3000 gyereket mentett meg a lubavicsi akció

Az elmúlt hónapokban a világ figyelme ismét az ukrán városra, Csernobilra irányul. Nem szánalomból vagy a segítésnyújtás szándékával: ezúttal az utóbbi idők legnépszerűbb filmsorozata helyezte fókuszba az atomkatasztrófáról elhíresült települést. Csernobil történetének azonban van egy már-már elfeledett szála, ami szorosan a zsidókhoz köti a tragikus sorsú várost és környékét. Ez a történet haszid rebbékről, szovjet hazugságokról, egy sajtómágnásról, román repülőgépekről és a zsidó ifjúság megmentéséről szól… 

 

Képzeljük el, hogy négy évvel vagyunk a csernobili atomerőmű négyes blokkjának felrobbanása után. Az 1986. április 26-án a kora reggeli órákban bekövetkezett katasztrófa nyomán hatalmas mennyiségű radioaktív anyag jutott a légkörbe. A történelem leghatalmasabb atomszerencsétlenségének közvetlen környezetét 1990 nyarára már régen kiürítették, a környező falvakban és városokban azonban, ahova radio­aktív csapadék hullott, mely bele­et­te magát a talajba, továbbra is mil­liók éltek. A sugárzás közvetlen következményeként ezeken a településeken ugrásszerűen megnőtt a pajzsmirigy daganatos és leukémiás megbetegedések száma.

A környéken jelentős zsidó közösségek éltek évszázadok óta. Csernobil maga is jelentős hitközségnek adott otthont, elhagyatott zsinagógájának romjai a mai napig állnak. Itt éltek a háború előtt a csernobili rebbék, a Twersky család tagjai. A dinasztia alapító tagja a Csernobilban lakó Menáchem Náchum Twersky rabbi volt, aki a Báál Sém Tov, majd a mezricsi mágis tanítványa volt, és szoros kapcsolatban állt az Álter Rebbével, a ljádi Sneur Zálmán rabbival is.

 

Nincs idő a kutatásra, cselekedni kell!

A zsidók által sűrűn lakott vidéket sújtó betegséghullám híre eljutott a Chábád egy izraeli ernyőszervezetéhez, a Cöiré Águdát Chábádhoz is. Az ő képviselőik léptek kapcsolatba a Rebbével, hogy tanácsot kérjenek: mi az ő felelősségük ebben a helyzetben. A Rebbe válasza gyors volt és határozott, és hamarosan a csernobili balesetet követő legnagyobb gyerekmentő akció nőtt ki belőle, az egyetlen olyan akció, melynek keretein belül tartósan áttelepítettek gyermekeket. Három évtized alatt több mint háromezer gyereket mentettek ki a területről, és őket a csernobili Chábád-gyerekekként ismerik. A Rebbe nagyjából ezt mond­ta: „Gyerekek betegednek meg. Nincs időnk arra, hogy kutatá­si adatokat gyűjtsünk, és megnézzük, hogy mik a sugárzás hosszú távú hatásai. Mindent meg kell tennünk, hogy megmentsük őket”- mondta Abi Raichik, az akció egyik kulcsfigurája, aki azt is elmondta, hogy a Rebbe hamarabb ismerte fel a problémát, mint hogy egyáltalán nevet adtak volna neki.

Nem sokkal ezután, 1990. augusztus 4-én az első repülőgép, fedélzetén 196 gyermekkel, felszállt Fehéroroszországból, és néhány órá­val később landolt a tel-avivi Ben Gurion repülőtéren. Ezt a csoportot még száz másik követte.

 

Nem kell aggódni?

Mindeközben, bár a reaktor közvetlen környezetét a szovjet hatóságok titokban kiürítették a robbanás után másfél nappal (addigra sokan már megbetegedtek), a radioaktív csapadék által közvetlenül érintett, hatalmas ukrán, belorussziai és orosz területek több százezer lakójának továbbra is azt mondták, hogy nincs mitől félniük. Ez volt egyébként az üzenet az egész világ felé: ha történt is valami, nem kell aggódni…

