A csodálatos egyszarvú

És ez az ajándék, melyet tőlük elvegyetek… pirosra festett kosbőrök és táchásbőrök… (M.II. 25:3,5)

És készíts takarót a sátornak, pirosra festett kosbőrökből, és egy takarót táchásbőrből legfelül. (M.II. 26:14)

A fenti idézetek a szombaton felolvasott Trumá hetiszakaszból származnak, mely leírja a Miskán, a pusztai szentély építéséhez felhasznált anyagokat. Kétszer is szerepel a hetiszakaszban a „táchás” szó, melynek bőréből a sátorszentély épületének felső takarója készült. De mi is az a táchás?

Bölcseink többféleképpen értelmezik, ám a legtöbben csodálatos, színes szőrű sivatagi állatként írják le, homloka közepén egy szarvval, mely hirtelen jelent meg a sivatagban vándorló zsidók közt, épp, amikor a Miskánt építették, és utána eltűnt, soha senki nem látott többé ilyen állatot (Talmud, Sábát 28a,b). Vannak, akik azt mondják, hogy Isten kizárólag a pusztai szentély megépítésének céljára teremtette meg a táchást, és miután e célját betöltötte, egyszerűen megszűnt, hiszen már nem volt több feladata a világban. Azt is mondják, hogy ez az állat olyan hatalmas volt, hogy a szentélyt takaró, kikészített bőre, melynek majdnem 14 m x 2 m volt a nagysága, egy darabból, varrás nélkül készült. Összehasonlításként, ennél a méretnél csak egy kékbálna bőre lenne nagyobb.  Vannak, akik szerint hatféle színű volt a táchás szőre, mások szerint mélykék, vagy liláskék.

A midrás egy beszélgetést idéz fel Jehuda rabbi és Nechemja rabbi között. Előbbi azt mondta, hogy a táchás hatalmas kóser állat volt, a sivatagban élt, homlokán egy szarv ékeskedett, és a szőre hatféle színben pompázott. Nechemja rabbi szerint a táchás csodás fenevad volt, melyet az Örökkévaló eltüntetett, miután a Miskán készítéséhez felhasználták a bőrét. Azért volt szükség rá, mert máskülönben nem lett volna megfelelő nagyságú bőrük. Pillanatnyi csoda volt hát, mely nem sokkal azután, hogy megtörtént, el is tűnt. a középkori tóratudós, Rási is egyetért ezzel a magyarázattal: „Olyan állat volt, mely csupán egy rövid ideig létezett”- írta.

A XIX-XX. században élt nagy filozófus és tóratudós, ráv Kook elismerte, hogy nem tudjuk, pontosan milyen állatról volt szó, de szerinte nem kellett feltétlenül kóser állatnak lennie, mert Isten elrendelhette nem-kóser állat bőrének a használatát is, hogy jelezze a szentély inkluzív jellegét. Más rabbik ezzel nem értenek egyet, és azt mondják, nem valószínű, hogy a legszentebb épületet, melyet rituálisan nem tiszta kéz nem is érinthetett, éppen egy nem-kóser állat bőrével takarták volna le.

És hogy mire tanít minket ez a misztikus állat? A szentély építésének kötelezettsége, melyről korábbi cikkünkben írtunk, a saját életünkre is vonatkoztatható: az egyik feladatunk a világban az, hogy lakhelyet építsünk Istennek, és életünket olyan szentéllyé alakítsuk, ahol a szentség lakozhat. Az élet elfutó pillanatok sorozata, események, napok, lehetőségek jönnek és mennek, akárcsak a hirtelen felbukkanó, majd eltűnő táchás. E pillanatok mindegyike színes, több rétegből és több oldalból áll. Vannak jó és kevésbé jó napjaink, de a jó napokon is elénk állhatnak kihívások és a kevésbé jó napokon is lehet áldás. Ám akármennyi színből, oldalból és rétegből is állnak a napjaink, egyetlen „szarv” van csupán, mely egyenesen előrefelé mutat. Csak egy rövid időt töltünk ebben a világban, az a feladatunk, hogy ez idő alatt jobbá, boldogabbá tegyük azt. A találkozásaink, élményeink, kapcsolataink, életünk helyszínei mind egyfelé mutatnak: tegyük ezt a pillanatot szentté. Mindannyian megláthatjuk hát a különleges táchást – ez az a pillanat, amelyet éppen megélünk. Jobban tesszük hát, ha jól megragadjuk a szarvát, mielőtt még eltűnne.

zsido.com

 

  • Küldés emailben