A középkortól napjainking – a székesfehérvári zsidók múltjából

A székesfehérvári zsidók története hosszú évszázadokra nyúlik vissza. Már a 13. században tekintélyesebb közösség élt a városban, melynek vezetői az ország zsidóinak ügyeit képviselték az uralkodók előtt. Jelentőségüket a következő időszakban is megőrizték, például 1396-ban egy Salamon nevű helyi zsidó lett megbízva, hogy kutassa fel a fehérvári káplánság levéltárában őrzött zsidó kiváltságlevelet, melyet még IV. Béla király szignózott 1251-ben. Miután Salamon megtalálta a törvény egyik eredetiét, bemutatta Zsigmond királynak, aki visszaállította a zsidók jogait, melynek köszönhetően békében élhettek az országban egészen a mohácsi vészig.

A középkorban tehát az ország egyik legjelentősebb zsidó közössége élt a városban, mely a törökök kiűzésével számolódott fel. A következő időszakban ki voltak tiltva és legközelebb csak 1837-ben térhettek vissza. 1880-ra már a megye legjelentősebb közösségének számított, a létszámuk meghaladta a 2600 főt is, mely az összlakosság tizedét jelentette.

Kevesen tudják, de a magyar zsidó történelemben először itt élesedett ki a vallási ellentét a reform és a konzervatív párt között, mely az hitközség szakadáshoz is vezetett. A tradicionális zsidó forma mellett állók Fischer Jedidjá Gottlieb (1810–1895/5656. tisri 24.) Talmud-tudós mellé csoportosultak, aki minden eszközét bevetette a Tóra védelmében. Szerepe volt abban is, hogy Zipser Májer (1815–1869) elhagyja itteni rabbiposztját, ugyanis a konzervatívok túl világiasnak találták.

 Az egykori neológ zsinagóga emlékműve

A konfliktusok végül azt eredményezték, hogy a Fischer rabbi köré csoportosulók 1861-ben kiváltak az anyahitközségből, mely különvállást két évvel később hivatalosan is elfogadták a városvezetésben. Az 1868/69-es zsidó kongresszus után a különváltak természetesen az orthodoxiához, míg az anyahitközség a neológiához csatlakozott. Érdekes egyébként, hogy Ráv Fischer sokáig nem akarta elvállalni az orthodoxok által felkínált rabbiállást, mert tudását nem akarta pénzkereseti forrássá formálni, azonban a sok tiszteletteli unszolás után végül elfogadta a rabbiszéket. 1894-ig állt a fehérvári orthodoxia élén, akkor viszont nyugalomba vonult és vejéhez, a kismartoni (Eisenstadt, Ausztria) rabbihoz költözött. Halálakor az alábbi nekrológot írták róla a Zsidó Hiradóban:

„A régi iskolából való gaon olom [világhírű bölcs – Cs. V.] volt ő, egyike azoknak, kik a halhatatlan Chaszem Szófer kimeríthetetlen tudásából merített, aki még teljes mértékben szívta magába e nagy szellem tanításait. Benne a régi, fogyófélben lévő gárdának egyik legnagyobb bajnokát, az igaz zsidóság megtántoríthatatlan oszlopainak egyik leghatalmasabbját, egy a szó legnemesebb és legigazibb értelmében való godol bemászim-t [nagy igazat – Cs. V. ] veszítünk el, akinek jósága végtelen, szerénysége közmondásos és kinek gmilasz cheszed-je [mások felé mutatott kedvessége – Cs. V.] fárdhatatlan volt. […]

Az egykori orthodox zsidó iskola, mellette állt a zsinagóga

Már fiatal ember korában is nagyrabecsülték mint Talmud chachamot [tudóst – Cs. V.] és tisztelték, mint fedhetetlen jellemet és a küzdőtérre lépett már akkor midőn még fényes anyagi viszonyok között, Székesfehérvár egyik legjelentékenyebb kereskedelmi házának élén állott. Ekkor kezdett ugyanis a neológia befészkelődni hazánkba és ekkor kezdettek hivatástalanok vezérszerepet játszani a hitéletben. És ő volt az, ki akkor e pszeudo rabbinusokat a kellő világításban tűntette fel, a zsidó tudósok körében egyszerre kitűnő hírnévre tett szert. Minden erejének és vagyonának feláldozásával kűzdött  községének akkori reformrabbija ellen és ő volt az első, ki már akkor az orthodox érzelműek különválásának szükségességét hirdette. […]

Csodálatos, szinte hihetetlen, hogy milyen lelkierővel, Istenbe vetett bizalommal viselte e cadik vekodos [igaz és szent ember – Cs. V.] tíz évig tartó súlyos betegségének fájdalmait és gyötrelmeit. Ajkairól sohasem hangzott el az elégedetlenségnek vagy panasznak egyetlen szava sem és kínjai egy percre sem tudták elvonni a Tóra tanulmányozásától.”