A Rebbe döntése után a Chábád több képviselőjét küldte a Szovjetunióba a helyzet feltérképezésére. Egyikük a Szovjetunióból nem egész egy évtizeddel korábban alijázott Jicchák Kogan rabbi volt, aki 1990 nyarának elején érkezett a környékre, akinek elmondása szerint könyörögtek a mozsiri, kalinkavicsi és gomeli zsidó szülők, hogy mentse meg gyermekeiket. „Városról városra jártam, és zöld és sárga arcú gyerekeket láttam” – emlékezett a rabbi, akire a ma már felnőtt akkori gyerekek szeretettel emlékeznek vissza. „Jött ez a vallásos ember, szakállal, kalapban. Furcsa volt, soha nem láttunk ilyesmit. De kedves volt, választ adott a kérdéseinkre és a szüleink ösztönösen bíztak benne” – emlékszik vissza a ma már New Yorkban élő Galina Goldberg, aki akkoriban hat éves volt. Azt is tudták, hogy a lubavicsi Rebbe küldte az embereket, hogy mentsék meg őket. A helyzet annyira rossz volt, hogy a kétségbeesett és tehetetlen szülők hajlandóak voltak a távoli ismeretlenbe küldeni a gyermekeiket, csak hogy megmenekülhessenek.

 

Az akció megszervezése

A Rebbe felszólításától hajtott Chábád küldöttek azonnal megkezdték a szervezkedést, és hollywoodi film­be illő stáblistát vonultattak fel. Sze­repelt közte a szovjet bürokrácia szí­ne-java, román pilóták, Száddám Husszein iraki diktátor és Robert Max­well sajtómágnás is.

Az engedélyeket ugyan sikerült a szovjet hatóságoktól megszerezni, ám repülőgépeket maguknak kellett találniuk, és az akciót a lehető legnagyobb titokban kellett tartaniuk. A román Tarom légitársaság charter gépe végül 72 órás késéssel kapott engedélyt a felszállásra a minszki repülőtérről, ahol majdnem kétszáz gyerek, a tőlük búcsúzó szüleik, valamint az őket segítő személyzet várakozott. A Ceiréj Chábád küldöttei a felszállási engedélyen túl kóser ételt, takarókat, ruhákat is szereztek a várakozóknak.

A következő probléma Londonban várta a társaságot, ugyanis az a gép, melynek a brit fővárosból Tel-Avivba kellett volna szállítani a gyerekeket, Kuvaitban ragadt, miután augusztus 2-án Irak lerohanta az öböl-menti országot. A Tarom-gép pilótái ráadásul semmiképpen nem folytathatták a repülést, mivel túl sok órát töltöttek egyszerre szolgálatban. A szombat közeledett, és az akció máris jóval több pénzbe került, mint amennyivel a szervezők egyáltalán rendelkeztek. Ekkor Faivish Vogel angliai Chábád-küldött egy csehszlovákiai születésű holokauszttúlélőhöz, Robert Maxwell sajtómágnáshoz fordult. Ő a saját magánrepülőgépét küldte Romániába, hogy pihent pilótákat hozzon a Tarom-géphez, és a gyerekek folytathassák útjukat Izraelbe.

 

Megérkezés Izraelbe

A csoport végül augusztus negyedikén, péntek délután, nem sokkal a szombat bejövetele előtt ért földet a zsidó államban. Leendő otthonuk, a közeli Kfár Chábád lakóinak hatalmas csoportja várta őket lelkes hászid tánccal és orosz, valamint héber nyelvű transzparensekkel, melyekre üdvözlő szövegeket írtak. Az akkori gyerekek a mai napig emlékeznek a meleg fogadtatásra, melyben a repülőtéren és Kfár Chábádban egyaránt részük volt. A település lakói éveken át töretlen lelkesedéssel vettek részt a gyermekekről való gondoskodásban.

A szombat kimenetele után hatalmas fogadást tartottak a gyerekeknek. A sajtómágnás Maxwell is megérkezett saját helikopterén. A csernobili gyerekek pedig megkezdték új életüket Izraelben. „A Bét Rivkában [az iskola, ahol a lányokat elhelyezték] élő emberek váltak a családommá. Olyan helyről érkeztünk, ahol semmi nem volt, egy szürke szovjet városból, ahol a polcok üresek voltak, olyan helyre, ami a mennyországnak tűnt a számomra. Akkor láttam először olajbogyót vagy mangót.” A gyerekek sokszor számoltak be arról, hogy mennyire elcsodálkoztak az Izraelben tapasztalt bőségen és azon, hogy a fáról szedett gyümölcsöt bevizsgáltatás nélkül el lehetett fogyasztani.

Mikor landol a második gép?

