„A magyar holokausztot magyarok csinálták”

A Szabadság teret megszállták a turisták. Zsonganak az éttermi teraszok, a jazz elhallatszik a tér azon szegletébe is, ahova az Eleven Emlékmű csoport szervezett beszélgetést Fahidi Éva holokauszt-túlélővel. Nagyobb ellentétet nehéz elképzelni. Torokszorító pillanatokat élhetett át az a pár tucat ember pénteken, aki meghallgatta a Gröning-per tanúját az éjszaka leple alatt, tavaly felállított emlékmű közelében.

– Szabadulás-e a felejtés? – ezzel a kérdéssel indult a beszélgetés a Horthy-kormányzat és a magyar állam felelősségét relativizáló emlékmű tövében. – Nem arról van szó, hogy az ember felejteni akar. Azt kell megtanulni, hogy együtt kell élnie a traumával, akár akar felejteni, akár nem. A trauma attól trauma, hogy nem lehet elfelejteni – kezdte Fahidi Éva, aki szerint minden túlélő visszatér emlékeiben ahhoz a legyintéshez, amellyel Mengele az auschwitzi láger rámpáján a vagonokból kikászálódó meggyötört embereket szelektálta. Ki erre megy, ki meg arra. – Icike-picike kézmozdulat volt. Halvány fogalmam nem volt, hogy attól a kézmozdulattól vége lesz életeknek – emlékezett. A csodálatos szellemi frissességnek és egészségnek örvendő törékeny asszony arról beszélt, hogy bár már hetven év telt el azóta, mégis „a világ végezetéig arról lesz szó, hogy megtörtént ez a mozdulat”.

fahidi-origo

Fahidi Éva, fotó: Szabó Gábor – origo.hu

Az icike-picike mozdulat

Az apácáknál tanuló Fahidi Évát Debrecenből, 18 évesen deportálták családjával Auschwitzba. Az utolsó előtti transzporttal vagonírozták be őket. – Családom volt, szüleim voltak, tömérdek unokatestvérem volt. Idealizált emléknek szeretném megtartani azt a 18 évet. Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb – Horatius-szal szólva. Mindent, amit tudok róluk, el akarom mondani. A húgom 11 éves volt, anyám 39, apám 49 éves amikor megölték őket. A maradék időben, ami még hátravan, ezekről az emberekről mesélek. Olyan akarok lenni, mint ők – mondta.

Mesélt az unokanővéréről, akinek volt egy féléves kisbabája. Az amúgy nyurga lány a szoptatástól kikerekedett, emiatt jobban hasonlítottak egymásra. Mengele előtt is ezzel az unokanővérével haladt el. Annyira egyformák voltak, hogy Mengele megkérdezte tőlük, nem ikrek-e. – Mondtuk, hogy nem vagyunk, akkor történt ez az icike-picike mozdulat. Engem arrébb állítottak. Egy pillanat leforgása alatt nem volt már mellettem senki. Üvöltözés volt, csattogtak az ostorok. Egyszer csak senki sem volt ott. Senki. Elvesztek. Nem emlékszem apám utolsó szavára – mondta, utalva arra, hogy az a pici mozdulat az egész családját a gázkamrába küldte.

Mielőtt deportálták őket, a két Fahidi-család együtt lakott a gettóban. – Tízen voltunk, egy emberre négy négyzetméter jutott. Korábban jó nagy kertes házban éltünk. A húgom eleven gyerek volt, aki imádott fel-le rohangászni, de a gettóban csak ült a saját négy négyzetméterén – emlékezett. Fahidi Éva szerint könnyebb lett volna elviselni, ha a húga sírt, panaszkodott volna. – De ő csak nézett ránk, és azt mondta, nem szeretjük őt eléggé, mert ha szeretnénk, akkor a kertünkben lennénk, és játszhatna a kutyával – tette hozzá.

A Sely-féle téglagyár területén indították el a vonatokat a lágerek felé. A gettóból a téglagyárig az utat gyalog kellett megtenniük. – A debreceniek kijöttek az utcákra és közönyösen néztek bennünket. Azóta tudom, hogy a közöny gyilkos. Közönytől kísérve megy az ember zsákkal a hátán, sárgacsillaggal a kebelén. És menni kellett a téglagyárba. Ahol nem volt semmi. Nem volt víz, nem volt toalett.

