A békediktátum zsidó szemmel

Az első világháború, a trianoni békekötés és az azt követő időszaknak a magyar zsidóság aktív résztvevője volt. Felléptek az országrészek elcsatolása ellen, megszenvedték az új határok okozta változásokat és át kellett élniük a második világháborút megelőző, egyre súlyosbodó antiszemitizmust.

 

Zsidók az első világháborúban

Az első világháború merőben más volt, mint a megelőző századok összecsapásai, különbözött a hadviselés módjában, de a szemben álló hadseregek összetétele tekintetében is. Egyes országok szinte teljes férfilakossága egyenruhát öltött. Ellentétben a múlttal, amikor a fegyverviselés a nemesség kiváltsága volt, most a polgárok is részt vehettek hazájuk védelmében. Felekezetre tekintet nélkül érkeztek a behívók, és zsidó katonák tömegei jelentek meg a laktanyákban és a fronton. Így volt ez az Osztrák-Magyar Monarchiában is: 320 ezer zsidó vonult be, akik közül minden nyolcadik soha nem tért vissza…

Érvényesült az egyenjogúság a hadseregben, noha létszámuk alatta maradt lakossági arányuknak, viszont a tartalékos tisztek 17–18%-a volt izraelita felekezetű. (Az első világháború hadügyminisztere, báró Hazay Samu is zsidónak született Rimaszombaton). Az egyenlő jog a hősi halálra a fronton maradéktalanul érvényesült, egy tábori rabbi az olasz harctéren 268 zsidót temetett el egyetlen véres napon!

 

„Törhetetlen hűségnyilatkozat”

Ezek után nagyon megrázta a zsidók közgondolkozást a háborús vereség, a forradalmak, ellenforradalom és a mindezek következtében növekvő antiszemitizmus. Tragikusan fejezte be a korszakot a békeszerződés, amely az egész országot – és benne a zsidóságot – valósággal sokkolta. A háború lezárásának sokat emlegetett fejezete ez a bizonyos trianoni döntés, amely a magyar zsidóságot is nagyban érintette, nagyobb részüket utódállamoknak juttatva. (A magyarságnak egyharmada került az utódállamokba, a háború előtti milliós zsidó lakosságnak több mint a fele!)

Ennek veszélye már a háború végén felrémlett, és más csoportokkal együtt ők is tiltakoztak ellene. A felekezet legnagyobb, legrelevánsabb lapja, az Egyenlőség, azonnal felismerte a veszélyt. Bíró Lajos, a híres író-publicista, Ady barátja írja: „Ránk az a kötelesség hárul, hogy változatlan forró szeretettel, de sokszorozott önzetlenséggel siessünk minden áldozatot meghozni, melyet hűséges fiaitól a haza megkívánhat. Igen sok testvérünknek van összeköttetése az európai kultúrélet vezető szellemeivel és irányító orgánumaival. Ezeknek a zsidó testvéreinknek haladéktalanul munkához kell látniok, és mindent meg kell tenniök, hogy a béketárgyalások idejére a magyar nemzetünk iránt való fagyos közhangulatot melegebbé tegyék.” (Egyenlőség, 1918. nov. 2.) November 6-ra zsidó nagygyűlést hívtak össze a Vigadóba tiltakozásul a területek elszakítása ellen. Érdekes olvasni a beszámolót a napirendről és fogadtatásáról: „1.pont A magyar zsidóság törhetetlen hűségnyilatkozata a magyar nemzethez. A közönség felállva tapsol. A 2. pont felhívja a külföldön élő hittestvéreket, harcoljanak a magyar integritás, a magyar állam becsületének védelme mellett. Őrjöngő taps.”

Nem csoda, hogy az idegen csapatok elleni – eléggé szórványos – polgári ellenállásban zsidók is részt vettek, főleg tartalékos tisztek, pl. a balassagyarmati emléktáblán is van zsidó név. Közülük többet az idegen hatóságok letartóztattak, kivégzések is voltak. Egyébként a zsidókból szerveződött ún. önkéntes karhatalmi századok, amelyek a pogromok ellen léptek fel, főleg a nemzetiségi vidékeken működtek (pl. Galgóc, Vágújhely) és egyúttal a magyar közigazgatást is helyreállították.

