Mintegy fél évvel ezelőtt egy XIII. századi, teljes tóratekercs bukkant fel az Egyesült Államokban. A 750 éves tárgyon a kutatók több felfedezést is tettek. Az egyik azt a több száz éves kérdést válaszolja meg, hogy álef (א), vagy (ה) betű szerepel-e a פצוע דכא kifejezésben (5 Mózes 23:2). Ebben a Tórában áleffel írták, amely a jemeni zsidók szokása, illetve az Álter Rebbe is így tanította a haszidjainak.

Az egyik legrégebbi ismert askenáz tóratekercs másfél hónapja kelt el a New York-i Sotheby’s-nál. A tekercs korát C14-es izotóp vizsgálattal határozta meg dr. Hong Wang. Még egy, vagy két hasonló darab létezik a világon. Az aukció előtt a tulajdonosok dr. Joszi Perechez fordultak, aki az Orot Jiszráel nevű főiskolán a héber nyelv szakértője, és arra kérték, hogy kutatási eredményeinek fényében mondjon véleményt a tekercsről. Perec doktori tézisében 240 középkori askenázi kézírást vizsgált meg tipológiai szempontból, figyelembe véve azt a három tényezőt, melyek minden tóratekercs kóserságát meghatározzák: a betűk típusa, nyílt és zárt szakaszok, illetve a dicshimnuszok felépítése.

Dr. Perec az elmúlt héten tartott előadást a tóratekercsről a főiskolák éves tanácskozásán, melyet az Orot Jiszráel kampuszában tartottak. Elmondása szerint a könyv 86 bőrlapból áll, melyek összesen 257 oldalt tartalmaznak, oldalanként 48 sort, ellentétben a ma általánosan elterjedt 42 sorral (a jemeni Tórákban általában 51 sor szerepel oldalanként, ahogyan azt egyébként a Rámbám Tórájában is megfigyelhetjük). Kiderült, hogy az „oldalak vávjai” nevű szokást nagyon komolyan vette a szófer, azaz a tóramásoló. E szokás szerint minden oldalt váv (ו) betűvel kell kezdeni. Hogy ennek a szokásnak meg tudjon felelni, a szófernek rendszeresen meg kellett nyújtania egyes betűket, időnként extrém módon, hogy a következő oldal tetejére is váv kerüljön.

A XIII. században élt rothenburgi Meir rabbi erőteljesen ellenezte ezt a szokást, pontosan azért, mert rontotta az íráskép esztétikus kinézetét. A mai tóratekercsekben is odafigyelnek az oldalak vávjaira, azonban már nem áll fenn a betűk megváltoztatásának problematikája, mert a szóferek olyan alapszövegeket másolnak, ahol eleve odafigyeltek, hogy az oldalindító váv szokása ne menjen az esztétikum rovására.

E tekercs másik jellegzetessége a későbbi időszakokból származó, óriási mennyiségű javítás, melyeknek az volt a célja, hogy kóser maradjon és továbbra is lehessen használni. A sok változtatás általában a tekercs régiségére utal. Ha összehasonlítjuk ezt a darabot napjaink Tóráival, arra juthatunk, hogy a betűk típusa, valamint a nyílt és zárt szakaszok kiosztása és a dicshimnuszok formája szinte teljesen megegyezik a mai szokásokkal. Kutatói szemmel megvizsgálva azonban az is feltűnik, hogy a tekercs egy későbbi időszakban komoly javításon ment keresztül, hogy megfeleljen azoknak az előírásoknak, melyeket ma alkalmazunk és amelyek a Rámbámtól származnak. Az írás különböző rétegeit, melyek az egyes szóferek keze nyomáról tanúskodnak, csak különleges fényképek segítségével lehetett feltérképezni. A nyílt és zárt szakaszok tekintetében, valamint egyes szavak írásában, illetve a Sirát Hájám (a Vörös-tenger szétválasztása után énekelt hálaima) felépítésében jelentős változtatásokat figyelhetünk meg.

A tekercs további sajátossága, amelynek napjaink tóraolvasói is nagyon örülnének, az, hogy az egyes mondatok között mintegy három betűnyi távolságot hagytak. Amint köztudott, a tóratekercsben a betűkön kívül tilos bármilyen egyéb jelölést alkalmazni (például írásjeleket, magánhangzókat jelölő pontozást, vagy dallamjegyeket), ezért a nagyobb távolság segítségére volt a felolvasónak, hogy könnyebben megtalálja az egyes mondatok végét. Ezeket a távolságokat a javító több ezer helyen kisebbítette meg, és szinte mindegyiket megszüntette (több mint 5000 pászukról, vagyis tórai mondatról van szó).

A javítási technika önmagában is érdekes téma, különösen izgalmas azonban az, hogy hogyan tüntetik el a közöket, vagy éppen ellenkezőleg, hogyan képeznek újabbakat belőlük. Ezekben az esetekben vagy túlzó mértékben meg kell növelni, vagy alaposan le kell csökkenteni egyes betűk méretét. Mindezt pedig úgy kell megtenni, hogy figyelni kell arra, hogy tilos Isten nevét kitörölni, majd újraírni. További érdekesség, mely szintén a tekercs régiségére utal, az a különleges, négyzetes betűtípus mely napjainkban már nem használatos.

Dr. Perec a tekercs tanulmányozása közben fedezett fel még valamit, ami egy évszázados vallásjogi vita megoldását kínálja. A Tóra (5Mózes 23:2) ezt írja:לֹא-יָבֹא פְצוּעַ-דַּכָּא וּכְרוּת שָׁפְכָה, בִּקְהַל ה’ (Ne jusson be zúzott heréjű vagy elvágott tagú az Örökkévaló gyülekezetébe.) A דַּכָּה szó utolsó betűjeként mind az askenáz, mind pedig a szfárádi tóratekercsekben „hé” betű szerepel, a jemeni szokás szerint készülteknél pedig „álef”. Ugyanígy áleffel írják a chábád haszidizmus tóratekercseiben is a mozgalom alapítója, az Álter Rebbe útmutatása alapján. A chábád haszidok azóta is gyűjtenek minden olyan véleményt, mely ezt a szokást támasztja alá.

És íme, ebben a régi Tórában teljesen nyilvánvalóan még a tekercs legelső másolójának kézírásával szerepel a kérdéses álef. E több száz éves szöveg a jemeni és a lubavicsi szokás mellett tanúskodik.

Forrás: COL

 

Megszakítás