A székesfehérvári hitközség máig használatos imaterme

Mindeközben a reform irányultságúak a pesti Dohány utcai nagytemplomhoz hasonló zsinagógát terveztettek Cometter Bernardin építőmesterrel. Az óratornyokkal szegélyezett épületet 1864-ben avatták fel, talán az anyahitközség egy kisebb fricskája, visszavágója lehetett, hogy a beszédek megtartására Zipser rabbit hívták vissza, illetve a haladó gondolkozásáról híres Löw Lipót (1811–1875) szegedi főrabbit is meghívták. Egy évtizeddel később, amikor már minden konzervatívabb érzésű egyén átpártolt az orthodoxiába, akkor még orgonát is beépítettek.

A neológok következő rabbijai vörös posztót jelentettek az orthodoxok szemében, de Natonek József (1813–1892), korábbi jászberényi rabbi még a neológ közösségen belül sem volt túl népszerű a cionista eszméi miatt, így aztán 1867-ben végül maga mondott le a pozíciójáról. Őt követően dr. Kohut Sándor (1842–1894) következett, aki innen Pécsre, majd Nagyváradra (Oradea, Nagyvárad) került, 1885-ben pedig az Egyesült Államokba vándorolt ki, ahol a New York-i Jewish Theological Seminary egyik alapítója lett.

A székesfehérvári neológok ikonikus főrabbija és a konzervatívabb vonal visszaállítója dr. Steinherz Jakab (Jákov Cvi, 1857–1921/5681. ádár II. 7.) volt, aki bár a Rabbiképző Intézetben szerezte képesítését, korábban több jesivát is kijárt, közöttük a híres pozsonyit, ahol Ktáv Szófer (1815–1871) tanítványa volt. A Rabbiképzőben a Talmud-tudást mindenki hozzá szerette volna mérni, nem csoda hát, hogy Bloch Mózes (1815–1909) rabbi-hebraista halála után felajánlották neki a rektori széket, ám ő fehérvári hívei mellett döntött. Fekete obeliszkos sírja felkijáltójelként emelkedik a temetőben.

1922–1930 között dr. Hevesi Ferenc (1898–1952) volt Székesfehérvár neológ főrabbija, aki innen apja, dr. Hevesi Simon (1868–1943) főrabbi mellé került a pesti Dohány főtemplomba.

A neológokhoz képest szerényebb anyagi körülmények között élő orthodoxok 1870-ben építettek egy méreteiben visszafogottabb és kevésbé hivalkodó, mór stílusú zsinagógát, melyről így is azt tartották, hogy a Dunántúl legszebb orthodox temploma. 1903-ban a hitközség rabbija a pozsonyi jesiva egyik dísze, Heinrich Ármin (Cvi, 1871–1939/5699. támuz 18.) lett, aki korábban Zalalövőn szolgált. Tisztelték és szerették az egész városban, temetése a társadalom széles csoportjainak részvételével történt. Piszkei vörösmárvány sírja a temetőben áll, macévájának ikre alatt pedig felesége, Rebecen Cháná (1875–1939/5699. áv 18.) nyugszik, aki néhány héttel később követte férjét a másvilágba.

A helyi zsidó lakosság szépen beilleszkedett a fehérvári társadalomba és aktív építői voltak annak. A 20. század elején több mint 60(!) jótékonysági egylet kötődött a két hitközséghez, mely mint máshol, a legtöbb esetben felekezetre való tekintet nélkül támogatta a szegényeket. A békés együttélést itt is szétzúzta az antiszemitizmus, mely sajnos igen hamar gyökeret eresztett Fehérváron, a „gyűlölet püspökének” is nevezett Prohászka Ottokár (1858–1927) miatt.

A fajvédő magyarok 1938-ban azért kezdtek lobbizni, hogy a koronázó bazilika romjai előtt álló neológ zsinagóga „hivalkodó” kupoláit bontsák le. Az abszurd és szomorú vita eredményeképpen 1944 tavaszán, röviddel a gettósítás előtt a hitközségnek saját pénzén kellett lebontatnia a tornyok kupoláit. Majd a zsidó származású embereket csillagosházakba, azután a vasút melletti téglagyárba kényszerítették, ahonnét Auschwitzba deportálták őket.

A ravatalozóban található mártírok nevei

A több mint kétezerhétszáz ember közül alig háromszázan térhettek vissza. Az elpusztítottak között volt az egész rabbikar is: Czitron Zoltán (Slomó Zálmán, 1913–1944) orthodox főrabbi, dr. Hirschler Pál (1907–1944), 1931 óta neológ főrabbi, dr. Boros István (1908–1944) és Mermelstein Mór (Hájim Móse, 1876–1944) hitoktató rabbik.