 A magyar kormányküldöttség elhagyja az aláírás helyszínét, a Nagy-Trianon kastélyt

Zsidóellenesség és zsidó szolidaritás

Maga Teleki Pál, aki ezekben az időkben a parlamentben a „nem megbízhatóak” számára már munkaszolgálatot javasolt és előkészítette a „numerus clausus” törvényt is, erélyesen síkra szállt a békekon­fe­rencián a zsidók magyarsága mellett. Nem érdektelen az a körülmény, hogy a Békeelőkészítő Iroda anyagait megtárgyaló üléseken – ame­lyeket néha az Ullman Adolf irá­nyította Magyar Általános Hitelbankban tartottak – részt vettek zsidó származású előkelőségek, pl. Hat­vany Károly, Madarassy – Beck Gyula, Lánczy Leó, Chorin Ferenc, Bacher Emil, Walder Gyula és mások. Az anyagban külön fejezet szólt a zsidókról, főleg a román hadsereg zsidóellenes kilengéseit sorolva fel.

Róluk elég annyit megjegyezni, hogy nemzetközi nyomás ellenére az első világháború utánig a cári Oroszországgal együtt csak a román királyság tagadta meg a törvényes egyenjogúságot zsidó polgáraitól. Sajnos kivégzések is előfordultak, pl. Szinérváralján a román csapatok 18 zsidót lőttek agyon a Székely Hadosztálynak végzett kémkedés vádjával.

Ellentétben Csehszlovákiával és Jugoszláviával, Romániában később sem javult a zsidók helyzete. Különösen a román diákszervezetek szerveztek antiszemita – és általában egyúttal magyarellenes – tüntetéseket, amelyek rendszerint atrocitásokba (verekedés, kirakatok megrongálásba) torkoltak. Jellemző példa, hogy a medikusok rendszeresen felvonultak táblákon „Zsidó hullákat!” jelszóval, ui. a zsidó halottak hozzátartozói általában nem kértek boncolást.

 

Fellépés a békefeltételek enyhítéséért

Ugyanekkor Párizsban egy bizonyos gazdasági együttműködés – amelynek zsidó részvevői is voltak – nyújtott némi reményt a békefeltételek enyhítésére. Dr. Halmos Károly kassai ügyvéd és üzletember jó francia kapcsolatokkal rendelkezett. 1919 decemberében, immár cseh útlevéllel, de Teleki megbízásából Párizsba utazott, ahol csatlakozott hozzá Ullmann Adolf báró a Rotschild érdekeltségű Hitelbank vezetője. Ők megpróbálták a francia gazdaság figyelmét hazánkra irányítani. Segítségükre volt ebben, hogy a Clemencaut felváltó Millerand miniszterelnök a Habsburg Monarchia romjain francia vezetésű államok együttműködését akarta létrehozni, amelyben a Rotschild pénzintézetek is érdekeltek voltak, de pl. a Banque Paris vezetője, Horace Finaly 1871-ben Budapesten született a hasonnevű, híres és ismert óbudai zsidó családból. 1920. március 16-án a Párizsban tartózkodó magyar küldöttség hivatalosan úgy döntött, hogy támogatni fogja az akciót. Áprilisban már tárgyaltak róla a franciákkal, Halmos magánemberként irányította az ügyet, Horthy megbízásából levelezett a Quai d’Orsay főtitkárával, gazdasági előnyökért, jóindulatú támogatást kérve a béketárgyalásokon. Kezdeményezései arra irányultak, hogy felkeltse a befolyásos francia pénzügyi körök érdeklődését Magyarország iránt és politikai támogatást szerezzen a béketárgyalásokra, sajnos nem járt sikerrel.