A műveletet Joszef Aronov, a Chábád izraeli vezetője tartotta a kezében. Számtalan álmatlan éjszakán át dolgozott azon, hogy megvalósítsa a Rebbe kérését, és lehetővé tegye a zsidó gyerekek kimenekítését egy távoli kommunista országból. Amikor a gyerekek megérkeztek a Szentföldre, Aronov felhívta a Rebbe New York-i irodáját, hogy értesítse őt a fejleményekről és az akció pozitív kimeneteléről. A Rebbe azt válaszolta, hogy gyűjthetnek fényképeket és albumba rendezhetik azokat, hogy az eseményeket dokumentálják, ám csak egy feltétellel. „A Rebbe azt mondta, hogy csak akkor nyomtathatjuk ki, ha a második repülőgép is földet ért Izraelben”- emlékszik vissza Mendel Fogelman rabbi, aki az akció másik kulcsembere volt. – „Azt gondoltuk, hogy egyfordulós projektről van szó; fogalmunk se volt arról, hogy második repülő is lesz. A Rebbe azonban azt kérdezte: Mikor landol a második gép?”

Ezek után természetesen nem tehettek mást, megindult a második, majd a harmadik csoport Izraelbe szállításának megszervezése és lebonyolítása. Az első évben 500 gyermeket menekítettek ki, majd a további évek során végül háromezerre nőtt a megmentett gyermekek száma. A Tarom után más légitársaságok is részt vettek az akcióban, végül az izraeli El-Al légitársaság vállalta magára a gyerekcsoportok szállítását. Mindannyiukat az izraeli Kfár Chábádban szállásolták el kollégiumokban, ott jártak iskolába és kaptak egészségügyi ellátást. Ez utóbbira igen nagy szükség volt, mivel sokuk komoly betegségekkel érkezett, és sürgős kezelésre szorultak. Az iskolák – a lányokat a Bét Rivkában, a fiúkat a Máon Olimban helyezték el – és a Ceiréj Chábád emberei éveken át fáradhatatlanul dolgoztak azért, hogy a gyerekek a lehető legotthonosabban érezzék magukat távol a családjuktól és az otthonuktól. A mára már felnőtt gyerekek túlnyomó többsége Izraelben vagy az Egyesült Államokban él.

A csernobili gyerekek szíve és lelke

Az éveken át működő projekt egyik leglelkesebb közreműködője Joszi Raichik rabbi volt, aki 18 éven át, egészen 2008-ban bekövetkezett haláláig „a csernobili gyerekek szíve és lelke” volt, mondja róla testvére, Abi Raichik. Az adománygyűjtés mellett – az akció rengeteg pénzt emésztett fel, és támogatásokból fedezték a kiadásokat – ismerte a projekt minden zegét-zugát, és szoros kapcsolatban állt a gyerekekkel. Évek során kiépített kapcsolatainak köszönhetően sikerült nagy neveket, híres filantrópokat bevonnia a csernobili gyerekek projektjébe, akik jelentős anyagi támogatásukkal tették lehetővé annak zavartalan működését. Közéjük tartozott többek között Nancy Spielberg film­producer, valamint férje, Shimon Katz is.

 

Segítség a mentőakción túl

A gyerekek kimenekítése mellett egészségügyi felszerelést küldtek az érintett területekre, valamint orvosok képzését is szponzorálták, akik a volt Szovjetunió területén tevékenykednek. A segítségnyújtásnak ez a formája is a mai napig érezteti a hatását. A kimenekített gyerekek közül sokan újra találkoztak a szüleikkel, ettől függetlenül a szervezet hosszan elkísérte őket a korai évektől kezdve egészen az esküvőjükig, vagy még tovább is.

A szervezet egészségügyi kapcsolattartója a 2004-ben elhunyt Jay Litvin volt, aki rendszeresen utazott a Szovjetunióba, és az évek során megtett számos útja nyomán a nagy dózisú és hosszú időn át tartó sugárter­helés hatásainak szakértője lett. „Ez volt az élete” – mondta róla fia, Jáákov. – „Teljesen elkötelezte magát a projektnek.” Az 1990-es években Litvin egy mozgásképtelen 12 éves lány Izraelbe juttatásán fáradozott. Anja igen veszélyes körülmények között élt Minszkben. Litvin nemcsak a helyi hatóságokkal, hanem magával a gyermekkel is kapcsolatban állt. Levelében többek között ezt írta neki: „Amikor elolvastam az egészségügyi jelentéseket rólad, tudtam, hogy valamiféle ősi kötelék köt össze minket, hogy tartozom neked valamivel, valamivel, amit meg kell és meg is fogok neked fizetni. Nem tudom, mi az, amivel tartozom, és nem is számít. Mert ha a Mindenható nem akart volna engem érted felelőssé tenni, nem hozott volna téged az utamba, és nem nyitotta volna meg ilyen mértékben a szívemet a szenvedéseid felé.”

