltozott a helyzet. A falusi zsidóságot a gazdasági helyzet kiszorította a faluból s a város felé sodorta, a megmaradt gyér számú falusi lakosságnak ellenálló képessége a környezet vallástalanító hatásával szemben egyre gyengébb (nolino bakajfrim). Nagy s nehéz feladat van tehát egy kimondott falusi kerülettel bíró orthodox rabbinak.

R. Jicchok Lőrincz teljes odaadással az orthodox tradíciók fenn- tartásáért szállott síkra, békés, szelíd, derék egyénisége példaadó volt. Egész énje mély vallásosságot sugárzott, szerény életpozí- ciójának állandó Tórabúvárkodása, tiszteletet s megbecsülést szerzett. »V’ holach lefonecho cidkechó« – vonuljon el előtte az ő jámborsága, amikor I’ten dicsősége most magához szólította.”

Felesége, az özvegy rebecen Mirjám Chájá (Mária, született: Ehrentrau, 1873–1944) ezután a veje, Pollák Zakariás (Zehárjá SzeGáL háLévi, 1909–1944) rabbi házában élt, aki apósától vette át a hitélet és a jesiva vezetését. Az özvegy rebecen itt élő leányától, Sevá Rácheltől (1906–1944) született öt gyermek nevelésében segítkezett. 1944-ben az egész családot elpusztították.

Nagyorosziban nincsen Holokauszt-emlékmű, sem köztéri, sem temetői. A mártírhalált halt rabbi és családja emléke a diósjenői mózesi kőtábla alakú Holokauszt-falra lett felvésve.

Az épület, ahol imádkoztak, a Bajcsy-Zsilindszky utca 20. udvarán állt. Mára csupán a település széli, eldugott temető emlékezik a helyi zsidó közösségről. A temető nagyobb része van bekerítve, mint ahol sírok látszanak, sajnos több sírhant fölül az értékes köveket elhordták a holokauszt után. A zárt temetőt az elmúlt évtizedben rendezték, a drótkerítést magas betonfalra cserélték, a rabbi sírja fölé ohelt építettek. A temető gondnoka azt mondja évente nagyjából kétszer-háromszor látogatnak ide, de van olyan év, amikor senki sem jön a sírokhoz, csak a temetőcsősz, hogy lekaszálja a füvet.

 

Cseh Viktor

 

A képek a szerző saját munkái.

 

Források:

 

Gazda Anikó, Zsinagógák és zsidó közösségek Magyarországon – Térképek, rajzok, adatok. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1991. 29. o.

 

Kepecs József dr. (szerk.), A zsidó népesség száma településenként 1840–1941. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 1993. 210–211. o.

 

Szederjesi Cecília, Tyekvicska Árpád, Senkiföldjén – Adatok, forrásk, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról. Balassagyarmat, Salgótarján: Studium Libra, Nógrád Megyei Levéltár, 2006. 629–632. o.

 

Ujvári Péter (szerk.), Zsidó Lexikon. Budapest: Magyar Zsidó Lexikon, 1929. 634. o.

 

„Rabbi Jiczchok Lőrincz”, Zsidó Ujság, 1933. 9. évf. 13. szám, 7. o.

Megszakítás