Kecskeméti Lipót neológ rabbi Nagyváradon így beszélt a zsinagóga szószékén: „A mi nemzeti érzésünk a magyarságé. Mi az új uralomban is magyar zsidók vagyunk, a magyar érzésnél kitartunk a maga végtelenségében.” A megtorlás nem is maradt el. Román katonák szuronyok között kísérik a helyőrségi börtönbe…

Nem hagyhatjuk ki a külföldön élő, Magyarországról kivándorolt zsidók tevékenységét sem. Legnagyobb volt köztük az USA-ban letelepedettek csoportja. Chicagóban Singer Berthold bocsátja ki az első írásokat Trianon ellen és Turteltaub Lajos végigjárja az amerikai magyar egyesületeket irredenta szavalatokkal. Nem csak írtak és szavaltak: az amerikai-magyar segélybizottság – amelynek elnöksége és aktivistái kizárólag zsidók voltak – 20.000 pár cipőt és 50.000 dollárnyi élelmiszert küldött Budapestre és berendezte a Rókus kórházat. A JOINT zsidó segélyszervezet 18.000 Szibériában rekedt magyar hadifoglyot – zömmel keresztényeket – szállított haza tengeri úton.

 

Út a numerus clausushoz

Mindezek nem hatottak a magyar közvéleményre. A béke aláírásának gyásznapján, (június 4-én) a franciák és az utódállamok elleni tüntetések zsidóellenes jelleget kaptak. Nem volt elég a jelszavak skandálása: hivatalos jelentés szerint 85 zsidó sebesültet láttak el a mentők. Egy rikkancsot azért vertek véresre a Duna korzón, mert az Egyenlőség zsidó újságot árulta, lapjait elégették. Pedig éppen ez a lapszám a béke miatt fekete keretes gyászban jelent meg, első oldalán Kiss József hazafias versével.

 Nem véletlen, hogy a zsidóság helyzete ilyen nagyot romlott a háborús áldozatok, az „egyenjogúság a hősi halálban” után és dacára. A vesztett háború és a békediktátum okozta problémákat sokan a zsidók rovására szerették volna megoldani. Csökkenteni akarták a zsidó értelmiség számát, és ezt szolgálta a korabeli Európa első zsidótörvénye, a numerus clausus is, amely a zsidó egyetemi hallgatók arányát szorította le. Mindenképpen helytelen volt ez a méltánytalan és igazságtalan „törvény”. Elsősorban a szegényebb zsidókat sújtotta, a gazdagabb családok gyermekei külföldi egyetemekre mentek, sokan kikeresztelkedtek. Népszerűek voltak az olasz és a cseh egyetemek, sokan jártak (pl. Radnóti Miklós) Brno műszaki főiskolájára.

Jellemző az alkotók zsidóellenes indítékaira, hogy amikor amerikai zsidók saját költségükön felajánlották egy zsidó egyetem létrehozását Budapesten, Haller István kultuszminiszter ezt nem engedélyezte. Talán ezért nevezték gúnyosan a Keleti pályaudvar egyik helyiségét, ahol a külföldi egyetemekre utazó diákok gyülekeztek „Haller-várónak”. Ennél súlyosabb következménye volt a felkeltett hisztériának az egyetemi zsidóverések („Hirig Simon akciók”) megjelenése. Az „életveszélyes egyetemek” nem használtak a patinás magyar felsőoktatás jó hírének. A numerus clausust egyébként vidéki egyetemeken nem vették olyan szigorúan, érdekes módon ez is összefügg Trianonnal. Ugyanis a határokon kívülre került magyar egyetemek átköltöztek más városokba, a pozsonyi Pécsre, a kolozsvári Szegedre, míg a nagy múltú selmecbányai műszaki főiskola Sopronba. Új székhelyükön nehezen honosodtak meg, kevés volt a jelentkező, ezért a máshol elutasított zsidó diákokat is szívesen fogadták. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a jogfosztó törvényt 1927-ben hivatalosan eltörölték, bár a „foglalkozási arányszámok” említése módot adott a diszkriminációra. (Radnóti is Szegeden végezte a bölcsészkart).