Amikor a téglagyárat kiürítették, több szerelvényt indítottak el a magyar hatóságok a különböző haláltáborok felé. A Fahidi-családot 1944. június 27-én vagonírozták be, és a szerelvény július elsején érkezett meg Auschwitz-Birkenauba. Fahidi Éva ennek kapcsán közölte, hogy ha a magyarországi holokauszt-túlélővel találkozik, két dologról mindenki beszél: a szelekcióról és az utazásról. – A magyarországi holokauszt 57 napján nyár volt. Normális nyár. De ha nyolcvan embert zsúfolnak be egy vagonba, ott nincs levegő, nincs víz és elviselhetetlen a meleg. Unokatestvérem fél éves kis Ferikéje kiszáradt – emlékezett az utazás három napjára.

– Fel sem merült a menekülés lehetősége a vagonírozás elől? – kérdezte valaki a közönség soraiból. Ez a kérdés Évát is gyakran foglalkoztatja. – Sok okos zsidó hogyan bízhatott abban, hogy meg lehet úszni azt, hogy a magyarokat elvigyék? Számos egyértelmű jel volt. Azt nem tudtuk, hogy létezik Auschwitz-Birkenau, de azt igen, hogy vannak munkatáborok, és deportálják a zsidókat. A családom szlovákiai gyökerű, édesanyám onnan származik. Tudtuk, hogy ott már 1942-ben elvitték a zsidókat, még sem hittük azt, hogy ez Magyarországon is megtörténhet. Felfoghatatlan tömegpszichózis volt. És 437 ezer zsidó hová menekült volna el? – tette fel a megválaszolhatatlan kérdést. Valaki a közönség soraiból annyit fűzött hozzá, hogy a feljelentgetések miatt gyakorlatilag lehetetlen volt menekülni, az ő keszthelyi rokonát, aki szökni próbált a munkaszolgálatból, feljelentették, és a nyílt utcán agyonlőtték.

Fahidi Éva tudta, hogy csak akkor van esély a túlélésre, ha elkerül Auschwitzból, ezért próbált arra törekedni, hogy ne romoljon le az egészsége, mert csak munkaképes állapotban lehetett elhagyni a tábort. Így került egy német kisvárosba, ahol a hadiiparnak termelő gyárban fogták rabszolgamunkára. Ebben a kisvárosban érte a felszabadulás, amikor megjelentek az amerikai tankok.

20150626_192322

Fahidi Éva a Szabadság téri eseményen

A női közösség ereje

– Hogyan lehetett munkaképesnek maradni ilyen körülmények között? Meg lehetett-e őrizni az emberi méltóságot abban a dehumanizált világban? – kérdezte Évát egy lány a hallgatóságból. – Nagyon hiszek a közösség erejében – hangzott a határozott válasz. – Ötös sorokban kellett sorakozni, ötösével könnyebb megszámolni az embereket. A női lágerekben kisebb volt a mortalitás mint a férfiaknál. A nők inkább tudnak egymásról gondoskodni. Mindig azt néztük, ki az, aki jobban rászorul, hogy többet segítsünk neki. Ha valakinek rosszabb napja volt, vigasztaltuk. A mi ötös sorunk családpótló volt. Arról beszéltünk, hogy visszamegyünk az iskolába és aztán azt találgattuk, mi lesz belőlünk. Az egyik kislány, Ani, a felszabadulás után beleszeretett az első amerikai katonába és kiment. Hetven éves korában Alczheimer kórban halt meg. A másik kislány, aki ugyanabba a zárdába járt, mint én, Weisz Anikó tehetségesen szavalt. Ketten laktunk egy emeletes priccsen. Úgy hívtam: a „másik felem”. Ő Aniko Veres-Fe néven szobrász lett, Huntingtonban élt. A „Fe” az én monogramom. Az ötösben velünk volt egy miskolci testvérpár. A 16 éves idősebbik volt az én táncospárom. Amikor az ötven kilós bombákat cipeltük a gyárban, szinte tánclépéseket lejtettünk. A táncospárom 14 éves húgát, hazahozta a testvére, de ő volt az első közülünk, aki meghalt.