Azonban nemcsak a mentőakció résztvevői érezték, hogy tartoznak valamivel ezeknek a gyermekeknek. Az érzés ugyanis kölcsönös volt: „Megmutatták, hogy így is lehet élni. Egyáltalán nem ismertek minket, de kihoztak minket, és egyszerűen csak megtették velünk ezt a csodás dolgot. Ma én is próbálok így élni, hogy ezt a jó cselekedetet továbbadhassam másoknak. Még mindig tar­tozom nekik” – mondta a fent idé­zett Galina Goldberg.

A mentőakció szükségessége napjainkig sem szűnt meg, mivel a vidék továbbra is súlyosan sugárfertőzött, ráadásul végtelenül elszegényedett is és lakosai, a fiatalabb generáció is, számos betegségtől szenved, melyeknek nagy része a katasztrófa közvetlen következményeinek tekinthető. A Chábád és a Rebbe gyors és hatékony reakciója azonban ezreknek adta meg az újrakezdés, a gyógyulás és a minőségi élet lehetőségét.

 

 

A csernobili haszid udvar

Bár Csernobilról ma többnyire az atomerőmű katasztrófája jut eszünkbe, a zsidó világ számára egyéb vonatkozással is bír ez az ukrajnai kisváros – itt ugyanis már a 17. századtól éltek emberek.

Itt élt ugyanis a csernobili rebbék dinasztiája, a híres Twersky család. Az első csernobili rebbe, Menáchem Náchum Twersky (1730–1787) ebben a városban szolgált mágidként, vagyis hitszónokként, és később itt rendezte be hászid udvarát. Twersky rabbi a hászidizmus alapítójának, a Báál Sém Tovnak, majd az ő legfőbb követőjének, a mezricsi mágidnak a tanítványa volt. Náchum Twersky rabbi maga is a hászid mozgalom egyik úttörőjévé vált, Meor Éjnájim című könyve pedig a hászid ideológia egyik alapvetése lett.

Őt fia, a csernobili Mordecháj követte, akit a csernobili mágidként is ismernek (1770–1837). Rengeteg cedákát, vagyis adománypénzt gyűjtött össze és osztott szét, és egész életében hangsúlyozta a beszéd és a gondolatok tisztaságának fontosságát. (A csernobili mágidról és bőséges adományozási kedvéről lapszámunk végén olvashatnak egy történetet.)

Mordecháj Twersky rabbinak nyolc fia volt, akik aktívan részt vettek a hászidizmus elterjesztésében, és mindannyian más-más hászid udvarok fejévé váltak, ilyen például Szkver, Rachmasztrivka, vagy Hornosteipl. Csernobili hászidok, illetve a dinasztia egyéb ágainak követői ma elsősorban az Egyesült Államokban és Izraelben élnek.

 

A csernobili zsidók deportálása

Beszéltünk a csernobili rebbékről, és szó esett a közösség virágzásáról. Amiről azonban még nem szóltunk, az a 45 évvel a katasztrófát megelőző történelem, mely szakaszról ritkán beszélnek a várossal kapcsolatban. Ez volt az az időszak 1941-42-ben, amikor Csernobil, Pripjáty és a régió többi településének zsidó lakosait deportálták és gyilkolták meg.

A térség egykor a híres csernobili hászid közösség otthona volt. A város zsidó közössége 1897-re 5550 fölé nőtt, vagyis az akkori lakosság 59 százalékát tette ki. Az utolsó, még helyben lakó csernobili rebbét, Chájim Twerskyt a Sztálin-kormány 1933-ban vallásos tevékenység folytatása miatt letartóztatta, és Kazahsztánba deportáltatta, ott is halt meg 1942-ben. A csernobili közösség, illetve a belőle kinőtt hászid közösségek részben Izraelbe (leginkább Bnéj Brákba), részben Amerikába települtek át, és a mai napig ott élnek.

1939-re 1783 zsidó élt a városban, a lakosok nagyjából egyötöde. A német hadsereg 1941 augusztusában vonult be a városba. November hetedikén a városban lakó zsidók csaknem felét lelőtték, a maradékot a következő év végéig végezték ki. A német katonák berontottak a házakba, és onnan rángatták az ártatlan embereket a halálukba.

Később, az erőmű felrobbanása után, az emberek arról beszéltek, hogy a kevéske tulajdonukkal a házukból buszokra szálló és az ismeretlenbe induló, soha vissza nem térésre ítélt emberek látványa hasonlatos volt ahhoz, amikor a zsidókat vitték el a németek. Aztán arról is szóltak a híresztelések, hogy a csernobili atomkatasztrófa nem volt más, mint büntetés Ukrajna és Fehéroroszország számára a holokausztban elkövetett bűnökért.