A túlélők romokban találták egykori hitéletük helyszíneit, mindkét zsinagóga súlyos bombatalálat kapott, a neológ templom tornyai közé még egy lezuhant repülőgép is beékelődött. Előbbit 1947-ben, utóbbit 1949-ben bontották le. A közösség egyik utolsó rabbiját, dr. Komlós Ottót (Jehuda, 1913–1988) az omladozó falak árnyékában iktatták be még 1947. június 8-án.

A hitközségek maradéka Grünfeld Jakab és neje, Krausz Aloizia alapítványi házában, – ahol az Izraelita Árva- és Aggintézményi Alapítvány működött – rendezett be magának egy imaházat. Ma Fejér megyében itt van utolsó működő hitközség, ahol péntek esténként és a nagyünnepekkor összejönnek a hívek. A Várkörútról egy kapun át jutunk egy kertbe, és onnan a hitközség épületébe, melynek földszinti helyiségeit ki szokták adni. A lépcsőházban a közösség egykori eseményeinek fekete-fehér képei vannak kiakasztva. Az emeleten található az iroda, egy közösségi terem hajdani relikviákkal, régi rabbik képeivel, innen nyílik a tágas imaterem, melynek falain elhalt hittestvérek emléktáblái láthatók, az ablakok pedig a 12. századi romokra nyílnak. Ottjártamkor mintegy negyvenen, fiatalok és idősebbek vegyesen gyűltek össze a szombatot köszönteni. Az előimádkozó kántor Budapestről jár le. A hitélet fenntartásában nagy szerepe van a mindenkori hitközségi elnöknek, mely pozíciót jelenleg Neubart István órásmester tölti be.

 A temető míves kapuja

Az imaházból távozók a szemközti téren szomorú emlékkel találkoznak, hajdanán ott állt a neológ zsinagóga, mire 2004 óta egy megdöntött, fekete gránit sírszerű tömbje emlékeztet, melyre a templom sziluettjét gravírozták. Az orthodox zsinagógának sajnos nincs jele, ma a Piac téri buszpályaudvaron sürgő-forgó tömeg közül alig tudják néhányan, hogy ott egykor az Örökkévalót dicsérték és egy udvarba rejtett szamárhátas árkádok alatt az egykori orthodox iskola bejárata volt.

 Dr. Steinherz Jakab főrabbi obeliszkje

A méretes zsidó temetőt mára körülnőtte a város. A példásan rendezett állapot nagyban köszönhető Jávor Mátyás (1939–2012) korábbi hitközségi elnöknek. A sírkert középső útja összeköti az Óvoda utcát a Bádogos közzel, sokan itt vágják le mindennapi útjukat. Elmennek a 2014 őszén állított Holokauszt-emlékmű mellett és a temető közepén, az út fölé emelkedő kőoroszlán előtt, melynek talapzatára annak a 15 hősi halottnak a nevét vésték, akik az első világháborúban estek el. Ez az érzelmekkel teletűzdelt út csak szombaton és ünnepnapokkor záródik le. A főbejárat melletti ravatalozó a lebontott zsinagóga tégláiból épült, – a nagy csarnokban mártírok végeláthatatlannak tűnő neveit olvashatjuk, a fehérváriakén kívül a jásdi, kápolnásnyéki és móri áldozatok neveit is itt olvashatjuk.

A 2014-ben állított Holokauszt-emlékmű, mögötte a ravatalozóval

Székesfehérvár kapcsán még mindenképp meg kell emlékeznünk Goldziher Ignác (1850–1921) világhírű orientalistáról, a Magyar Tudományos Akadémia tagjáról, aki az Oskola utca egy házban látta meg a napvilágot. A Gondviselés megóvta Goldziher szülőházán látható emléktáblát, melyet még 1924-ben helyeztek el, a tudóst formázó reliefet a város híres szobrásza, Bory Jenő (1879–1959) készítette, akinek a lovagi várra emlékeztető otthona a város egyik fő látványossága.

Az első világháborús hősi emlékmű a temetőben

Adja az Örökkévaló, hogy a székesfehérvári közösség még sokáig ápolhassa eleink örökségét és ápolja ősi hitét!

 

Cseh Viktor

 

A színes fotók a szerző saját felvételei.

 

Források:

 

Gergely Anna, A székesfehérvári és Fejér megyei zsidóság tragédiája 1938–1944. Budapest: Vince, 2003.

 

Gergely Anna, „A székesfehérvári zsinagóga építése és bontása”, kézirat 12 oldal, é. n.

 

„A székesfehérvári főrabbi”, Orthodox Zsidó Ujság, 1939. 1. évf. 23–24. szám, 11. o.

 

„Hirek – A székesfehérvári Rebeczen”, Orthodox Zsidó Ujság, 1939. 1. évf. 29–30. szám, 10. o.

 

„Rabbi Fischer Jedidjah Gottlieb z. cz. v. l.”, Zsidó Hiradó, 1896. 1. évf. 39–40. szám, 1–2. o.

  • Küldés emailben