Újabb nézői kérdés: mi hívta vissza Magyarországra Évát a felszabadulás után? Elmondása szerint meg kellett néznie, hogy abból a sok családtagból hányan maradtak életben. Teljesen irracionálisnak tűnt, hogy a kishúga meghalt, úgy érezte, lehetetlen, hogy ne éljen. Megérkezve Debrecenbe alig ismert rá a családi házukra, annyira szét volt bombázva. Egy ismeretlen nyitott neki ajtót, amikor becsengetett azzal, hogy hazajött. „Ide nem engedem be. Sokan vagyunk már így is. Menjen ahová akar!” – így vágta rá az ajtót az ismeretlen. Éva az egyetlen megmaradt családtagjához, orvos nagybátyjához került, két évig tartott, mire felépült. – Akkor kezdődött az élet. Valahol egyszer fel kell ismerni, hogy én életben maradtam. Elhatároztam, hogy intenzíven akarok élni, mindent megtapasztalni, vicceket mesélni. Igen, élni kell, hurrá!  – fogalmazott.

 

A visszatérés

2003-ban, napra pontosan 59 évvel azután, hogy július elsején megérkezett Auschwitzba, Éva újra megérkezett oda. – Önszántamból mentem. Amikor először érkeztem büdös volt. Hajszoltan küldték a vonatokat, annyira siettek a magyar hatóságok, hogy megszabaduljanak tőlünk. A gázkamráknak volt elegendő kapacitásuk ennyi embert megölni, de a négy kemence hiába dolgozott éjjel-nappal, mégsem tudta elégetni a testeket. Ezért nyílt lángnál égették a hullákat, a bűzt az első lélegzetvételnél beszívtam – emlékezett.

A második érkezésénél nem volt bűz. A „gyönyörű szép pázsit” is feltűnt neki. Nem kezdett el üvöltözni, de úgy határozott, megírja a történetét. Hat hét alatt született meg a Dolgok Lelke című könyve, ami 2005-ben jelent meg, először németül.

dolgoklelke

„Próbáltuk neki elmondani, hogy módszeres emberölés volt” – A Gröning-per

Fahidi Éva mellékvádlóként és tanúként is részt vesz abban a perben, amelyben az auschwitz-birkenaui náci haláltábor egyik utolsó élő őre a vádlott. Az ügyészség szerint ha nem is találnak bizonyítékot arra, hogy a gyilkosságokban aktívan részt vett, puszta jelenlétével is hozzájárult a gépezet működéséhez, a gyilkosságokhoz.

– A jelenleg 94 éves Gröningnek két feladata volt. A szoknyaszegélyekbe, válltömésekbe varrt ékszereket, pénzt szedte ki és könyvelte. A másik dolga az volt, hogy az érkező vonatok után rendet tegyen a rámpán. Mert minden a rámpán történt. Amikor szép tisztaság és rend van, akkor jöhet a következő vonat – mesélte Éva, aki az unokájával ülte végig a tárgyalási napokat. – Amikor Gröning beszélt, folyton fel akartam ugrani, leköpni a pasast. Nem tudta kimondani azt, hogy „megöltünk embereket”. Úgy beszélt rólunk, mint „a zsidók”. Azt mondta, „ötezer embert lehetett ellátni”, nem volt képes kimondani, hogy naponta ötezer embert öltünk meg! Azt hazudta, hogy egész idő alatt háromszor volt a rámpán, pedig ott kellett lennie! Bárgyú dolgokat mondott. Próbáltuk neki elmondani, hogy módszeres emberölésben vett részt – mondta a per kapcsán Éva, aki őszintén bevallja, most életében először drukkol egy SS-s életéért. Rögtön meg is magyarázta: a 94 éves Gröning leromlott egészségi állapota miatt csak két naponta lehetett tárgyalást tartani. Félő, hogy nem éli meg a per végét. – A mai német társadalom foglaljon állást, és mondja ki, hogy soha el nem évülő bűnökről van szó. Ha ez megtörténik, akkor talán kicsit könnyebb az ember lelke – állította. Éva szót ejtett arról is, hogy mit gondol arról a sokakat felkavaró jelenetről, amikor a per során az egyik holokauszt-túlélő felállt a tanúk padjáról, odament Gröninghez és a megbocsátás jegyében megölelte őt. – Mindenkinek a reakcióját megértem. Neki is fel kell dolgoznia a traumát. Ez az ő megoldása arra, hogy ne bolonduljon meg – mondta.