 

Ébredő Magyarok Egyesülete

Nem csak az egyetemeken történtek tettlegességek. Az Ébredő Magyarok Egyesülete éjszakánként igazoltatta a „zsidó külsejű” járókelőket és bántalmazták, sőt akár agyon is verték őket. 1920. július 27-én be­rontottak a Lipót körúti Club kávéházba, egy bankigazgatót agyon­szúrtak, egy ügyvédet megsebesítettek. Októberben elfoglalták a Lipótvárosi Kaszinót és néhány zsidó szervezet székházát, ahová vagonlakó menekülteket telepítettek. A kormány csak az év végére tudott rendet teremteni. Addigra már sok zsidó értelmiségi elhagyta az országot. Nagy szellemi veszteség volt ez a kivándorlási hullám: talán elég, ha közülük Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Mannheim Károly, Hauser Arnold, Kármán Tódor, Polányi Károly és Mihály, Szende Pál, Biró Lajos, Korda Sándor vagy Breuer Marcell nevét említjük, de még sokan mások is külföldre kényszerültek.

 

Erősödő cionizmus a határokon túl

A zsidók helyzete az ún. „elszakított területeken” nagyon kényes volt. Kétszeres nyomás alatt éltek, elindult egy disszimilációs folyamat, új zsidó identitásokat kerestek. Komlós Aladár a nagy irodalomtörténész ezt írja egy röpiratban Kora Álmos aláírással Eperjesről 1921-ben: „Aki még most is kételkedik benne, annak kísérletileg is igazolhatjuk, hogy dupla bőrünk van. Üsd előttünk a magyart és fáj… Üsd a zsidót, és még jobban fáj. Mi duplán tudunk fájni.”

Megerősödött a cionizmus, sokan zsidó nemzetiségűnek vallják magukat a statisztikában, de gyakorlatilag senki sem szlováknak, románnak vagy szerbnek. Dusan Kovác szlovák történész így ír a folyamatról: „Érdekes volt a zsidó nemzetiség fejlődése. A zsidók inkább vallási, mint etnikai csoportnak tekintették magukat, Csehszlovákia megalakulása után azonban a szlovákiai zsidó lakosság arra hajlott, hogy csehszlovák nemzetiségűnek vallja magát. Az 1930-as népszámlálás szerint a csaknem 137 ezer zsidó nemzetiségű lakosból nem egészen 73 ezer zsidó nemzetiségűnek mondta magát, 44 ezren cseh-szlovák nemzetiségűnek vallották magukat, 10 ezren németnek és ugyanennyien magyarnak. Meg kell jegyezni, hogy a magukat zsidó nemzetiségűnek bejelentők is többnyire ragaszkodtak a magyar nyelvhez, nagy részük volt abban, hogy egyes városokban (pl. Munkács) engedélyeztek bizonyos ma­gyar nyelvhasználatot. Voltak, akik a kisebbségi magyar politikai mozgalmakban is részt vettek, pl. a Magyar Párt alapítói és tagjai.

 

A zsidóság kettős helyzete Romániában

Romániában is hasonló mozgás zajlott le. Mintegy 200.000 erdélyi és kelet-magyarországi zsidó került a megnagyobbodott királyságba. Nagyobb részük magyar anyanyelvű és kultúrájú, bár Máramarosban jiddis tömegek éltek. Ők tették ki az ország zsidóságának negyedét és helyzetük határozottan romlott a békebeli Magyarországhoz képest. Európában legkésőbb Romániában kaptak egyen­jogúságot a zsidók, legtöbbjük még állampolgár sem lehetett. Érdekes módon ők éppen a magyar zsidók számára oly hátrányos párizsi békekonferenciának köszönhetik vég­re megkapott jogaikat a kisebbségekről szóló szerződés 7. cikkelye alapján, amelyet 1919. december 9-én Románia is kénytelen aláírni. Ugyanis az erdélyi zsidók korábbi magyar állampolgárként a trianoni szerződéssel román állampolgárok lettek, a regáti zsidók akkor még nem voltak román állampolgárok.

Ennek ellenére nagyon erős volt az antiszemitizmus, amely különösen a magyarul beszélő erdélyi és a német kultúrájú bukovinai zsidóságot támadta. Ők nehezebben tudtak ez ellen együttműködni a többi tartomány zsidó lakosságával, hiszen az összeköttetés alapja a jiddis volt, nem is szólva a havasalföldi spanyol zsidókról. Erőteljesen támogatták a magyar kisebbség szervezeteit. Erősödött a cionizmus, de zsidó pártot csak 1928-ban sikerült alapítani, igaz, hogy ők az 1931-es választásokon már az erdélyi zsidó szavazatok felét megkapták. Már szóltunk a ro­mán diákszervezetek zsidóellenes ak­cióiról. Nagyváradon 1927. decemberi kongresszusuk idején öt zsinagógát dúltak fel, elégetve huszonnyolc tóratekercset. Átterjedt a zavargás Kolozsvárra és más településekre is, összesen nyolc zsinagógát ért támadás, melynek során negyvenhat Tórát gyaláztak meg. A zsidók támadását a magyarok szidásával és fenyegetésével kötik össze.