A robbanás után tűzoltók és egyéb, a mentésben résztvevő hősök százai költöztek Izraelbe gyógykezelésre. Az összeomló Szovjetuniót zsidók tízezrei hagyták el, elsősorban a katasztrófa miatt. Ők voltak az úttörői annak a tömeges áttelepülésnek, melynek nyomán közel másfél millió orosz anyanyelvű zsidó (és nem-zsidó családtagjaik) áramlott Izraelbe.

 

 

A haszidok visszatérnek

A csernobili rebbe egyik mai leszármazottja, a New Yorkban élő Yitz Twersky már harminc éve megszállottan kutatja híres felmenőinek ma élő leszármazottjait, s nyolc generáció több mint 50 000 tagját azonosította családtagként. Ez különösen nagy szám, ha figyelembe vesszük, hogy a XX. század eleji pogromok, a bolsevik forradalom és a holokauszt mekkora pusztítást végzett az Ukrajnában élő zsidók között. Twersky nem elégszik meg levéltári adatok és családfák tanulmányozásával, genetikai vizsgálatokkal is kutatja távoli rokonságát. Most, hogy feltérképezte a családot, elhatározta, hogy elutazik Csernobilba, és a veszélyekkel nem törődve felkeresi ősei lakóhelyét.

„Amikor felrobbant az atomerőmű, Williamsburgban, Boro Parkban és más, ortodox zsidók által lakott városrészben mindenki tudta, hogy merre van Csernobil. Én már akkor ellátogattam oda, amikor még létezett a Szovjetunió, hogy beszéljek az ott lakókkal. Akkoriban nem volt internet meg e-mail. Felütöttem a telefonkönyvet vagy levelet írtam” – emlékezik vissza Twersky, aki egyaránt volt gyakori vendég a kijevi állami irattárakban, a KGB archívumaiban és a Jád Vásem levéltárában. A „csernobili Y-kromoszóma” után 31 országban kutatott. Felfedezőútja során számos, a dinasztiához köthető tárgyi emléket is talált: szédertálakat, egy különleges, apró tóratekercset és régi fotókat.

Ukrajnában ma virágzik a zsidó emlékhelyekhez köthető turizmus. Több vállalkozás kifejezetten a vallásos zsidóknak szervez utakat az országban található mintegy 1500 zsidó emlékhely valamelyikéhez. Csernobil természetesen kivételt jelent, mert az egykori zsinagóga és a temető is az erőmű körül kialakított „halálzónában” található, ahonnan mindenkit kitelepítettek a katasztrófa után, majd lezárták a területet.

Az alapító rebbe sírját Sirkis Leibel rabbi azonosította két évvel a robbanás után, ő külön engedélyt kapott az utazáshoz az amerikai kormánytól. A sírt egy föld alatti tárgyak kutatásához használt radarral fedezte fel.

Az utóbbi időben egyre több csoport veszi a bátorságot, hogy felkeressék a sírt és a zsinagógát, elsősorban szkveri hászidok. „Elutazunk Csernobilba, mécseseket gyújtunk, zsoltárokat mondunk, imádkozunk. Ez az út legmeghatóbb része” – mondta Shmiel Gruber, aki már tíz utat szervezett Csernobilba. Az évente 60 000 főt vonzó katasztrófaturizmussal ellentétben őket nem az elhagyott lakóépületek, a fákkal benőtt, kihalt utcák vagy a tragédia nyomán emelt emlékművek érdeklik, hanem a régi zsinagóga, a temető, illetve a környéken fekvő többi zsidó emlékhely.

„Az első rebbék mind Csernobilban éltek, és sokunk vágya ellátogatni a sírjaikhoz, de ez nem egyszerű az ukrán bürokrácia miatt. A látogatás előtt hetekkel el kell küldeni a tiltott zónát ellenőrző hivatal számára az utazók adatait, de így is volt olyan, hogy nem engedtek be valakit, pedig minden papírja rendben volt. Minden alkalommal újabb követelményeket támasztanak. Nem értem, miért tartják zárva ezt a zónát és miért okoznak ennyi nehézséget” – mondta Gruber.

Amikor Yitz Twersky és felesége végre eljutottak Csernobilba, magukkal vitték a dinasztia 50 000 leszármazottjának nevét. „Számomra fontos, hogy a sírra helyezhettem a rebbe összes leszármazottjának a nevét. Ezzel azt mondom neki: Íme, megtettem. Itt van mindenki. Kérlek, imádkozz az egész családért”.

 

Naftali és Chana Deutsch összeállítása

 

A cikk az Egység 120. számában jelent meg. 

  • Küldés emailben