Bohm_1

A hősök lyukas zsebből etetnek

Fahidi Évának az a teóriája, hogy a szörnyűséges körülmények ellenére mindig van egy ember, aki segít. – Az emberek nem hősnek születnek. Nem mondja azt nekik az anyjuk, hogy édes fiam, te hős leszel – mondta, majd kifejtette, hogy akkor lesz egy közönséges emberből hős, amikor a körülmények elviselhetetlenné válnak számára, és például elbújtat egy családot, vagy más módon segít. Ilyen emberek minden társadalmi rétegben voltak. Még a német munkatáborban is akadt egy. – Volt egy művezetőnk, Peter. Mindig üvöltözött, amikor közeledett felénk. Később értettük meg, hogy azért üvölt, hogy halljuk meg, ha közeledik, és ne kelljen minket bántania. A zsebe lyukas volt. A felesége által összecsomagolt kis kenyérkéje folyton kiesett a zsebéből, így akart etetni minket. Később találkoztam ennek a művezetőnek a gyerekével, aki elmesélte, hogy az anyjuk rimánkodott a férjének, ne tegye ezt, mert bajba sodorja a családot. Fel akartam terjeszteni a Yad Vashem díjra, de a család elzárkózott ettől.

 

Az antiszemitizmushoz nincs szükség zsidókra

Elmesélte, milyen volt, amikor egy kellemetlen pasas megszólította. A férfi hosszan mesélt az életéről. A történetben ott tartott, hogy a nagynénje úgy néz ki, mint egy öreg zsidó asszony: minden ujján gyűrűt hord. Hány zsidó él a falujában, kérdezte tőle Éva. Egy se, volt a válasz. Hány zsidót ismer? Nem ismert egyet se. „Nézze meg a kezem, mondtam neki, hány gyűrű van rajta? Számolja csak meg azt a sok gyűrűt, és mondja el a falujában, hogy látott egy zsidót” – idézte fel az estet, ami szerinte jól illusztrálja az „anyatejjel szívott antiszemitizmus” jelenségét.

 

Amire nem emlékezünk, az újra megtörténik

Fahidi Éva 1990 óta aktívan foglalkozik a holokauszt megismertetésével. Németországban gyakran hívják iskolákba, Magyarországon nem annyira sűrűn. Azt tapasztalja, hogy a 70. évforduló jót tett az emlékezésnek, sok fiatal ugyanis ennek kapcsán találkozott a holokauszttal életében először. – Az elmúlt két-három évben kezdett Magyarországon is érdekessé válni a magyar holokauszt, mondhatnám úgy, hogy fordulatjellegű az érdeklődés – jelentette ki Éva, aki időt és energiát nem kímélve járja a településeket országhatárokon átívelően, hogy megoszthassa történetét.

Merkel_Fahidi

Angela Merkel kancellárral a berlini Auschwitz megemlékezésen

 

Sokszor kérdezik tőle, hogy miért csinálja. – Gyakran feltettem magamnak azt a kérdést, én miért maradtam életben. Tulajdonképpen lelkiismeret furdalásom van – fogalmazott. Úgy véli, talán sorsszerűség, hogy életben maradt, és ha már így alakult, akkor mesélnie kell. A meséléshez a tehetséget az édesapjától kapta. – 13 éves koromig minden áldott este apám fürdetett. Kipenderített a kádból, szárazra dörgölt, vállára kapott és bevitt az ágyamba. És mesélt. Fejből. „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták, Éva” – így kezdte. Csak igaz dolgok történhettek, ha így kezdődik egy mese. Az atyai mesék hozzájárultak ahhoz, hogy tudok mesélni. Szeretek is mesélni – állapította meg Éva, aki szerint a holokausztról szünet nélkül beszélni kell, mert amire nem emlékezünk, az megtörténik még egyszer.

–  Meg kell próbálni elmondani az igazat. Nem bűnbakokat keresni. Alany, állítmány, tárgy. A magyar holokausztot magyarok csinálták. Nem más csinálta. Ez a kiindulási pont – szögezte le a széttárt karú Gábriel arkangyal árnyékában.

Ónody-Molnár Dóra

 

Az Eleven Emlékmű csoportot a Szabadság téri, német megszállási emlékmű elleni felháborodás hívta életre. A csoport az emlékmű tervezési szakaszában, majd az építése során is folyamatosan tiltakozott. A civilekből álló mozgalom aktivistái az emlékmű elé köveket, mécseseket, a Holokauszt során megölt emberek fotóit helyezték el. Ez a csoport indította el az emlékmű közvetlen közelében azt a párbeszédfolyamot, amelynek egyik eseményeként hirdették meg a találkozást Fahidi Évával.

 

20150626_193802

  • Küldés emailben