A nagyváradi zsinagóga. Forrás: Pixabay

Vágyakozás a „békeidőkre” – és a valóság…

A hazai zsidó lapok, főleg az Egyenlőség, mindig következetesen képviselte a magyar álláspontot. Szinte minden számban volt valami az elszakított területeken élő zsidókról, akiket a magyarsághoz való hűségre biztatott. 1922-ben egész cikksorozatot szentelt ennek, „Az Egyenlőség munkatársa a megszállt területen” alcímmel. Gyakran idézte ottani magyar személyiségek nyilatkozatait, amelyek köszönetet mondtak a támogatásért. Pl. temesvári magyar vezető szerint a város kisszámú magyarsága már elveszne, „hanem itt van a mi zsidóságunk, amely valósággal letéteményese a magyar kultúrának”.

Ez a kitekintés is bizonyítja, hogy a más országba kerülő magyar zsidóság zöme számára mennyi problémát jelentett az új helyzet. Noha papíron megkapták egyenlő jogaikat, nehezen alkalmazkodtak a változásokhoz. Gazdaságilag is lehettek megkülönböztetések, pl. üzleteik szombati zárvatartása terén. 1927-ben a csehszlovák hiteljegytörvény érvénytelenítette a héber betűkkel írt hiteljegyeket, Romániában az üzleti könyveket az ország nyelvén kellett vezetni, minden más nyelvű kettős adóztatás alá esett.

Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar zsidóság – határokon innen és túl – ideigle­nesnek te­kintse a trianoni rendezést, és visszakívánja a „békebeli” állapotokat. Ez a törekvés legerősebb volt Romániában, leggyengébb a demok­ratikus Csehszlovákiában. (Megjegyzendő, hogy még itt, a térség legliberálisabb államában is az 1921-es 9920-ról 10 év alatt 5604-re csök­kent a zsi­dó közalkalmazottak lét­száma, no­ha ebben az időszakban a tisztviselők létszáma 60 ezer fő­vel nőtt.)

Az 1938-41. években az elcsatolt te­rületek egy része visszatért az anya­országhoz. Korabeli leírások szerint a zsidó lakosság keresztény szomszédaikhoz hasonló örömmel fogadta a bevonuló magyar honvédséget. Pedig ekkor már érvényben voltak a zsidótörvények!

Sajnos ez az öröm nagyon hamar elszállt. 1944-ben ők is áldozatul es­tek a deportálásnak, hiába igazolták sokan a visszacsatolt területeken, hogy a magyarság melletti kiállásukért ún. „kormányzói mentesítésre” voltak jogosultak, ezt a helyi hatóságok gyakran nem vették figyelembe. Néha a mentesítettek önként szálltak a marhavagonokba, mert nem akartak elszakadni családtagjaiktól. Sajnos igen kevesen tértek vissza a haláltáborokból.

Pusztulásuk a magyar nyelv arányát is végzetesen csökkentette ezeken a területeken.

 

 

Dr. Róbert Péter írása

 

A szerző egyetemi docens

 

Források: Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945; Századvég Kiadó, Bp., 1992.; Hét évtized a hazai zsidóság életében. MTA Filozófiai Intézet, Bp.; 1990.; Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Bp.1993.; Múlt és Jövő 1990. 4. sz.; Zsidó újságok és folyóiratok 1920–1934. évekből; Smoel Ettinger: A zsidó nép története; Osiris kiadó, Bp., 2002.; Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–1944; Jaffa kiadó Bp., 1911.; Beke Mihály András: Illúziók kora, Erdély. Széphalom Könyvműhely Bp., 1993.

  • Küldés emailben